Csepregi János
Sose bízz a felnőttekben!
Hartay Csaba: Lerepül a hülye fejetek
Ha egy sok kötettel rendelkező, ízig-vérig költőnek elkönyvelt alkotó nagy levegőt vesz, majd négy év munkát követően előáll egy prózakötettel, az lehet ugyan meglepő, de a végeredmény még nem feltétlenül lesz unikális. Talán a könyvesbolt kirakatára mutatunk, hogy nézd már, ezt is ő, de nem okvetlen esünk tőle hasra, megvonja az ember a vállát, történt már ilyen. Aztán végül vagy nekikezd a mű becserkészésének, vagy megy tovább, s hamarosan talán el is felejti az egészet. Akik ismerik Hartay Csaba korábbi munkásságát, vélhetően komoly elvárásokkal veszik majd kezükbe ezt a prózaanyagot. Viszonyítani akarnak. Méricskélni. Mert megtehetik. Mert olvasónak lenni jóleső és megkérdőjelezhetetlen hatalom, és ez rendben is van így. De almát a körtével nem egyszerű és nem is feltétlenül szerencsés dolog. Ha irodalommal foglalkozunk, vélhetően megpróbáljuk szakmai vagy annak látszó eszközökkel gyorsan meghatározni a helyét, az értékét a kortárs magyar szépirodalmon belül, ami nem biztos, hogy könnyű dolog. A folyamat pedig akkor válik különösen izgalmassá, amikor a hasonló közegből érkező befogadók, olvasók, kritikusok véleményeiről kiderül, kellően távol esnek egymástól. Főleg, ha a kötet megítélése során a kőkemény életrajz a ’90-es évek Magyarországáról címkétől a bulinovellák műfaji besoroláson keresztül a vállrándítós …haverok, buli, Fanta, az egész csak ennyi és kész ex katedra kinyilatkoztatásokig terjed a horizont, ahogy ez meg is történt a Lerepül a hülye fejetek szakmai fogadtatása kapcsán. Mert amiről ennyire különbözőek a vélemények, amit egyszerre lehet magasztalni és fanyalogva lesajnálni, az bizony felkelti az érdeklődést. Az ütős cím, az ellentétes és erőteljes érzelmek segíthetnek egy könyv ismertté válásában, de az sem kizárt, hogy elterelnek bennünket attól, ami az olvasásban a legfontosabb, a saját olvasmányélménytől. És attól, hogy szenteljünk annyi figyelmet egy műre, hogy később hitelesen meg tudjuk válaszolni a kérdést, nekem mondott-e valamit, vagy semmit sem mondott ez az egész. Függetlenül attól, ki és minek írta. Függetlenül attól, ki és mit gondol róla. Mert Hartay könyve véleményem szerint valóban megérdemel ennyit.
A Lerepül a hülye fejetek tekintetében engem nem igazán érdekel, hol helyezkedik el a kortárs magyar szépirodalmon belül, helyezkedik-e egyáltalán, hogy milyen hagyományokra épít, miként viszonyul, hogy egy E/3-ban íródott napló töredékeiről van szó, vagy éppenséggel nemzedéki regényről, mert ez a kötet egészen más okokból és másért érdekes a számomra, mint általában az irodalmi alkotások. Ebben a könyvben ugyanis van valami, amit némelyek igazi erényként, míg mások súlyos hibaként értelmeznek, azonban mégis kétségtelenül egyedivé teszi a mű egészét – ez pedig nem más, mint a szerző százszázalékos jelenléte minden egyes oldalon.
A könyv alapszituációja, miszerint lakótelepi kamasz srácok, vidéki kollégisták mindennapjaiból ismerhetünk meg skiccszerű részleteket, kifejezetten vonzó kiindulópont. Ez a gyerekek 11-12 éves korától a fiatal felnőttség kezdetéig terjedő életszakasz tele van olyan lélektani folyamatokkal, változásokkal, amelyekkel nem csak érdemes foglalkozni, de irodalmi szempontból is örök témák, nem véletlen, hogy akár a hazai, akár a világirodalom számos meghatározó műve összpontosít rájuk. A feltétlen tekintély hol burkolt, hol nyílt megkérdőjelezése, a felnőttek világában jelenlévő hazugság felismerése, a szülőkkel történő szembefordulásra tett kísérletek, a saját út keresése, a nehézségekért hol a környezet, hol önmagunk vádolása, olyan egész életünkre meghatározó élmények és harcok, melyek átélése és megértése nélkül nehéz később a tájékozódás. Hartay ezekre rendkívül érzékenyen reagál, akár tudtán kívül önismereti célok, akár az alkotói vágy motiválta dominánsabban a szövegek megírását. Valódi problémákkal találkozunk, valódi és kibékíthetetlen ellentétekkel a vágyak és a mindennapok realitásai között, méghozzá nagyon is belülről. Hogy mindez az 1980-as évek második felétől egy egészen 2000-ig tartó időszakba került beágyazásra, egyáltalán nem mellékes. Egyfelől az egész művet meghatározó önéletrajzi vonatkozások miatt ez szükségesszerű is, másfelől a ’80-as és ’90-es évek világának ilyesfajta feldolgozására eddig kevés hazai kísérlet történt.
A könyv olvasása során számomra a használt nyelv volt a legérdekesebb, nem azért mert jónak találtam vagy rossznak, egyszerűen volt benne valami, amivel nem tudtam, mit kezdjek. Nem értettem, miért így. Hiányzott a gördülékenység, az elvárásaimnak megfelelő természetesség. Az első néhány oldal kifejezetten zavaró volt, úgy éreztem, komoly baj van a hitelességgel, hogy modorosság jellemzi a dialógusokat, amelyek a szöveg legnagyobb részét kiteszik. A káromkodások és a szleng jelenléte ugyan tagadhatatlanul megvolt, mégis úgy éreztem, valahogy nincs minden a helyén, Hartay párbeszédei nem teszik lehetővé, hogy valóban és teljesen annak a világnak legyek, lehessek a részese. Pedig a pontatlanság, a ritmus megtörése miatt idegenség nem a hitelességről vagy annak hiányáról szólt, sokkal inkább saját esztétikai igényeimről. Időbe telt, mire rájöttem, problémám oka leginkább a narrátor pozíciójában keresendő, a magyarázat a szerző roppant erős személyes kötődése. Valamilyen távolabbi, kevésbé intim, talán biztonságosabb nézőpontot vártam. Több formát, kevesebb őszinteséget, de Hartay ebből a szempontból nem játszott biztonsági játékot.
Bár a történetek leginkább forgatókönyvszerűen kerültek rögzítésre, néhány mondat a nyitóképről, majd rövid utalások a párbeszédek között a szereplők cselekedeteire vonatkozóan, mégis ott rejlik valami más, a merengő, emlékei közt kutató emberből, az érzés, hogy Hartay egyáltalán nem csak alkotó, ezek a töredékek látszólagos idegenségük, az eltávolításra tett gesztusok ellenére is róla szólnak. Saját emlékeinek feldolgozása, a múlt újraértékelése áll a középpontban.
A különböző események, sztorik felidézésekor gyakran lehet olyan benyomása az olvasónak, hogy valódi visszaemlékezésről van szó, amiben keveredik az eredeti, autentikus elemekhez történő visszanyúlás valamiféle kezdetben talán idegen, fokozatosan mégis érdekessé, majd szerethetővé váló szeméremmel. Ez a kettősség pedig meglehetősen egyedi atmoszférát teremt. És pontosan ez az, ami egy látszólag egyszerű, hétköznapi történetet is fontossá, említendővé, rögzítendővé tesz. Ennek a személyes kontextusnak a felismerése óhatatlanul egészen más olvasatot ad a történetnek, a történetek szövetének, rengeteget emelve a téten, hiszen rendkívül szokatlan a szerző által vállalt kitárulkozás.
A visszaemlékezés folyamatának, ahogy a könyv struktúrájának is jellemzője, hogy az emléktöredékek nem kronológiai sorrendben helyezkednek el. Fontosságuk meghatározása az olvasó számára ismeretlen rendszer alapján történik, mégis úgy tűnik, időnként apró, finom eltérésektől eltekintve ugyanazok az élmények, érzések ismétlődnek több éven keresztül, ugyanazok a motívumok térnek vissza újra meg újra, ugyanazok a kívülálló, az átlagos felnőtt számára talán már súlytalannak tűnő szituációk jelennek meg, de ismét a maguk egykori tétjével. Emlék hív elő emléket. A visszatérő motívumok egyfajta időtlenséget mutatnak, azonban a változás, a vélt vagy valós távolodás azoktól a dolgoktól, helyektől, személyektől, amelyek és akik egykor sokat jelentettek, nagyon meghatározó.
Bár kétségtelen, hogy a hülyéskedés, a boldogság ökörködésben való keresése, a piálás állandó elem, én egyáltalán nem hiszem, hogy mindez a könnyedség, az önfeledt nosztalgia irányába mutatna, sőt, éppen ellenkezőleg. A történetek mögött egy kicsinységében és minimalizmusában mégiscsak határozottan nyomasztó és szomorú világ rajzolódik ki. Egy olyan világ, ahol a kérdésekre nincsenek válaszok, vagy csak hazug válaszok vannak. Ahol a gyerekek a látott hazug minták helyett legtöbbször látszólag segítség nélkül próbálnak létrehozni valamit, valami sajátot, ami, ha jobban nem is, de biztosan másként működik. Ahol a vagányság, a lazaság álarca mögött szorongás és önvád rejtőzik. A céltalanság, a perspektíva totális hiánya az, ami helyett inkább csak pecázna, inna meg cigizne az ember. Bőgetné a Simsont vagy a Rometet, csak ne kelljen hallani semmit, ami megtöri a pillanat látszólagos szabadságát. Hogy még mindig jobb áthágni a szabályokat, majd megbűnhődni tetteinkért, mint elfogadni, hogy előbb-utóbb össze- vagy betöri az embert a felnőttek világa. Hiszen egyértelmű, hogy nincs esély a valódi kitörésre, a lázadás csak veszteséggel és vereséggel érhet véget. Shado apjának a szíja csattan a csatos végével, vagy az iskolai lógások miatt bekövetkező kilenc bukás rombol le mindent. A teher, hogy valójában minden determinált, az élet minden pillanatában jelen van, a lakótelep garázsai közti bombagyártástól a cipőpénzt elnyelő pókerautomatán át egészen a felnőtté válásig, sok éven keresztül. Idővel valahogy mégis változik kicsit a helyzet. Az új iskolában − ahol szükségszerű a szabályokhoz igazodás, ha csak annyira is, amennyire a túlélés érdekében elkerülhetetlen – megjelenik a kiteljesedésnek, az önmegvalósításnak és önkifejezésnek a korábbi gyakorlattal szemben immár konstruktív eszköze, a versírás, valami, amiért végre elismerést is lehet kapni, nemcsak azt vágják az ember pofájába, hogy semmit sem ér.
A Lerepül a hülye fejetek értéke számomra leginkább őszinteségében mutatkozik meg. Hartay nem akar lehetetlenül sokat mondani, magáról viszont megdöbbentően őszintén beszél. Nem történnek hihetetlen dolgok, nincsenek váratlan fordulatok, az események többsége saját életünkből is ismerős lehet. Mindennek valódi súlya van. Tudjuk jól, milyen volt titokban kimenni a folyó jegére, milyen volt beszakadni, térdig vizes nadrágban rettegve menni haza. Milyen volt álmatlanul forgolódni, mikor tudtuk, hogy a szüleink, ha ma már nem is, holnap biztosan megtudnak valamit. Egy betört ablakot, egy rossz jegyet, hogy kipakoltatták a zsebünket a boltban, ráadásul nem is alaptalanul. Hartay Csaba új könyvében sokkal erősebb a vágy a kibeszélésre, arra, hogy visszatekintsen saját egykori életére, mint az, hogy szépirodalmi alkotást hozzon létre, amelyben minden az esztétikán áll vagy bukik. Ebben az ösztönösségben komoly erő van. A legerősebb kép például annak a tudattalan kegyetlenségnek az ábrázolása, ahogy a gyerekek a cigányokról, leginkább pedig Rudiról beszélnek, aki halat ugyan jól készít, ráadásul meg is mentette őket a lejmolóktól, de mégis hogy nézne ki, ha ott aludna ő, egy cigány a nyúlzugi telken a házban? Mindez a maga nyersességében és egyszerűségében kifejezetten megrendítő.
Az én olvasatomban a Lerepül a hülye fejetek nagy bátorságról tanúskodik. Bár maga a szerző mondta, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy szeret mesélni, ennek a kötetnek a történetei is így születtek, ez a „csak mesélés” bőven elég ahhoz, hogy olyan közel érezzük magunkat a szerzőhöz, amennyire csak lehetséges. Szokatlan ez az alkotói attitűd, a dolog esetemben mégis működött. Különös volt, ahogy bennem is felidéződtek a biztonságosnak hitt mélységbe temetett emlékek, leginkább pedig nem is egykori események képei vagy történetek, hanem régi és nyomasztó gyerekkori érzések. Milyen volt, amikor nekem kellett eljönnöm az első középiskolámból, aztán hogyan rúgtak ki az új suli kollégiumából. Milyen volt pocsékul éreznem magam, miután a szülői házból kilépve becsaptam magam mögött az ajtót. És milyen mindez most közel húsz év távlatából. Ez a könyv nem a sztorikról szól, hanem a megállásról, a visszatekintésről. Arról, hogy hol vagyunk mi, harmincasok, honnan indultunk és hová érkeztünk meg, érkeztünk-e egyáltalán.
Mikor először felmerült, hogy kritikát írjak a kötetről, sok minden átfutott az agyamon. Szerencsés, ha egy „generációs kötet” szerzője egy másik hasonló műről alkot ítéletet? Tudok-e elfogulatlan lenni? Tudok-e megingathatatlan prekoncepciók nélkül nyúlni a feladathoz? Nem tekintem-e óhatatlanul vetélytársamnak Hartay Csabát, Az amerikai fiú ellenfelének Lerepül a hülye fejeteket? Ha pedig igen, lehet-e szó kritikusi hitelességről egyáltalán? (Tudom én is, egyértelmű a válasz.) Aztán olvasni kezdtem, majd megismerni, most pedig azt gondolom, valamikor megihatnánk egy sört Szarvason, ha marad még valami a zsebpénzünkből, ha sikerül megmentenünk pár százast a templomkertben Avantitól.
Hartay Csaba: Lerepül a hülye fejetek. Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2013.
Megjelent a Bárka 2014/1-es számában.
Kiss László olvasónaplója a Lerepül a hülye fejetekről
Videóinterjú Hartay Csabával a Lerepül a hülye fejetek kapcsán
