Szakolczay Lajos
Egy pislogás sötétje
Kemsei István: A vakond feljön
A halálról való tudásunk bizonytalanságát jelzi, hogy nem tudjuk, mi van a kapun túl. Fényesség? Sötétség? Örök élet? A menny, avagy a pokol? Fogas kérdés mindazok számára, akik nem (vagy csak kevésbé) hisznek a túlvilágban. Mert az öregkort megért (megélt!) test ugyan költözni vágyik, viszont a szikrázó elme nem tud, nem akar beletörődni az árnyékvilágból való kiköltözésbe. Még akkor sem, ha tetteti magát: hogyan is gondolna a rosszra. Akarjuk, nem akarjuk, ez az egészség jele: szólni még egyet, akár az utolsót, hogy Ismeretlen, várj, itt vagyunk még, az égnek támasztott létra grádicsai még várhatnak, nekünk nem sürgős. Még egy kicsit maradni akarunk.
Kemsei István negyvenöt prózaverset tartalmazó könyvében ugyan nem a halálról ír – miről is?, inkább a nekikészülődés fátylas borzalmairól –, mégse haszontalan fölidézni egy ezer évvel ezelőtti költő, és a ma (jóllehet nemrég elköltözött) lírikusának eme témában való megszólalását, ha szabad így mondani, otthonosságát.
A középkori francia halálköltészet 1160 körül született kiválósága, a froidmont-i cisztercita, Hélinant klastromba vonulása után, mintegy bűnei vezekléseként írta meg a Vers de la mort (A halál versei) című ötven strófás költeményét. Sok minden egyéb mellett azért, hogy az ismeretlen kapu előtt állók „törődjenek lelkük üdvösségével”. Csorba Győző fordításából kiderül – a könyvritkaság egyébként a pécsi Janus Pannonius Társaság kiadásában jelent meg 1940-ben –, hogy a tanításon kívül minő ünnepi jelleg a poéma jellemzője. „Halál, minket csapdád bezárt, / s hogy elcsússzunk, síkos, csalárd / jeget fagyattál szerteszét. / Bizony szivem gyűlöl, s nem áld, / és mégis tégedet bocsájt / szeretteimhez jó segéd / gyanánt a Hívság Ördögét / elűzniök, ez gyötri rég / őket, s hoz rájuk majd halált. / Ki tudja, hogy csapdád s a két / karod keríti életét, / bolond, ha még ürit pohárt” (V. versszak).
A londoni Határ Győző, a „szabad szólás szörnyetege” még kilencvenen túl is a szexualitást tartotta a legfőbb halálűzőnek. Télikék című fájdalmasan megbotránkoztató búcsúkönyvében számtalan ilyen vagabund költemény olvasható. Az idős költő maszkos bújócskát folytatott, hogy félelme csupán játéknak látsszék. Visszafiatalodván nagyfiú akart lenni ott, ahol a test már föladta a szerelmi szolgálatot. (S egyúttal a hitetlentől az egyház is kapott egy rúgást.) A csemete rengettyűje befejezése: „lám a Durung az Anyj-Lyukba, belétrafál / s lőn lét csimotábul – násznátkapár // PHALLELÚJAH! // ondóöntő vedermeder! lövető lapát! / és az Apát megnevezé az apát // PHALLELÚJAH!”
A halálelűzés formációi? A mindenképp bekövetkezőbe való belenyugvás! A lírabeszéd módozatai arra mindenképpen jók – akár papi talárban, akár harlekini, ám gúnyosságában is fájdalmas kacajjal történik a vég közeli számvetés –, hogy megnyissák a vallomást tevő poéták előtt a gátakat. Kemsei István könyvverse, A vakond feljön (valójában egyetlen hatalmas költeményt olvasunk) is ezt teszi – a halál előszobája. Előszoba, ahová a költő kénytelen belépni, és ugyanakkor kitágított tér – mert az önéletrajz megannyi pontja maga után vonja a földrajzi és érzelmi határtalanságot –, amelyben Kronosz bajszát húzogatván a lírikus úgy lubickol, mintha a búcsúpillanat élete legtermészetesebb mozzanata volna.
Az Arany János-i mottó – „Koszorúkat ide! Veszteglő cserágat!” – egy kissé meghatározza, a nyelvi borút is előrevetítvén, a szólásmódozatokat. Az ünnepélyesség melankóliáját. Bármilyen éber is a tollat forgató, szinte félálomban történik minden. És mégis, ebben a homályt homályra emelő állapotban – a különleges sakk-játszma vaklépéseiben – válik nyilvánvalóvá: a romlandó test útja véges, ám a szellem szabadon akar szárnyalni. Bár a fölforrósult – tanúságtevő? – versmondatokat egyetlen forma sem köti, az elégikus hangban mint burokban ott a lüktetés és hullámzás megannyi formája. A mese, a végső pillanatban megvilágosult (?) író kalandozása természetesen rövidre van fogva – ezt kívánják az egymást folytató részegységek –, ám az aforisztikus bölcselet csaknem rugószerűen pattintja elénk a Kemsei István-i axióma tudománytalanul is „tudományos” (a lírahős kedélyvilágát magyarázó) igazságait.
A címadó prózavers tulajdonképp – összefoglaló jellegéhez kétség nem fér – a búcsú (búcsúzkodás, lomha léptű magakelletés) mustrája. Hogy lássuk, eme kedélyállapot hányféle fajtában és miféle módozatokban lesz későbben a negatív „toronyrakás” illusztrálója – a föld mélye felé növekszik (igyekszik) a torony –, mi több, mintaképe. „A vakond feljön. Az embert leteszik. A leglezárultabb, legéjfeketébb bundaragyogás a hajnal vörösében. Agyagsárga rög az ember a koporsó végességében. (---) Állok és gyászolok. Áll a vakond fölött a napsugárzó gyász. Fordítva szeretnék meghalni. A születésben. Kidugva fejem a földből.”
A „születésben meghalni” bizarr, ám napsugaras kép. Nemcsak a „téli derengést”, a hó vakító fehérségét akarja a költő magáénak (Az új ablak), de „a folyton áramló, csordogáló, folyásában ki nem fogyó életet” is. (Petőfinek: „Szörnyű idő”). Vagyis úgy meghalva születni, hogy a Kellemetlen kirándulás – „Egymagam állok a sivárságban. Nagyot kirándultam az életben, el is jutottam (hogy meddig, arról szemérmesen hallgat – Sz. L.), de minek” – végső soron kellemes érzéssé dúsuljon. Ám ehhez költői facsarintás, szemfényvesztés kell. Szembemenni a törvénnyé szilárdult axiómával: „Egyetlen dolog valószínű: ugyanazon az úton, ugyanúgy, már nem lehet visszajutni” (Láttam).
S Kemsei öreguras halálfélelmében ennek a szemfényvesztésnek tudora. Járjon bárhol (égi-földi vásártéren – Piac; valós vagy kitalált sírkertben – November jön; a maga teremtette cigarettás éjszakában – Merengő), lépéseinek zaját nem tompítja a puha avar, döndülő hangja van. Azért is döndülő, mert az „angyalias szemérmességgel” megálmodott búcsú ezekben a prózaversekben, a szellem illékony falát átlépve, sokszor a test ünnepét rögzítő valóság lesz. Csak egyetlen példát! Pilinszky János A mélypont ünnepélyében – ebből világosan kiderül a két költő világlátása közötti különbség – szakrális mezőkön lépked. Meghitt csöndje jézusos főhajtás az ismeretlen (drámai világvége?) előtt. „Az ólak véres melegében / ki mer olvasni? / És ki mer / a lemenő nap szálkamezejében / az ég dagálya és / a föld apálya idején / útrakelni, akárhová?”
Kemsei mélypontja a nyüzsgő valóság emberkertjében van. Az emlék megtébolyult rózsaként, hogy egyik versének címét idézzem, visszaszúr. Miként? A Gyarló helyzetben megvilágosító magyarázattal szolgál. „Meglepnek a mélypont váratlanul összekuszálódott eseményei. Egyszerre nyújtja ki lábait belőlem a magam mögött hagyott idő, a megkocsonyásodott térbeliség önhatalmúlag tévelygő asszonyszereplői ismerősen simogatható arcokat, olvadozva csókolgatható melleket csereberélnek egymás között a hirtelen támadt gyászlakodalmas forgatagban. Hogy ne tudjam most már soha többé, melyiket szerethettem volna csak egy kicsivel hosszabb ideig, mint ahogy bekövetkezett. Hogy összes miattuk csiklandozzon a fel-felturjánzó lelkifurdalás.”
A föntiekből is világosan látható, hogy a kripta hűvössége még odébb van. Hát persze, hogy az öreg, megfáradt, életunt (?), az élet narancsait citrommal sosem fölcserélő költő a vallomás ezernyi formájában hagyatkozni próbál. Hogy szeressék? Hogy az utókor egy pillantást vessen – akkor még nem volt zsibbadt a láb, nem volt elhomályosuló a szem – futásaira? Ami hagyományos, formakötött versben nem volt elmondható, vagy kevésbé kapott hangot, az most – egészében azért nem idegenül az életműben – a maga nyíltságában előttünk.
Noha igaz az állítás, „az élet merő fizika, nem a líra magaslese” (A porban), Kemsei saját életmozaikjaiból, vagyis a kitüntetett „porfészekből” akarja megteremteni – „Gyűrődik, összesodródik, szétválik vagy egybeáll” – különösen bizarr, mert a közelgő sírhantot csaknem Alpoknak gondoló univerzumát. Az emlékezés lépcsőit járva nem csupán saját valahai fotográfiáját fényesíti (Fénykép. Egy régi szilveszter), hanem fölidézi mindazon barátokat, harcostársakat, a szellem bozótosában világító szemmel lődörgőket, akik életükkel, műveikkel, szeretetükkel sokat tettek azért, hogy a búcsúpillanat ne egy síró arctalan végrendelete legyen. Sokkal inkább egy kitárt szívű, megfáradt – „szárad rajtam létszappan magzatvíz-habaréka” (Fonák) –, kedvét vesztett lírikusé.
Helyzetek, sorsok, valóságszilánkok torlódnak egymásra. Az elengedhető, egész életében gyűjtött Kacat sokfélesége – jegyezzük meg, voltak közöttük aranyrögök is – itt-ott nóvumként szolgál. Ki emlékszik ma már a jóga bűvkörében élő Tamkó Sirató Károlyra – nevéhez nemcsak a Tengerecki Pál kötődik, hanem az avantgárd Dimenzionista Kiáltvány is –, vagy a méltatlanul elfeledett Parancs Jánosra? És Bella Istvánra, Balázsovics Mihályra, Bratka Lászlóra (Két álom)? Hát Kálnoky László emléke (Régészet) él-e még? A győriek, Pátkai Tivadar, Borbély János, Villányi László megidézésével hajdani jótevőjük, a zseniális Kormos István is képbe kerül. Határ Győző kibújik a londoni köd által ragasztott koporsójából (Téli reggel), és Deák Laci a cigarettafüsttől fuldokolván is életre kell (Száraz szem). A hatvanasok, Kiss Benedek és Döbrentei Kornél ugyancsak köszöntetnek. Az életvég vesszőjének a suhintásával, amelyet a Kiss-portré címe, a Halálősz ugyancsak jelez. Az író Albert Gábor és a festőművész-fotóművész Kecskeméti Kálmán szintén eme baráti kör lakója.
Jó, ha megjegyezzük a Templom a purgatóriumban bölcs lezárását: „Életünk Istennél egy pislogás sötétje. Mikor lekattan szemhéja, még nem, mire újra nyitja, már nem vagyunk”. Az író halál közelben is mi máson töprengene, mint a Szavakon. „A szavak megöregszenek, vagy elfogynak, vagy mit tudom én. A csend kése pedig előbb-utóbb bele fog csorbulni a körös-körül tenyésző, sziklakemény némaságba.”
Hogy a beszédes „csend kése” még csöppet sem csorbult, jól példázza A vakond feljön álomrengetege.
AmbrooBook Kiadó, Győr, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/4-es számában.
