Tóth Mihály
Magyar Vadregény
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Emmuska
Győrei Zsolt és Schlachtovszky Csaba neve egyáltalán nem cseng rosszul a kortárs drámairodalom ismerőinek körében. A szerzőpáros négykezesei (Rostáltatás a magtárban (válogatás); A passzív apaszív (kötet); Bolygó király; Danaidák; Vuk; Drakula vajda, Mátyás királynak rabja (önálló drámák)) a honi abszurd komédia humorban és megformáltságban egyaránt kimagasló, emblematikus művei. A Győrei Zsolt lírai kalandozása után (Győrei Zsolt: A Velemi Névtelen versei és levelesládája) ismét összedolgozó szerzőpáros ezúttal a regényirodalom általuk eddig hódítatlanul hagyott világában teszi próbára tehetségét. Sikerrel. A színpadi szöveg és a nagyepika műfajváltásából eredő különbségek nem gyengítik, sokkal inkább színessé és letehetetlenné teszik legújabb könyvüket, az Emmuskát.
A kötetet kézbe véve azonnal érezzük: ez most valami más. A Libri gondozásában megjelent könyv külsejét két szóval jellemezhetjük leginkább: minőségi alkotás. Prémium papír, selyemhatású védőborító, arany Ferenc József címer, eltalált tipográfia. Üdítő színfolt a jellegtelen, tematikus vagy absztrakt-semmitmondó előlap – szerző és idézet a hátlapon koncepció uralta hazai könyvdizájn világában. Az kiadvány egyértelműen szemrevaló, de könyvek esetében azért még napjainkban is elsősorban a beltartalom számít. Mit kínálhat e téren egy kackiás nemzeti vadregény?
Olvasóként komoly elvárásaink vannak. Elvégre meglepően sokat vélünk tudni a monarchia kori Magyarországról. Volt egy császárunk, egyszersmind apostoli királyunk, ekkorra már mindenki Ferenc Jóskája, és kedves felesége, teljes szívből magyarnak érzett bajorországi Sziszink. Az alföld pedig, mint azóta, és feltehetően annak előtte is, tobzódott az okker és a sárbarna szemkápráztató árnyalataiban, temette bőven a pipacsnak mindenfajta nemeit, ilyen-olyan, sőt néha csodabogarait. Betyárlegendáink, mint Zöld Martzi, Sobri Jóska, Vidróczky pedig éppolyan féltett-békésen hevertek az avultság porában, mint Rózsa Sándor Kufsteinben. Remek úton haladtunk, hogy minden nemzeti különcségünk ellenére Hortobágyostól, Kossuth kiflistől, kócsagtollastól Osztrák – Magyarokká legyünk. Mindez persze igencsak polírozott, és történelmi hitelét tekintve vérlázítóan túlegyszerűsített. Díszletnek viszont éppen tökéletes. És az Emmuska tétje nem is a minden áron való hitelesség. Sokkal inkább az, hogy elmesélhető-e egy meglehetősen bonyolult történet, ha központi narráció helyett csupán több elbeszélő, elsőre meghökkentőnek tűnő szemszögéből látjuk az eseményeket.
„Hahó, csókolom, ez a jégtábla már foglalt! Hova tetszik kapaszkodni a vaskos kezecskéivel? Mohó népség az ember, azt mondom. Nem elég nekik a szárazföld, beköltöznek a kémények alá, legyen nekik! De hogy még a vízben is itt nyüzsögnek! Maholnap a levegőégben sem lesz nyugtunk tőlük. Ha nem ők hoznák a kis gólyákat, én a közelükbe se mennék.”; „Mi, angolok, mindig is nagy utazók voltunk[…]Afrikába elefántcsontért mentünk (fontos alapanyaga a fogyóeszköznek bízvást tekinthető mandzsettagombnak), Indiába és Kínába fűszerekért és teáért… Én ugyan csupán látogatóban járok itt, a nagy magyar Alföldön, de ha valamely honfitársam ráébred egyszer a ragacsos sárban illetve a tüskés gyomnövényekben rejlő kereskedelmi lehetőségekre, az mesés vagyonra tesz majd itt is szert.”
Ilyesfajta, hol papírmasé, hol útikönyvszerűen részletes (például a millenniumra épített Ősbudavár helyszínei) világba érkezik a regény főszereplő párosa (Orczy Emma grófnő, a főként angol nyelvterületen ismert, de tizennégy nyelvre lefordított Vörös Pimpernel írója, és férje, Montague Barstow), hogy végére járjon egy félreértésekben, és obskúrus nyomokban bővelkedő gyilkosság ügynek. Már persze csak akkor, ha ezt tekintjük a regény fő történetszálának. És csak akkor, ha őket tekintjük a regény főszereplőinek. A nyomozás és a jó néhány mellékszál ugyanis nélkülözi a központi narrációt, és a szereplők – mi sem természetesebb – önmagukat tekintik főszereplőnek.
Mielőtt beskatulyáznánk az Emmuskát a központi narráció nélküli, több elbeszélős, posztmodern regények közé, érdemes megfontoltabban eljárnunk. Most nem csak arról van szó, hogy a befogadót ímmel-ámmal be kell vonni a szöveggel való öncélú játékba – hadd nyomozzon, rakosgassa a mozaikot… Ez snassz volna. Az olvasó most soronként jutalmat kap!
A privát nézőpontok teljes értékű önálló humoreszkek, gegekben bővelkedő esszenciák! Örömmel és joggal kapkodjuk a fejünket. Ráadásul, mivel az elbeszélők mindegyike címszerepben éli át a mesélt cselekményszilánkot, az adott személyből fakadó, csak rá jellemző nyelvi humor mellett a jellemkomikum is megfelelően érvényre jut. „– Kérje meg! / – Én? Á, nem, az olyan… kellemetlen volna. / – Miért? Maga a császár. / – Az én vagyok. De ezek a magyarok olyan sértődékenyek. Hiányzik nekem, hogy megint elmondják, miért nem Kossuth győzött?
– Akkor megkérem én. / – Ne tegye! Benne volt a kiegyezés egyik titkos záradékában, hogy a nemzeti hangszereken előadott koncertek műsorába a császári kamara nem avatkozhat bele.
– Valóban? / – Tudom én? Annyi titkos záradék volt, nem káptalan a fejem.
– Franz Josef, maga olykor igazán félénk zsarnok.”
Valóban külön élvezet információt rostálni a főszereplők fajra, nemre, nyelvre nézve bábeli sokféleségben. Akad itt minden: cimbalomművész, írónő és angol úr, öleb, zsivány, császár, betyár, postamester, ikerbárók, gólya, mágnás vérfarkas, müezzin és pótmüezzin. Szereplőikkel igen gálánsan bántak teremtőik: akad belőlük számtalan. Még inkább nagyon is számos – összesen negyvenhét. Mit jelent mindez? Remek szórakozást. Viszont tény, hogy a kötet talán egyetlen gyengesége is a rendkívül népes elbeszélői táborhoz köthető. Az olvasottak néha valóban próbára teszik az olvasó figyelmét, mivel az akár tíz „felvonással” korábban feltűnt szereplőt csak a rá jellemző megszólalásmódból ismerhetjük fel – néhány sor, esetleg bekezdés után.
„Én igazán nem vagyok az az alantas, érzéketlen lelki alkat, amelyik megengedi magának, hogy mások halálán mulasson, de ezt néha igen-igen bánom. […] Hanem ennek a Csusztalicsnak az elmúlásán nem kacagni: valóságos fizikai igénybevétel, mely könnyet csal az ember szemébe, akárha gyászolna, ami bezzeg már annál illendőbb viselkedés efféle helyzetben.
Volna is okom őt gyászolni. Nem mintha ismeretségünk hosszú múltra tekintene vissza. De a művészi elhivatottság közössége, illetve az a szerep, amit halálában játszottam, elegendő ok volna az őszinte fájdalomra – ha nem lenne ez a megveszekedett röhöghetnék bennem. […] Ha szigorúan vesszük, voltaképpen az orvosi diplomámat is elvették. Államellenes izgatással és felforgatással vádoltak. Csak, mert attól a pimasz, nyikhaj magyar cimbalmostól a Török indulót kértem.”
Manapság sokan kapnak szemrángást, ha valahol valamit nemzetinek neveznek. A Győrei – Schlachtovszky szerzőpáros nemzeti vadregénye viszont nem tartozik ebbe a körbe. Éppen annyira magyar, hogy ne fájjon, és éppen annyira kusza, hogy öröm legyen kibogozni. Néhol történelmietlen, de mindig tudatosan. (Az erre érzékenyeknek a regény külön kalauzzal kedveskedik lokálpatriota27 személyében.) Összefoglalva, a mű humorában kiemelkedő, felépítésben érdekfeszítő, kivitelében és megvalósításában példaértékű.
Újabban divat a hazai kortárs irodalom lamentációjába beleszőni, hogy az amúgy is pangó könyvpiacot szinte kivétel nélkül olyan kötetetek alkotják, melyeket csak akkor élvezhet az olvasó, ha minimum alapfokú bölcsészdiplomával rendelkezik. Kár tagadni, van ebben némi igazság. Üdítő változatosság, hogy egy ezer szállal a magas irodalomhoz köthető szerzőpáros olyan kötettel áll elő, melyet az olvasók több típusa is örömmel forgathat.
Az Emmuska könnyű kikapcsolódást nyújtó, néha már-már groteszk humora, és szakmai szemmel nézve figyelemreméltó, elgondolkodtató szöveg megoldásai valódi irodalmi csemegévé teszik. Hogy a kötet hordozza-e magában annak lehetőségét, hogy az irodalmi szakma határait túllépve, népszerűvé, sőt, keresetté váljon?
Erre a kérdésre egyelőre csak szubjektív válasz létezik. Szerintem igen.
Libri Könyvkiadó Kft., Budapest, 2013.
