Bedecs László
A korszak retorikája
Németh Zoltán: A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája
Ma már tisztában vagyunk a korszakfogalmak korlátaival, funkcióvesztésével, tudjuk, hogy egy korszak sohasem önmagába zárt, homogén időszak, inkább nyitott, távlatos és mindig újraértelmezhető fogalom, mégis szükségünk van rá. Azért van szükségünk az egyes irodalomtörténeti korszakok minél pontosabb definícióira, hogy segítségükkel az irodalomtörténet-írás talán legfontosabb feladata, az irodalmi beszédmódok közötti különbségtétel megvalósulhasson, az irodalom változásának mibenléte megragadható legyen. A korszakolás tehát az irodalmi folyamatok megértésének nélkülözhetetlen alakzata, a korszakhatárok kijelölése, majd ismétlődő megkérdőjelezése és áthelyezése pedig az eljárás megkerülhetetlen része, minden esetlegességével és retorikai túlzásával együtt is. A mindenkori korszaköntudat és a korszakhatárok létrehozásának műveletei elkülönülnek egymástól, vagy ahogy Hans Blumenberg fogalmaz: „a korszakváltásoknak nincsenek szemtanúi” – mégis: a hatvanas évek közepétől egy univerzálisan érzékelt korszakküszöb jelentkezésével, a posztmodernség beköszöntével számolhatunk. És bár a posztmodern terminust igen szerteágazó módon, és sokszor egymással ellentmondóan használják: még mindig van, aki szitokszóként, van, aki az értékrelativizmus szinonimájaként, de a mértékadó kritika inkább az irodalmi progresszivitás zálogának természetes jelölőjeként, vagy épp a történelem új kultuszának mintájaként tekint rá, a szó legitimációját ma már senki sem kérdőjelezi meg.
Mindeközben a viták sokáig arról folytak, hogyan különböztethető meg a posztmodern a moderntől, hogyan ragadható meg a kettő közti átmenet, és hogy van-e egyáltalán értelme új korszakról beszélni, nem lehet-e a posztmodernt a modernség egy újabb állomásának tekinteni. Természetesen Németh Zoltán könyve is belefut ezekbe a problémákba. Ezért hangsúlyozza, hogy a két korszak közötti különbségtétel az egyes korszakokhoz tartozó művek lényegi azonosságának felismerésével megy végbe, de egy lépéssel tovább is lép: eldöntöttnek gondolja a posztmodern autonómiájáról folyó vitát, és inkább az érdekli, hogyan lehet az azonosnak gondolt művek közti különbségeket megragadni. Mert lehet ugyan Esterházy Péter és Nádas Péter, Krasznahorkai László és Borbély Szilárd szövegeit is posztmodernek tekinteni, de észre kell venni, hogy ezek a szövegek egészen másféle poétikákat követnek, egészen másként gondolkodnak nyelvről, identitásról, kultúráról. Ami tehát a modernség felől nézve egységesnek tűnhet, közelebbről épp különbségeiben válik érdekessé. És Németh épp arra tesz kísérletet, hogy a posztmodern magyar irodalom kategóriáit megalkossa, és a legjelentősebb szerzőket elhelyezze is ezekben a kategóriákban. Munkájának külön értéket ad, hogy ő az első, aki ilyesmivel próbálkozik.
Könyvében többször is jelzi, hogy csak a probléma vázlatát közli, a téma részletesebb kifejtése, alaposabb argumentációja még várat magára, de a könyvben megjelenő értelmezési ajánlat így is figyelemre méltó. Három poétikai „stratégiát” különböztet meg, és ez rögtön gyanúra ad okot, mert ez a hármasság vélhetően nem a vizsgált anyag sajátja, hanem egy gondolkodási séma – miért ne lehetne a magyar irodalmi posztmodern akár négy- vagy ötféle? Biztosan lehetne újabb kategóriákat és alkategóriákat felállítani, de Németh egyelőre a hármas felosztást ajánlja, és egyszerűen „első”, „második” és „harmadik” posztmodernről beszél, megjelenésük sorrendjében, habár ezeket néhol a sokkal kifejezőbb „korai”, „areferenciális-nyelvjátékos” és „antropológiai” fogalmakkal helyettesíti. Amikor a posztmodernről gondolkodunk, általában a „nyelvjátékos” irodalomra gondolunk, de Németh tanulmányainak célja az is, hogy keresse ennek az irodalmiságnak az előzményeit, és elhelyezze ehhez képest a mai, inkább a társadalmi problémákra és a személyes sorsokra, mint a nyelvjátékokra koncentráló irodalmiságot is, vagyis hogy valamiképp tágítsa a posztmodern fogalmát, és hogy a kortárs művek többségét posztmodernként értelmezhesse. A koncepció ugyan ingatag, de a jól kiválasztott művek vizsgálata igazolni látszanak annak alaptételeit. Még akkor is, ha folyamatosan látnunk kell, hogy az egyes korszakok és poétikák közti határ mennyire diffúz, hogy a határ ezekben az esetekben is legalább annyira összeköt, mint amennyire szétválaszt, minthogy azzal is minduntalan szembesülünk, hogy a szerzők és a művek általában több kategóriába is besorolhatók. Mindezt Németh néhol tankönyvízű, vagy csupán a nevek és címek felsorolására hagyatkozó eljárása, vagyis a valódi, mély és problémaérzékeny elemzések gyakori hiánya csak erősíti. És bár a legfontosabb műveket említi, és ezeket igyekszik is besorolni, az egyéb címek említése sokszor véletlenszerűnek tűnik, a Spiegelmann Laura álnéven közölt regény pedig egyáltalán nem tűnik olyan fontos műnek, hogy külön fejezetben, a korábbi, a maszkszerű identitásjáték megjelenését elemző szöveget több helyen ismétlő tanulmányban kéne vizsgálni.
A könyv legjelentősebb tanulmánya ezzel együtt is az első, ahol a szerző részletesen kifejti ötletének alapjait, leírja a háromféle posztmodern stratégia kereteit. Ugyanakkor jellemző, hogy rögtön az első kategóriához azt kell írnia: „A korai posztmodern olyan beszédmódot működtet, amelyben azonban bizonyos mértékig megőrződtek a kései modern megszólalásmódok is.” (16.) – vagyis a magától értetődő elhatárolódás egyáltalán nem magától értetődő: a paradigmatikus szövegek legalább annyira gyökereznek a késő modern poétikákban, mint a posztmodernekben – miért gondolnánk akkor, hogy csak az utóbbiakhoz tartoznak? Németh szerint ezek az ismérvek kötik mégis ide őket: „az írás folyamataira tett önreflexió, a metafikció, az irónia többértelműsítő használata, az egzisztenciális kérdések felvetése, a szerzőség elrejtése, a maszkokkal és az identitással folytatott játék/küzdelem, a »nagy elbeszélések vége koncepció«”. (15.) A legfőbb példa pedig az Iskola a határon, amit Németh hol az első posztmodern magyar regénynek, hol csak a posztmodern magyar próza előfutárának tekint – pedig ez fontos különbség lenne.
A bevezető tanulmányt nyolc rövidebb követi, a szerző ezekben igyekszik konkrét példákon bemutatni koncepciója teherbíró képességét. A tanulmányok némelyike esetlegesnek tűnik, de például a halálköltészet lehetőségeit vagy az utazás-irodalom különféle megjelenési formáit tárgyaló, a koncepció egészét mozgásba hozó írások kiválóan megfelelnek a kötetbeli szerepüknek, erősítik az eredeti elgondolás axiómáit. És ezt teszi a bevezető tanulmány utáni első, az Ottlik regényét posztmodern regényként olvasó írás is. Németh lazán kezeli a posztmodern fogalmát, olyan tágan értelmezi, amennyire csak lehet – és bár ez esetben sok minden az ő állítása ellen szól, elég, hogy egyetlen fontos ismérvet talált, erre alapozva már posztmodernnek nevezheti az Iskola a határont. Ez az egy elem pedig az elbeszélői szerep bizonytalansága. Németh szerint Bébé látszólag egy mindentudó elbeszélő, de valójában nagyon is korlátolt, hiszen amit tud, azt Medve kéziratából idézi, méghozzá nagyon is bonyolult technikákkal. Mindez viszont magával hozza a nézőpontok megsokszorozódását, az idézetszerűséget és a párbeszédszerűséget, mindez pedig az intertextualitás egy speciális alakzatát is, melyben a főszöveg végső soron csak egyetlen másik szöveggel, Medve naplójával alakít ki szövegközi kapcsolatot. Ezek kétségkívül posztmodern jegyek, a következtetés azonban, hogy mindettől Ottlik regénye az első posztmodern magyar regény lenne, mégis meglepő. Vagyis meglepő lenne, ha Németh nem alkotná meg a regény posztmodernben elfoglalt helyét, vagyis ha nem mondaná, hogy nem akarja ezzel a regényt a nyolcvanas-kilencvenes évek művei mellé állítani, merthogy ő is látja a lényegi különbségeket. Ottlik a „korai”, majd az öt többszörösen is elődjének tekintő Esterházy a „nyelvjátékos” posztmodern képviselője – azonos csapatban játszanak, de egészen más a pozíciójuk.
Az álnév alatt megjelenő, meglepően nagyszámú szöveg furcsa módon nem egy csoportba tartozik, hanem a fiktív figura valószerűsége, a nyelv performatív erejének előtérbe állítása, illetve a társadalmi érzékenység szerint sorolható a három posztmodern kategória valamelyikébe. Hasonló a helyzet a fordításokat sajátként bemutató művek esetében – némileg hiányolom is, hogy a kettőt a szerző egymás mellett vizsgálja. Elég csak az álneves művek között tárgyalt Baka István-féle Sztyepan Pehotnij testamentumára gondolnunk, mely valójában oroszul nem létező versek fordításaként kínálja önmagát, tehát úgy álneves költészet, hogy közben fordításként is értelmezhető. Épp, ahogy fordított esetben meg is történik: Kovács András Ferenc Kavafisz-verseit nemcsak a kvázi-fordítások, illetve a sajátként eladott fordítások között lehet tárgyalni, hanem az álneves költészeten belül is. Németh érzékenyen és lényegi állításokat téve mondja ugyanakkor azt is, hogy az álnevekkel kapcsolatos identitásjátékok eredménye volt a tragizáló lírai paradigmák kilencvenes évekbeli háttérbe szorulása, hiszen a tragikumhoz személyiség is kell, vagyis ahol nincs a személyiségnek biztos formája, ott a hozzá kapcsolódó sztorik sem nyerhetnek szilárd formát. Az ironikus megszólalások pedig eleve olyan kontextust teremtettek, amely inkább a nyelvi regiszterek keverésének, az alulretorizált, depoetizált irodalmi nyelvhasználatnak és az identitást is játéktérnek tekintő szövegvilágoknak kedvezett.
Ugyancsak jelentős kérdést taglalnak azok a passzusok, melyek az elmúlt 10-15 év irodalmi jelenségeit próbálják elhelyezni a posztmodern nemzetközileg is elfogadott koncepciói között. Németh az ekkor született, a megszólalást az identitáshoz, a felelősségvállaláshoz, a társadalmi érzékenységhez és a személyes sors kérdéseihez igazító műveket a „harmadik” posztmodern kategóriájába sorolja, és ezzel amellett érvel, hogy bár ezekben a szövegekben egészen más történik, mint a nyelvjáték felől megközelíthető művekben, mégis posztmodernnek tekinthetők. Ahogy az „első” posztmodern esetében Ottlik, itt Esterházy Péter a példa, méghozzá a Harmonia Caelestis, melynek első része még a „nyelvjátékos” posztmodernhez, második része viszont már az itt vizsgált „antropológiai” posztmodernhez tartozna. Ez azért nagyon vitatható állítás, mert elfeledkezik arról, hogy valójában egyetlen műről van szó, mely ugyan két részből áll, de a két rész csak bajosan választható el ilyen élesen egymástól. Ennyi erővel egy verseskötet egyes szövegeit is oszthatnánk ide vagy oda, miért is ne, de ez komolytalanná tenné azt az irodalomtörténeti és irodalomelméleti igényt, melyet a könyv az első mondatoktól kezdődően magáénak vall.
De ettől eltekintve az érvek nagyon is megfontolandó és használható választ kínálnak arra a valóban nyugtalanító kérdésre, hogy miként is gondolkodjunk, mondjuk, Borbély Szilárd verseiről, Závada Pál regényeiről vagy Térey János drámáiról, miként lehet ezeket az újabb munkákat a hagyományosan posztmodernek tekintett szövegek mellett, esetleg azok ellenében posztmodernnek tekinteni. Ráadásul itt megint belefut a könyv abba a problémába, hogy bármilyen jellemző jegyet talál is a művek egyes csoportjára, ezek általában nem elég specifikusak, egyikük-másikuk nem csupán a modernségre, de például a romantikára is jellemző. Hiába mondjuk, hogy a modernizmus többek között célelvű, hierarchikus, totalizáló, metafizikai és maszkulin, a posztmodernizmusra viszont a meghatározatlanság, a töredékesség, a totalizálás elutasítása, a montázs, a kollázs, a kánonok felszámolódása, az irónia, a paródia, a travesztia és a karnevalizáció jellemző, a listák és a sémák nem mindig segítik az egyes jellemzők funkciójának megértését – holott a valódi különbség szöveg és szöveg között talán épp ebben lenne.
Azt azonban megmutatja a könyv, hogy a nagyjából a hatvanas években elkezdődött posztmodern magyar irodalom a nyolcvanas és kilencvenes években hogyan teljesedett ki, majd az utóbbi bő másfél évtizedben miként egészült ki és módosult. Megmutatja azt is, hogy igenis érdemes a különféle posztmodern stratégiákat kutatni, hiszen ennek valódi eredményei, a megértést nagyban segítő következményei lehetnek. Rámutat azokra a pontokra, ahol az egyes stratégiák különbsége a legélesebben látszik: a halálversek, az utazással kapcsolatos szövegek, a női identitással foglalkozó művek és a fordítással, valamint az álneves játékokkal kapcsolatos szövegek biztosan idetartoznak. Németh Zoltán tehát meggyőzően érvel amellett, hogy nem érdemes a posztmodern magyar irodalmat homogén egységként elképzelni, és sokkal célravezetőbb, ha egymásra válaszul születő, de aztán egymással párhuzamosan létező nyelvek terének képzeljük el ezt az irodalmiságot. Mert lehetséges, hogy a posztmodern végső soron nem más, mint szerteágazó, egymástól sok tekintetben különböző, gyakran egymásnak ellentmondó, de a mélyben közös tapasztalatokat hordozó művek és beszédmódok gyűjtőneve. Ez a könyv sokat segít abban, hogy ezt a sokféleséget épp sokféleségében értsük, a korszakot pedig belső ellentmondásaival együtt fogadjuk el.
Kalligram, Pozsony, 2012.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
