Orbán János Dénes
A rózsa ereje
Az ember megcsodálja (ha megcsodálja) a növényeket és persze jó ízzel elfogyasztja őket. Ha állatot fogyaszt, esetleg érez időnként némi lelkifurdalást; olyanok is vannak, akik nem esznek húst, mert képtelenek elfogyasztani valamit, aminek arca van. Ám a növények esetében ez nem igazán okoz problémát senkinek. A növényt nyugodtan, jó ízzel, lelkifurdalás nélkül fogyasztják el – és kevesek gondolnak arra, hogy gondolkodó lényeket kebeleznek be.
Pedig a növények élnek és gondolkodnak – csak másképp, máshogyan, más (idő)léptékben. A Föld nevű bolygó legnagyobb túlélője-szaporodója, legsikeresebb élőlénye nem az ember, távolról sem, hanem a fű. A legtestesebb élőlény nem a bálna, hanem a mamutfenyő, ráadásul a legöregebb ismert példánya 3200 éves…
Ez a pompás paradicsom, melyet mindjárt fölszelek roppant agyafúrt lény. Elcsábít, folyamatosan kívántatja magát velem, én pedig évről évre nagyobb területeken termesztem. Imígyen biztosítja fajtája túlélését, szaporodását, gyarapodását. Ilyen egyszerűen, míg én, ember komplikációk garmadájával küzdök ugyanezért – kevesebb eséllyel.
És nem csak fura okosságukkal dominálnak ezek a teremtmények, hanem szépségük révén is. Lett légyen bármekkora művész az ember, az általa teremtett szépség nem tud versenyezni egy virággal. A szépséget a növények találták föl, mi csak tanulgatjuk tőlük.
*
Ha valaki nem ismeri Géczi Jánost és információkat gyűjt be róla – mondjuk, ahogy manapság szokás, a világhálót bogarászva –, roppant megilletődik, de akár meg is szeppenhet. Biológus, esztéta, író-költő, képzőművész, no meg rózsakutató. Első látásra meghökkentő, hiszen hogyan lehet mindezt egyetlen emberi kalap alá hozni? És a polihisztorok mindig félelmetesek is, mert az emberben félelemmel vegyes tiszteletet kelt az, ami több nála, amit nem tud fölfogni.
Aztán tegyük fel, hogy a megilletődött érdeklődő személyesen is megismerheti ezt a fura urat. Aki nem ám egy görnyedt, mogorva tudós, sem pediglen habókos, elszállt poéta, hanem a jómodor és az elegancia megtestesítője, csupa jóindulat, szerénység, kellemes kedvesség. Körülötte (a régmúlttól a jelenig) a magyar kultúra különleges, időnként egzaltált figurái, mondjuk a lázadó, megszállott Sziveri János, vagy a sármőr Zalán Tibor vagy a kívül cammogó, belül örökké száguldó, nyughatatlan medveköltő, Szőcs Géza… Közöttük pedig a maga csöndes, szofisztikált sőt „szufisztikált” nyugalmával ez a Rózsaember, aki egy ritka növény társaságában hetekig boldog lenne, ellenétben velünk, akik úgy érezzük, csak perceink vannak az ilyesféle szépségek megcsodálására. Arra már nincs időnk, hogy el is beszélgessünk azzal a növénnyel – pedig lehet, közelebb kerülnénk ahhoz, amit keresünk, pontosabban amiről azt hisszük, hogy keressük, sőt, talán arra is rájöhetnénk, hogy igazából mit keresünk.
Mintha Géczi Jánosnak sikerült volna – valószínűleg a lassú életet élő növényektől eltanulva – lelassítani az emberi időt, hogy annyi minden beleférjen, a kutatástól a tanításig, az írástól a képzőművészetig és mindezek mellett a barátaival való törődésig.
Igen, én azt hiszem, Barátunk a rózsától tanult, melynek legnagyobb szakértője és enciklopédistája mifelénk. Művei szépek, csöndesek, gyöngédek, érzelmesek – ugyanakkor finoman büszkék és izgalmasak és mindenek fölött mélyek. A rózsa miden bizonnyal a legszebb és legszimbolikusabb virág; a rózsa szerintem férfias – ezért imádják a nők. Mert a rózsa úgy tud szép lenni, hogy közben végtelenül erős.
Géczi János az anyakönyv szerint 60. életévébe érkezett. Hangsúlyozom, az anyakönyv szerint – de ez mit sem jelent metafizikai szempontból – nem beszélve a növények még rejtelmesebb idődimenziójáról. Ebben a könyvben mesél az elmúlt évtizedekről, nem mindennapi életéről. Nagyon izgalmas könyv és nagyon emberi és nagyon ideje volt már, hogy többet megtudhassunk erről a titokzatos, magáról ritkán és akkor is csak keveset nyilatkozó elméről.
Allah szórja tele útját rózsákkal, sokáig éljen, akár a mamutfenyők és erőt kívánunk neki művészetéhez, mely révén mi is közelebb kerülhetünk a világ urainak titkaihoz. A költészet és a filozófia nem ismer lehetetlent és egyre inkább úgy tűnik, a tudomány sem. Néhány évtized múlva talán olyan könyvet olvashatunk, melyben Géczi János egy rózsa kérdéseire válaszol – a rózsa pedig az övére.
Előszó Onagy Zoltán és Géczi János Egy teremtés története című beszélgető-könyvéhez.
