Megkérdeztük Kötter Tamást
Kötter Tamás Férfiak fegyverben című háborús novellagyűjteménye tavaly jelent meg. A szerzőt hazaszeretetről, hősökről, magyar katonákról Kiss László kérdezte.
A tavaly a Kalligram Kiadónál megjelent Férfiak fegyverben című köteted műfaji és tematikus megjelölést is kapott: Frontnovellák a II. világháborúból. Egyenes beszéd – bele a közepébe: vér, zaj, hullaszag. A háborúról nincs, és nagyon remélem, nem is lesz közvetlen tapasztalatom. Te hogy kerültél a sűrűjébe, miért döntöttél úgy, hogy épp a legélesebb helyzetek világába viszed az olvasót?
Több oka is van, de mindegyikről elmondható, hogy romantikus: az első, hogy olvastam Jászberényi Sándor első két novelláskötetét, és én, aki a középosztály, a magányos tömeg írója voltam, „elirigyeltem” tőle ezeket a történeteket, amelyek minden keménységük, brutalitásuk ellenére tele vannak érzelmekkel, igaz emberi érzelmekkel, ellentétben a hőseimet jellemző hazugságokkal és önbecsapásokkal. Hogy miért keltették fel az érdeklődésemet Jászberényi könyvei? Valamikor Kötter Tamás is volt gyerek, és ahogy minden gyerek, ő is hősként képzelte el magát, miközben katonást játszott a barátaival. Aztán ez a kisfiú felnőtt, belépett a felnőttek világába, ahol kénytelen volt megismerni a munka és az adófizetés terhét, a hivatalok packázásait, a könyöklést, de megismerte a szerelmet és a barátságot is, és megismerte a hűtlenséget, az árulást. És ez a felnőtt ügyvéd lett, aztán írni kezdett, és író vált belőle (legalábbis remélem). Arról írt, amit igazán ismert, az „embertelen szervezetekben robotoló rabok”, a középosztály neurózisáról, vágyaikról, reményeikről, fájdalmaikról. De a gyerek, aki egykor voltam, bennem él, szinte minden nap beszélek vele. És ezt a gyereket mindig is érdekelte a történelem. Szóval nekiállt újra „játszani”, csak most már tudta, hogy a hősök – ahogy ő maga is – néha elfáradnak, néha nem válnak azzá, amik vagy akik lenni szerettek volna; és néha el is buknak.
A Hátrahagyottak című novellában a bajtársak említést tesznek Biczi törzsőrmesterről és maroknyi egységéről, amelynek egy orosz páncélos ék feltartása a feladata. A törzsőrmester nevét kiemeli a kötet elejére írt ajánlásod: „Nagyapám, Biczi László törzsőrmester, »az üteg lelke« emlékére”. Milyen szerepet játszik ő az életedben, hogyan őrzi alakját a családi emlékezet? Személyesen nem találkozunk vele a könyvben – mégis, mennyire van benne ezekben a történetekben?
Jászberényi történetei és az újra megtalált gyerekkorom után nagyapám személye volt a harmadik és egyben végső ok, lökés, amiért megírtam a frontnovellákat. Néhány éve teljesen véletlenül egy padláson megtalálták az a levelet, amelyben nagyapám parancsnoka értesítette a családot Biczi László törzsőrmester eltűnéséről. Ez a levél, személyes tartalmán kívül, egyben egy figyelemre méltó kordokumentum is az alföldi páncéloscsata egyik epizódjáról. A rendkívül megrázó erejű, szépen megírt, bajtársias hangvételű levélben a főhadnagy nagyapámat „az üteg lelkének” nevezi. Az üteg lelke: mennyi minden van ebben a két egyszerű szóban: szeretet, bajtársiasság, tisztelet és elismerés. A levél tartalma nem korlátozódik puszta tényközlésre, hosszú oldalakon át, saját és szemtanúk beszámolójából merítve, leírja nagyapám utolsó ütközetét: hogyan fedezte egyetlen páncéltörő ágyúval és egy maroknyi honvéd tüzérrel az egység visszavonulását az orosz tankokkal szemben. „Hős lelke velünk marad”, ezzel zárta a sorait. Érzik? Micsoda tisztelet és mennyi remény van ebben a négy szóban is. Bevallom, amikor a végére értem, egyszerre borzongtam és sírtam. És akkor lett végleg elegem azokból a magyar honvédekről szóló hamis narratívákból, amelyeket 1945-től majdnem napjainkig belénk sulykoltak. Vegye mindenki tudomásul, hogy nem, nem voltak gyávák. Nem, nem ostoba tisztek irányították őket, és igen, helyzetükhöz, lehetőségeikhez képest mindig bátran helytálltak, teljesítették az esküjüket. Ennek ellenére azért igyekeztem árnyaltan írni róluk. A deheroizálást zsigerből elvetem, de művi pátosz sem uralja a történeteket. Ezek férfiak, méghozzá fegyverben, akik túl akarnak élni.
Számos néven nevezett közlegény és tiszt tűnik fel a könyv lapjain, egyeseket szinte már jól ismerünk a végére érve. Látunk híradósokat, haditudósítókat, frontharcosokat, megszálló alakulatok tagjait, nőket, férfiakat, kiérdemesült katonákat és elszánt zöldfülűeket egyaránt. Mi alapján választottál figurákat, hogyan lehet közel kerülni egy nyolcvan évvel ezelőtti eseménysorozat fiktív hőseihez? Kitalált alakokról van szó egyáltalán?
Nagyon sok memoárt, korabeli naplót olvastam el, amelyek hemzsegtek olyan apró epizódoktól, félmondatoktól, amelyek csak arra vártak, hogy történetet kerekítsen köréjük az ember. Olyanok ezek, mint a bombában a gyújtószerkezet. Természetesen a szereplők kitalált személyek, a történetek pedig nem memoár- vagy naplórészletek dramatizált változatai, hanem a bennem élő gyermek vagy író, vagy mindkettő képzeletének a szülöttjei.
A Férfiak fegyverben párbeszédekkel tagolt novellák gyűjteménye, amelyek nyelve letisztult, szikár, a környezetrajz azonban látványosan eleven és plasztikus. A részvétlen táj képei váltakoznak a pusztításéival, a természetes szétválaszthatatlanul összekeveredik a mesterségessel: füstölgő roncsok a hóban. Honnan ismered a frontvilágot ilyen részletesen, milyen kutatómunkával járt az írás?
Mint már említettem, naplók, memoárok, haditechnikai és hadászati könyvek alapján írtam meg minden történetet. Külön öröm volt, hogy a Hadijátékos blog sem talált bennük kivetnivalót – legalábbis a fegyverek, alkalmazott harceljárások kapcsán.
A könyv a Szovjetunió ellen viselt háborúból emel ki mozzanatokat, 1942 nyarától a budai kitörésig. Noha lineárisan haladunk előre az időben, szinte mindig visszatekintünk a szereplők közeli múltjára, ilyenkor hol a fronthelyzet közvetlen előzményét, hol egyes hősök civil életét villantod fel. Ennek a szerkesztésmódnak a legkülönlegesebb példája az utolsó novella, amelyben három idős tiszt emeli koccintásra poharát jóval a háború után, a kilencvenes évek elején. „Igen, akkor voltunk fiatalok” – ábrándozik egyikük. Meg lehet bocsátani egy rendszernek, ha háborúba küldi fiait?
Valamit tisztázzunk, a katona nem kérdez, teszi a dolgát. Tudom, ma már anakronisztikus, de akkoriban az adófizetés és a szavazati jog mellett a katonáskodás volt az az aktus, amellyel az állampolgár kifejezte lojalitását az adott ország, a szülőföldje felé. A hadsereg sehol a világon nem működik bázisdemokrácia alapon; tették, amit tenniük kellett; és úgy látom, hogy a jelentős többségük nem kérdőjelezte meg a felsőbbség döntését. Ők egy állam polgárai voltak, akiket harcba hívtak – akkoriban ennyire egyszerű volt az egész.
Ezek nem becsapott emberek voltak, ne essünk abba a csapdába, hogy a 80 évvel ezelőtti történeteket, emberi attitűdöket a 21. századi emberjogi fundamentalizmus és az önzés kultúrájának szempontjából vizsgáljuk meg. El kell olvasni a tizennégy éves Galántai Ervin naplóját, aki Kőszegről felszökött Budapestre, beállt a Vannay-zászlóaljba, végigküzdötte az egész ostromot, életben maradt, és sikerült elmenekülnie Amerikába. Inkább azt vizsgáljuk meg, hogy mi vette rá ezeket az embereket arra, hogy visszaszökjenek Budapestre, és vállalják a reménytelen harcot! Nem voltak ostobák vagy tájékozatlanabbak, mint mi a saját korunkban. Ne vitassuk el tőlük, hogy megvolt a józan eszük. Hittek valamiben, és az eszményeikért képesek voltak harcolni, meghalni és ölni is.
Hogy látod, milyen jelenleg itthon a második világháború megítélése, mennyire foglalkoztat bennünket? Kaptál olvasói visszajelzéseket?
A „hosszúra nyúlt Kádár-rendszer” mintha még most is velünk élne. Mintha a kortárs írók, akik szabadon alkothatnak és kutathatnak, sem tudnának mit kezdeni a témával. Aki meg ír róla, az gyakran a már említett kádári attitűdök mentén teszi: birkaként ábrázolja a második világháborús magyar katonákat, akiket becsaptak, meghalni vitték őket (pl. a Don-kanyarba), bornírt, ostoba katonatisztek vezették őket, és minden vágyuk az volt, hogy harc közben azonnal leléphessenek. Ez nettó hazugság! Ha valaki venné magának a bátorságot és fáradságot, hogy elolvassa ezeket a memoárokat, amelyekben a tisztekről sokszor hálásan írnak, másképp látná a történteket. Sok olvasói visszajelzést kaptam, és ráadásul olyanoktól, akik profi vagy amatőr szinten foglalkoznak hadtörténelemmel. Alapvetően szerették ezt a könyvet.
Mi érdekel a háborúból a közvetlen lövészárok-élményeken kívül, tervezel még valamit a témában?
A háború, ahogy az egész életünk, döntések sorozata. Ezek közül sok a jelentéktelen és van néhány igazán jelentős. A háborúban ezek a döntések még élesebbek, és gyakran vérre mennek vagy halálosak. Hogyan, miért hoz meg valaki ilyen vagy olyan döntést, ez mindig érdekelt, akár kapitalista realista történetet írtam, akár háborúst. A Covid alatt sajnos nem tudtam folytatni a készülő regényemet, a képzeletem folyton visszavitt a harctérre: még további hét novellával gazdagítottam a háborús irodalmamat, és nem titkolt célom az egyik novellát talán regénnyé fejleszteni – de ez még a jövő titka, amit most úgysem tudok megfejteni.
