Beszélgetés Nacsa Jánossal
Kissé provokatív kérdéssel kezdem: milyen volt a gyerekkorod?
Anyai ágon Joó vagyok, apain Igaz. Bízom benne, Nacsaként sem hozok szégyent ezekre a nevekre!
A miénk szegény makói parasztcsalád: nagyszüleim cselédsorból lettek tsz-tagok (hagyma- és almakertészek), szüleim – gépgyári munkájuk mellett – szintén földeztek: hagyma-, zöldség- és virágtermelésből éltünk. A föld erőt és szabadságot ad, ugyanakkor magának követeli az embert. Természetes volt megtanulnom, tisztelnem a kétkezi munkát, megbecsülni eredményét. Sokat voltam anyai nagyszüleimnél, szerettem náluk-velük. Miképp iskolába, könyvtárba és edzésre járni is: számomra a világ három legotthonosabb, ember alkotta helye az iskola, a színház (koncerttermek is) és a sportpálya.
Szüleim dolgos, tisztességes emberek voltak, ám apám keményen inni kezdett, így öcsém születése után hamar elváltak. Érettségiig (József Attila gimnáziumába jártam) nyolc helyen laktunk, főiskolás koromban apám öngyilkos lett. Második apánkat is szerettük, főleg, hogy húgunk született.
Mikor kezdted el a Szemvidítófű verseit írni? Emlékszel-e rá, melyik volt az első versed?
A versek negyedének alapja vagy inspirálója a gyermekeimmel közös alkalmi írásjátékok szövegei: ezek bizonyos darabjai évtizedes korúak. Úgy emlékszem, a kötet legelső kész verse a Vöckönd úr volt.
Hogyan formálódott a kötet? Elégedett vagy-e a végeredménnyel?
Örülnék, ha a kötet képi és írott világa, szerkezete, gondolatisága, hangütése egységben, egyként hatna és értelmeződhetne. Épp úgy, ahogyan egy film vagy színházi előadás.
Számomra a Szemvidítófűben nincsenek külön versek és illusztrációk. Miképp nincs külön gondolatiság, filozófia és ettől elváló hétköznapi lét. Nincs külön beszéd és tett. És nincs majd most nélkül, mert az könnyen sohát jelentene. Talán emiatt idegenkedtem a szokványosan praktikus „korhatáros” kötettől. Vajon Benedek Elek meséit, vagy hogy a mára utaljak, a Mamót ki szereti inkább: a kisgyermek, a diák vagy a felnőtt? A magyar népmeséket ki nézi szívesebben a televízióban? Kemény Henrik Vitéz László- előadásain ki kacag nagyobbat? A Szemvidítófű családi kötet, még ha nincs is ilyen polc az irodalomban. Pedig vannak családi táncházak, színházban rendszeresen születnek családi előadások, létezik családifilm-ipar. Vissza is kanyarodtam oda, amivel kezdtem.
A kötet bizonyos elemeivel elégedett lehetek: indulásképp, gyengeségeivel, hibáival együtt. Nagyjából úgy, mint régen, gyakorlati foglalkozás órán az első alumínium szalvétatartóval.
Mit jelent a te olvasatodban az, hogy „családi verseskötet”?
Soha vissza nem térő, kölcsönös időket s élményt: megtapasztalni egymás hangját, mosolyát, nevetését, tekintetét. Közben figyelni egymás gondolataira, ki min mikor nevet, s arra is, ha valaki épp elcsendesül. Ezzel párhuzamosan egy verseskötet persze engem kísér a saját időmben. Sokszor anélkül, hogy egy pillantást vetnék rá. Ehhez az érzéshez nagyon jó hozzászokni, s hát akkor már minél hamarabb! És végül az sem rossz, ha az embernek marad valami a tarsolyában, amit oda-, kölcsön- vagy továbbadhat.
Várhatunk-e tőled újabb írásokat? Van-e valami félkészen az asztalfiókban?
Egyelőre a lét már megjelent, új mintázatát figyelem, élem. Nagyon nagy változás zajlik, emberi léptéket meghaladó.
(Both Gabi)
(Nacsa János: Szemvidítófű, Porpáczy Zoltán rajzaival, Zongor és Olna, 2011, 64 oldal, 2100 Ft)
