Gláser Diána
Egy kötet paraméterei
Korpa Tamás: Egy híd térfogatáról
A híd olyan építmény, amely kapcsolatot teremt a távolságok között. Korpa Tamás az értelem hídjait tanulmányozza. Így nemcsak két olyan különálló kép érintkezhet egymással, mint „egy kelet-európai óvodán megülő / örökös oroszos este”, hanem a témákban és valóságokban sokrétű versek is a közös filozófia hídja által szövődnek egyetlen látomássá. A tematikus szálak pedig annyira elszakadnak látszólag egymástól, legyen szó a verssorok vagy az egyes művek kohéziójáról, hogy gyakorlatilag a tájleírás, a belső tér és az emberi viselkedés hármassága különül el a kötetben. De még maga a festői attitűd is megsokszorozódik, ha felnézünk a Drezdától Pekingig tartó körúton.
A sokrétű gondolkodást összetartó filozófia a pillanat idő- és térbeli kitágítása a kötetben. Jól rekonstruálja ezt a címadó vers, amely a hidat olyan többrétegű szerkezetként ábrázolja, mint „a bőr / egymásba tapadó rétegei”, ahol „egyszerre vagy / jelen mindegyikben”. A híd pillérei a címadó versben a sztrádáktól a vízi élővilágon át tartó rétegzettség által térben, az emlékek és a lovagkor felvillanásával pedig időben is megsokszorozódnak. A híd pedig maga a pillanat, a rétegeket egyben tartó statikus erő. És a pillanatnak ez a vertikális-horizontális kibontása általánosságban jellemző az egyes versekre is, akár közvetetten a térleírások részletezésével (A hosszú napszak, Balkon de cluj, A völgy erdőkerület, Térmemória), az idő fogalmának folytonos körülírásával (epizód, másodperc, napszak, perc, homokóra, six o’clock), vagy olyan lírai láttatásokkal, mint a Lelakatolt szobák című versben: „hány befalazott képtár van odafönn a várban, / s zeneszoba? hány lelakatolt szertár.” De a térbeli síkokon túl is erre utal a versindító „örökké tárt pillanat:” asszociációs mezője. Ennek tudatában ugyanis minden mozgalmasság már a pillanat kibontását segíti elő: „isznak, / a Medve Bőrére bárban, egy improvizált télben. / kortyonként változó indítékok a hőtérképen.” Hasonló lírai látomást sugall a Variációk szoborra című vers a szobor ontológiáját vizsgálva: „visszanyitja egyik kezét a mester. / elmerül a samponos vízben. / horpadt combjai a kád belső falát súrolják. / idő: négy óra múlt. a fehér falra döbben a friss mész. / holnap – fürdőköpenyéből vizslat, kinéz – / szobor lesz ez is, (…)”.
Külön kiemelném a borítón a szerző vezeték- és keresztneve között áthaladó zöldes sávot. A híd itt az idő és tér filozófiája mellett máris az identitás, a személyiség jelképévé válik, önmagunkat összetartó erővé. Az emberi létre való utalás is ezt a gondolatívet erősíti a kötetben, akár egy-egy költői szókapcsolat, akár egy egész vers tematikáján keresztül. Ciklusoktól függetlenül jellemző tehát az emberi testrészek egyszerű képi használata, mint leíró eszköz (a völgy szája, a folyó könyöke), de ennél összetettebb az egyes versekben a létezés tematikus megjelenítése. Az önmeghatározást, az emberi létkérdés fajsúlyát nyomatékosítja a kötetben finoman felvázolt testi szerelemre való utalás is, amely általában mindig az objektív térleírásokból zökkenve át feltételezi egyfajta mélyebb emberi kapcsolat szükségét. A már elemzett Variációk szoborra című vers szobor és mester alcíme, naturalisztikus leírásai, megszemélyesítései pedig – hiszen élettelen dologról beszélünk – („alvás közben elvékonyul a szemhéj”) akarva akaratlanul az ember teremtettségét, a porból lettünk porrá leszünk állapotot idézi fel. Az emberi létet ragadja meg a Portré egy északi juharral című önálló ciklust elfoglaló, egyébként cím nélküli alkotás is. A majdhogynem kötet végi vers az emberi kapcsolatokat úgy sokszorozza meg, ahogyan korábban az idő és a tér esetében is megfigyelhettük. Ennek eszköze kezdettől fogva a hosszú életű juharfa emlékezete: „nemzedékek nemet cserélnek. beleürül / a lombba sok havi hormon”. Az emberi kapcsolatok rétegzettségét a nemzedékek és a chatszoba fogalma közti ellentét hordozza, mint a tág és a közvetlen érintkezés, miközben ezzel párhuzamosan egy juharfa életműködése, sorsa a tét. Megsokszorozódik az önidentitás is, amikor a lírai én önmagát hasonlítja egy chatszobához, vagy a saját halálhíréről értesül egy olyan transzcendens térben, mint a templomkert. A fát és az emberi életet a már ismert metaforák és megszemélyesítések asszociációi kapcsolják össze, például a tüdőlebeny, vagy az emberi viselkedés és a fa működésének elmosása: „új fogakat növesztenél”.
A tér, az idő és az emberi lét rétegzettségének gondolatát fogja össze a kötet utolsó előtti darabja, Az arc éjszakája című ciklus címadó költeménye. A lépcsőház keramitkockáitól a vízen át jutunk el az arc felületének apró részleteihez a versben. Arcunk az identitásunk tükre, de ennél sokkal több. Jelzi az elmúlást, az öregedést. Az éjszaka, mint napszak és a folyton visszatérő kérdés, „Idős vagy?”. Ezt erősítik azok a sorok, amelyek feloldják az arc motívumának közhelyességét, megszemélyesítve az egyes testrészek elmúlás okozta vívódását (szem, nyelv, száj, áll, szakáll). „tenyérnyi telken konokul siklik az íz / a nyelven, az erek fekete rácsán, nyálunk/veszi körbe, és pajzsra emelve kérdi tőle, / idős vagy? nem idős az íz a habkönnyű / nyelven.” A tér, és idővel együttesen az emberi ontológia az arc közvetlen megjelenítésén túl is hangsúlyossá válik a kötetvégi alkotásban. A kiinduló éjszaka és a hajnal záró képe ugyanis a haláltól az újjászületésig tartó útra emlékeztet: „datolyabarna filterként / áznak arcában a szemek. intenzív a hajnal, / mint egy emlékezetvesztés.”
A filozófiai háló lehetősége nélkül nehezebben lenne értelmezhető Korpa Tamás szövegverseinek bonyolult nyelvezete. Terjedelemre sem könnyűek ezek az alkotások, de jellemzőek emellett a nyelvtani tárgy és alany elé beékelődő megtöbbszöröződő mondatrészek, a központozás teljes felborítása, ami megkívánja a lassú és precíz olvasást. A különálló képek keresztezése, a rövidítések és az idegen szavak gyakori használata folytán pedig még nagyobb odafigyelést, elmélyülést igényel a befogadás. A megtalált, felismerni vélt gondolatok és az egységes kompozíció mégis felülmúlják azt a feltevést, hogy egy első kötetes szerző puszta szárnypróbálgatásait olvassuk.
A valóságtöredékek tehát egyetlen közös mederben oldódnak eggyé, de az idő és tér közös filozófiája mellett érdemes megfigyelni a távoli képek asszociatív szerkezetét. Korpa olyan apró részletekben talál rá a líraiságra, mint az origami hattyú felpuffadt szárnya, a manzárd szobák csúcsai, az iPod érintőképernyője. Még ez utóbbi sem tűnik erőltetettnek a mértékletes és funkcionális használat következtében. Az eredeti képek asszociatív összetársítását talán jól jellemzi a Napok II. című vers. A művekre általánosságban jellemző az objektivitás és a személyesség különleges harmóniája, ahogyan ennél az alkotásnál. Az ezt megelőző Song című vers és az itt megjelenő vigília szó olvasata sejteti a szituációt: gyászoló barát lép elhunyt társa szobájába. A vers leírásokból indul el, és a mozgalmasság felé tart. A felsorolt tárgyak egyike sem a barátság vagy a búcsú közismert metaforái, a statikusság és a mozgalmasság eredeti kontrasztja mégis jól kivetíti a hiány okozta vágyódást: „most feltöröd / barátod lakását. megmászod ágyát, felöltöd felöltőjét, / összejárkálod ujjaiddal a sakk-táblán pattanásig feszült / viszonyt. rezgésbe jön a nappali s ütemtelenül / csillapodnak le a tárgyak. felkavart tükörben a sértett csillár / fénye. kicserélsz nagyvonalúan / egy ólomkatonát. a baljós királyt”. Itt is, a távoli képek összeérintésével is érezhető tehát az az ismeretlen erő és az a mélység, amely a kötet egyes darabjait sem hagyja elszakadni egymástól.
Korpa Tamás első kötetes szerzőként mély filozófiájával, választékos kifejezőerejével túllépett a hangpróbálgatáson, és elindult saját hídján egy tudatos költői pálya felé vezető úton.
Fiatal Írók Szövetsége, FISZ Könyvek 60., Budapest, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
