Beszélgetés Kántor Péterrel
Idén megjelent, Köztünk maradjon című kötetedben szerepel az a joggal híressé vált vers, amit korábban az Élet és Irodalomban publikáltál, a Levél anyámnak című. Gondolom, nem meglepetés a számodra, ha elárulom: egy barátom édesapja, miután elolvasta, könnyes lett tőle a szeme. Édesanyád halála után mennyi időnek kellett eltelnie, hogy megírd ezt a verset? Milyen folyamatok játszódtak le benned a vers írása közben? Ki volt az, akinek a verset először megmutattad?
Kedves Gökhan, te magad is költő vagy, mit szólnál hozzá, ha valaki megkérdezné tőled, milyen folyamatok játszódnak le benned egy vers megírásakor? Én mindenesetre passzolom ezt a kérdést. Illetve, ha válaszolok is, nem igazán a kérdésedre. Nem is tudnék rá válaszolni, meg nem is akarok: úgy érezném, mintha egy peepshowban mutogatnám magam belülről, hogy hogy működök. De bennem nincs vágy, hogy a működésemről tudósítsak. Eszemben sincs! Amúgy se szeretek különösebben a privát dolgaimról beszélni. A vers – az más: az kitör a privát szférából, akármennyire személyes is. Ha nem tör ki, nem jó. De ha jó, akkor soha nem magánügy. Nehéz megfogalmazni, hogy hol és hogyan válik szét a privát és a személyes, de az biztos, hogy van köztük valami – meglehet, nem karókkal jelzett – distancia. A személyességet egyébként épp úgy meg kell teremteni, mint a személytelenséget. Egyik sem jön magától. És az, aki a verset írja, adott esetben egyes szám első személyben, az bekebelezi és szükség szerint átdarálja mindazt, ami privát. A nyersanyagát. Az életét. Mindenki másképp, de minden költő ezt csinálja.
Azt kérded, kinek mutattam meg először a Levél anyámnak című versemet. A címzettnek nem mutathattam meg, így aztán lehetett bárki, aki először olvassa. Emlékszem, hogy megmutattam és oda is adtam Szegő Jánosnak, aki a Magvetőnél a könyvem szerkesztője volt, de arra már nem emlékszem, hogy mit mondott rá. Azt hiszem, nem mondott semmit, de az valahogy több volt szép szavaknál. Aztán később megtudtam, hogy kitette a verset a Facebookra (nem tudom pontosan, hova, én nem vagyok rajta a Facebookon), és onnan átvették többen.
Nemrég Radnóti-díjat kaptál. Mit jelentenek neked általában véve a díjak?
A díjak elismerést jelentenek, vagyis jól esnek. A Radnóti-díj is nagyon jól esett. És persze, valamelyest a sikerről is szólnak a díjak, bár ez nem törvényszerű. Vannak nagyon sikeres írók, akiket nem halmoznak el díjakkal, és ritka az olyan díj, ami egy könyvet automatikusan sikeressé tesz. De azért a díjak segíthetnek abban, hogy felfigyeljenek egy könyvre, egy szerzőre. És minél kevesebben olvasnak, annál inkább. Hát még, ha egy díj sok pénzzel is jár, az már fél siker! Akit sok pénzzel dobnak meg, annak elolvassák a könyvét. Vagy csak így képzelem, mert a tapasztalataim e téren mondhatni csekélyek. Mindenre viszont biztos nem jók a díjak: például nem lehet velük megkötni egy cipőfűzőt! Ahhoz le kell hajolni.
Prózát soha nem akartál írni? Nem foglalkoztatott akár csak egy percig is egy életrajzon alapuló prózaszöveg megírása?
Írtam én már rövid prózákat, két-három flekkeseket, egy időben a Beszélőnek, meg elvétve máshová is, egyszer a Litera napló-sorozatába is. De az igaz, hogy hosszabb prózát nem írtam soha. Másként gondolkodik egy regényíró, másként szövi a hálóját – másféle pók. Persze van, aki tud így is, úgy is. De az ritka eset.
A fiatalok között rengetegen szeretik a verseid. Mit mondanál, ha most megkérdezné egy pályakezdő irodalmár – akár én – hogy mit csináljon? Érdemes manapság irodalommal foglalkoznia? Van annak valami értelme, hogy irodalom?
Aranyon, Petőfin kívül más magyarnak talán sose volt érdemes irodalommal foglalkoznia. De az egész világon se sokaknak. Mondjuk Shakespeare-nek igen, ha ugyan egy személy volt, aki azt a sok és sokféle darabot írta. Meg még egy-két embernek itt-ott. A többiek meg csak csinálták, köztük olyan zsenik is, mint Ady, József Attila. De hát nekik volt igazuk, mert ha egyszer muszáj, ha valaki csak abban leli menedékét, hogy ír, amikor tud, és amikor nem tud, akkor azt várja, hogy tudjon, ha ez kell neki, akkor nem kérdés, hogy érdemes-e. De ha tudsz jobbat, akkor csinálj valami jobbat. Hogy van-e értelme az irodalomnak, vagy bármi másnak, azt nem tudom. Állítólag a matematikának van, legalábbis a matematikusok szerint.
„magas, sovány öregember,/nézel magad elé némán,/hiányozni fogsz, /már most is hiányzol.” Írtad az Öregember a térről című versedben. Ha a végtelen térben találkoznál Károlyi Mihállyal, mit mondanál neki? Vagy mit kérdeznél tőle?
– Öregem!… – ezt mondanám neki. Mire ő, szerintem, azt felelné: – Öregem!… – csak ő raccsolva, mint afféle arisztokrata. A többi – ha lenne többi – valami összefüggéstelen szóáradat lenne: ő mondaná a magáét, én a magamét, néha egy pillanatra abbahagynánk, ránéznénk a másikra, és bólogatnánk, és legyintenénk. Valahogy így.
Hogy érzed magad, Péter? Hogy érzed magad – mondjuk– a mostani Magyarországon?
Mit mondjak? A hideget könnyebben elviselem, mint a sötétet. De a kérdésed, gondolom, arra vonatkozik, mennyire érint engem mindaz, ami a mai Fidesz-Magyarországon történik. Jó lenne messziről nézni az egészet, bölcsen és idegenül, de nem megy. Osztozom a többséggel a rosszkedvben. Kinek mi fáj: nekem az, hogy hirtelen mintha visszatért volna a pártállami rendszer, a demokrácia keretei között. Vagy talán inkább hasonlít ez az egész a rossz emlékű Horthy korszakra: akkor is több párt volt, de mindenben a kormányzó párt döntött, a többi párt inkább csak statiszta szerepben létezett. Ismétlődni látszik a múlt. És még ha elfogadhatóan kormányoznának! De minden mérhető adat szerint szétzüllesztik az országot – a kultúrát, a gazdaságot, az egész társadalmat. Sokan látják ezt, egyre többen, de sokan nem látják, nem akarják látni. Vagy ugyanazt látjuk, de van, aki örül annak, hogy pénzt és fáradságot nem kímélve visszaépítik a Horthy rendszer szobrait a Kossuth térre, nacionalista, klerikális ideológiáját az iskolákba, a fejekbe. És megy az ország, fáradtan, piszkosan, lerongyolódva, de nem előre megy, hanem hátra, egy dicstelen múltban keresve kiutat. Ráadásul senki nem kényszerít ránk ilyesmit, csak mi magunk. Ez az, ami igazán fáj. Hogy nem telik tőlünk valami jobbra. De majd változik ez. Egyik nap úgy érzem, már elegük van az embereknek ebből a rákmenetből, aztán elfog a csüggedés, aztán újra reménykedem.
Mi a helyzet a fordítással?
A fordítás nekem kicsit olyan, mint a nagymama ezüsttála: nagy szükség esetén elő lehet kapni. De azért inkább talonban tartom, nehogy kiderüljön róla, hogy egy szalmaszál is biztosabb kapaszkodó. Szóval ritkán fordítok. Persze felkérés se nagyon jön. Utoljára Puskintól a Kapitány lányát fordítottam, azt is inkább gyönyörűségből, mint pénzért. Pedig a fordítás munka is, akár meg is fizethetnék. Most nemrég pedig elkezdtem fordítani egy igen hosszú angol nyelvű verset, baráti ajánlatra. Igazi nagy kalandnak látszik. Csak sajnos egy kicsit nehéz. Piszok nehéz. Közben egy időre abba is kellett hagynom a fordítást, de nemsokára újra nekilátok. Majd ha kész lesz, majd csak akkor tudom megmondani, hogy igazán olyan jó-e, amilyennek látszik.
Már csak azt áruld el, milyen (munka)terveid vannak a következő évre?
Ezt a hosszú verset mindenképpen szeretném lefordítani. És ha elég jó lesz, akkor még továbbiakat is ugyanattól a szerzőtől. Ezen kívül megpróbálkozom a tárcaírással is; próba – szerencse. És van egy kötet-elképzelésem is, de arról most inkább nem beszélnék. Meg van egy több éves tervem: kifestetni a két szobát. Bár lehetne altatásban is végezni! Ezekből meg másokból valami csak sikerül majd.
(Ayhan Gökhan)
Főoldal
