Molnár Illés
Az esztétikai miszticizmus könyve
Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve
A beat tanúinak könyve nehezen megfogható szöveg, és mint ilyen, azonnali elutasítást vagy eksztatikus rajongást egyaránt könnyen kiválthat olvasóiból. Mindkettő nehezíti a figyelmes olvasást, ezért a lehetőségekhez képest kerülendő, bár az olvasás közbeni önmegfigyelés is érdekes tanulságokkal szolgálhat.
Sirokai Mátyás első, Pohárutca kötetéből már megtudhattuk, hogy a költő erőssége a zeneileg átesztétizált, világteremtő, látomásos nyelv, és színes-szagos világában a motívumok között a zene előkelő helyet foglal el, ami nem meglepő, ha tudjuk, hogy zenészként is működik, sőt ütőhangszer szakon diplomázott.
2008-as debütálása óta a szerző csak elvétve bukkant fel folyóiratokban vagy felolvasások szereplőiként, ami íróknál olyankor gyakori, amikor egy nagy, egységes művet írnak, amely elvonulásra hívja őket, és amely egyben szólal meg, nem elaprózva az irodalmi lapokban. Az ilyesfajta magatartásnak persze csak óvatosan – és általában csak visszamenőleg – tulajdoníthatunk jelentőséget, a most megjelent könyv azonban ezt alátámasztja, hiszen már az első szövegekből láthatjuk, hogy olyan egységes forma- és stiláris készlettel bíró művel van dolgunk, amelyből részleteket közölni legfeljebb tanácstalan hümmögést vagy kielégítetlenül hagyott kíváncsiságot válthat ki.
A kötet versei prózaversek, tehát – a szabadversektől eltérően – sorokba sincsenek tördelve, első ránézésre megegyeznek a prózával, és a szöveg szervezettsége sem tűnik direkt módon lírainak. A számozott szövegek olyan leírásokat vagy előírásokat tartalmaznak, amelyek egy fiktív világ szent irataihoz hasonlíthatók. A tulajdonképpeni líra tehát az olvasóban születik meg, amikor az olvasott szöveg nyomán nem próza-, hanem versolvasási mechanizmus megy benne végbe, vagy legalábbis valahol a kettő között időzik. A szereplők, a cselekmény, az ábrázolt világ a prózaszövegektől megszokotthoz képest nehezebben megkonstruálható, a versolvasásnál viszont nyelvileg eszköztelenebb, a nyelv nem tolakszik előtérbe, az erőteljesen képközpontú leírás instrumentuma marad.
Ugyanakkor ezek a leírások elénk idéznek olyan fogalmi képzeteket, jelenségeket, amelyeknek nincs tapasztalati megfelelője, így a képzeletünket stimulálják, megakasztják, majd újraaktivizálják az olvasást: „a levegő medúzái”, „vándorfák”, „horizontugrás”. Illetve olyan állításokat tesznek, amelyeket sem tapasztalataink, sem a formális logika révén nem tudunk sem ellenőrizni, sem cáfolni, mindazonáltal hagyományos értelemben tanulsággal sem szolgálnak: „Hogy a kétpólusú bennszülött egy időben csak egy irányba tud figyelni, hiedelem és ártó tanítás. Mivel a bennszülött kétpólusú tehetetlenségén át érzékeli a világát, melynek valójában csak feltételes pólusai vannak, a bennszülött ott is kettősségeket keres, ahol az áramlás meghaladja a számosság fogalmait.” (I. 7.) Az ilyen első olvasásra nehezen dekódolható, egyszerre elszállt és mégis egyfajta erős belső logikát sugárzó szöveghelyek vagy a szöveg, vagy saját olvasási módszertanunk érvényességét kérdőjelezik meg. Ha nem döntünk reflexből az első mellett, messzire juthatunk, de ehhez először vizsgáljuk meg a könyv címét.
A kötet címe ugyanis olyan gazdag asszociációs mezőt teremt maga köré, amely ha nem is határozottan, de bizonyos mértékig kijelöli a szövegek értelmezési tartományát. A beat elsősorban zenei fogalom, az angolban ütemet jelent, de a hatvanas évek meghatározó könnyűzenei és ellenkulturális mozgalmát is jelöli, amelynek költészeti iránya sok olyan jegyet hordoz, amely, még ha távolról is, segít értelmezni Sirokai verseit. A beatköltészet a líra kötött formáitól való megszabadulás révén az egyén szabadságvágyát, az önkifejezésre való késztetések megzabolázhatatlanságát fejezte ki, amely gyakran hirdette – vagy legalábbis ideológiai szinten támogatta, elfogadta – a pszichedelikus anyagok, az LSD és a különböző amerikai sámánok által használt szerek (DMT, Ayahuasca) használatát, és ezektől a személyiség mélyén szunnyadó kreatív erők felszabadulását várta, ami hosszú távon egy új, igazságosabb, emberségesebb társadalom eljövetelét volt hivatott elősegíteni. Sirokainál ezek az ambíciók nincsenek explicit formában jelen, de meg sem szűntek. Fogalmazhatunk úgy, hogy interiorizálódtak és ezzel párhuzamosan radikalizálódtak: az ő szövegei direkt módon nem szorgalmaznak semmilyen társadalmi változást, szabadságvágya befelé irányul, a kreativitást minden külső kémiai szertől mentesen igyekszik növelni („LSD-tripeket írtam LSD nélkül” – írja egy interjúban, ahol azt is kifejti, hogy a szövegek kora reggel, ébredés utáni fázisban születtek, rendszeres reggeli írás során.)
Ez magyarázza a cím második felét: a „tanúinak könyve” szószerkezet mintha a vallási iratok vagy az ezek nyelvét popularizáló new age-irodalom fogalmait venné kölcsön. A tanú látott valamit, amit mások nem, és erről számol be, kötelessége (vagy annak érzi), hogy az igazságot megossza. Az ószövetségi próféták, a keresztény vértanúk és tanúságtevők vagy „az utolsó napok szentjei” (mormonok) és Jehova tanúi mind azt hirdetik, hogy valami nem evilágiról tanúskodnak. De ugyanez a modalitás és kifejezésmód a misztikusok, a keleti spirituális utak követőinek, s a romantikában és modernitásban felbukkanó, a keresztény spiritualitással szemben fellépő, de annak nyelvezetén megszólaló ellenpróféták nyelve is. Az előzmények névsora így széltében és hosszában is terjedelmes: Keresztes Szent János, Angelus Silesius, Rimbaud, Miczkiewicz, Lautréamont, Nietzsche, Whitman és Ginsberg, Weöres és Kassák mind Sirokai elődei.
Ugyanekkor nem egyszerűsíthetjük a könyv értelmezését az előzményekre, nem hagyhatjuk figyelmen kívül Sirokai kötetének jellegzetesen késő-posztmodern szituáltságát, hiszen saját esztétikai miszticizmusa épp ebből fakad: bármennyire is imitálja ezt az extatikus nyelvet, bármilyen hitelesen szól is a beat, nekünk, huszonegyedik századi olvasóknak már eszünkbe sem jut, hogy táncoljunk rá. Azaz: A beat tanúinak könyve szépirodalomként olvasható, nem pedig meditációs könyvként, beavatási iratként vagy tudatmódosult himnuszként. És bármennyire is imitálja a fentieket, az imitáció gesztusa olyannyira előtérbe kerül, hogy maga az imitáció aktusa tematizálódik, nem pedig az imitált nyelv(ek).
Mi tehát a beatről tett tanúságtétel üzenete? A beat Sirokainál a lét mélyben megbúvó üteme, amely összefogja, összetartja, összehangolja a világot. Az élet zenéje. A teremtés ritmusa, amely ott lüktet a teremtményekben, legmélyen, egységre hívva őket. Erről tanúskodnak nekünk a kötet szövegei, amelyek ugyanakkor nem a puszta létezés örömét zengik, hanem olyan metódusokat, praktikákat osztanak meg, amelyek valamilyen módon a hétköznapi létállapot elhagyását, meghaladását szolgálják. A „horizontugrás”, azaz a felszín elhagyása, vagy a mások álmaiban, állat képében való megjelenés. A cél mindig valahol messze van, nem ebben a világban, nem a jelenben, nem emberként. Talán eszképista, de csak módjával, hiszen a menekülés módja az írás/olvasás mégiscsak (félig-meddig) evilági aktusa.
De hova menekülünk a szövegben? A könyv római és arab számokkal ellátott szövegei sajátos, a hétköznapi logikát kiforgatva imitáló, de azt átformáló receptek, amelyek a formális logika paródiáját adva rávilágítanak annak esetlegességére, relativizálják és ezáltal felszámolják annak monopóliumát: „A vándorfák lüktetése lassú, a fiatal egyedeké óránként egy rezzenés, az idős példányoknál olykor két nap is eltelhet egy-egy mozdulat között. A megfelelő egyedek megtalálásához a fák után vágyódó nap mint nap el kell hogy vegyüljön közöttük, amikor az árnyékok rövidebbek, mint az árnyékot vető testek, amíg a vadak alszanak.” (I. 3.) Vagy: „A föld a földhöz tesz hasonlóvá, a kötél a gyümölcshöz.” (IV.11.) Mit kezdhet a huszonegyedik század magyar nyelvű olvasója az ilyen mondatokkal, és miért van szükség ilyen mondatok (amúgy profi borítóval, igényes papíron, profi marketinggel megtámogatott) könyv alakú megjelenésére, avagy mit ad nekünk Sirokai Mátyás?
Hasonló élményt, mint az irodalmi igénnyel megírt fantasztikus irodalom, mint Lem, Tolkien vagy C. S. Lewis prózája, csak itt költészetté sűrítve, ezért aztán nehezebb közlekedni benne: a mindennapoktól, a világtól való szabadulást ígéri, hogy a végére érve ráébredjünk, épp a világról, a mi életünkről mesél, hiszen bennünk születik meg, nekünk üzen, és az üzenet ugyanúgy érvényes a mi világunkban, mint Sirokai Beat-univerzumában, és a kettő ugyanaz. A megismerés és megtapasztalás eksztatikus, bátor öröméről beszél, egy olyan félelem nélküli hozzáállásról, amelyik nem keres szintetikus mámort, mert maga a lét részegíti meg. Mert a karneváli létöröm közepette mindenben meg tudja látni (és láttatni) a szépséget.
Kitépi a metafizikai nyelv kulturális gyökereit, és átülteti a referencia nélküli tiszta esztétika talajára. Nem rombolási szándékkal, épp ellenkezőleg: meggyőződése, hogy itt szebben kinyílik majd. Korábbi kérdésünkre válaszolva: ezért van szükség erre a könyvre, mert a költészet tiszta forrásvidékére visz vissza minket, mert Sirokai könyvében az olvasó elveszhet, „[ö]nmaga elveszítését azonban nem követi önmaga megtalálása, mert az elveszítő én és az elvesző én egybeesik. Együtt hagyják el a pólusok bolygóját.”
Sirokai Mátyás: A beat tanúinak könyve. Libri Könyvkiadó, Budapest, 2013.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
