Erdész Ádám
Nők és férfiak tüköre
Szil Ágnes: Tangram
Szil Ágnes prózakötete ez év februárjában jelent meg; alig több, mint három hónap telt el azóta, de máris szabályos recepciótörténeti összegzést írhatnánk a könyv fogadtatásáról. A figyelem és a jól érzékelhető öröm első hulláma még annak szólt, hogy a hazai irodalom színpadán feltűnt egy tőrőlmetszett mecénás, aki magánvagyonából a József Attila Körrel együtt alapított egy irodalmi díjat. Az állami elismerések elsöprő túlsúlya közepette már egy-egy fehér hollóként felbukkanó szponzor láttán is a többközpontú finanszírozási rendszer víziója jelenik meg szemeink előtt. A 2012-ben létrehozott JAKkendő-díjjal Békés Zoltán a fiatal írók lehetőségeit akarta bővíteni: mostantól, az átlagosnál nagyobb figyelem közepette, minden évben megjelenhet egy pályája elején járó fiatal író kötete. A díjra kiírt első pályázatot, több mint hetven jelentkező közül, Szil Ágnes nyerte meg Tangram című kisprózafüzérével. Utólag biztonsággal megállapíthatjuk, a JAKkendő „projekt” is, Szil Ágnes is sokat nyert ezzel a szerencsés találkozással.
A szerző nem a fiatal írók szokásos útját járva lépett az olvasók elé. Nem küldözgette folyóiratoknak írásait, hogy azután, amikor összeáll egy könyvre való ígéretes anyag, bizonyos ismertség birtokában előálljon az első kötettel. Épp ellenkezőleg, ismeretlenül egy teljes könyv kéziratát tette az asztalra, 87 rövid prózai írást, amelyek között vannak egy-két mondatosak, a leghosszabbak pedig öt-hatoldalasak. A cím adja a kulcsot a szövegek struktúrájához: ha valaki – mint korábban e sorok írója – nem tudná, a tangram kínai kirakós játék, amelynek mértani elemeiből tetszés szerint lehet alakokat, figurákat formálni, s talán ezek a figurák még lelkünk pillanatnyi állapotáról is árulkodnak. Azaz Szil Ágnes szövegei is afféle építőelemek, amelyekből a szerző összerakta a nagy egészet, de ezt a kirakósdit az olvasó akarva-akaratlanul megismétli. Természetesen nem a szövegek újrarendezésével – bár ez is izgalmas játék lenne –, hanem azzal, hogy olvasás közben önmaga számára mindenki kiemeli a fontosnak érzett elemeket, hátrább sorolja vagy elejti azokat, amelyekre kevésbé rezonál. Valamennyi írás témája ugyanaz: a férfi, a nő és mindaz, ami férfi és nő között megtörténik vagy éppen nem történik meg. Szil Ágnes szövegei együtt páratlanul sokszínűek: számtalan típust állít elénk, a narcisztikus férfit, a mama kedvencét, a megközelíthetetlent, azt, aki keresi a tisztességes nőt vagy éppen a Nivea reklámfiguráját – és így tovább. Párhuzamosan sorjáznak a nők, a gondoskodók, a kegyetlenek, a számítók, a csapodárok, az erősek, a semmilyenek és a valamilyenek.
No, persze nem ilyen egyszerűen, mert a számozott szövegek önmagukban megálló történeteket mesélnek el. A karmesterét, akit felesége elenged szerelméhez, hogy azután kiderüljön, mégiscsak ők tartoznak össze. Az embereket kerülő, elvadult magányos férfiét, aki egy villanás alatt jön rá, hogy szereti bátyja feleségét, és egy megrendítő pillanat erejéig átéli a neki rendelt, de örökre elvesztett szerelem drámáját. (Elveszett paradicsom egy villanásban.) S hogy kerek szövegeivel és töredékeivel még többet tudjon elmondani a szerző, kitágítja az időbeli határokat. A prózákban megjelennek mitológiai színterek, az antik Róma, s az európai művelődéstörténet más helyszínei is. A remekül megírt „művelődéstörténeti” pillanatok alkalmat adnak arra, hogy a tangram elemeit időben is tetszés szerint rakosgathassuk.
Ugyanakkor eltérő történeti helyzetekben ugyanaz az érzés egészen más formában jelenik meg. A féltékenység, ami egy mai szituációban rafinált áttételeken keresztül tör felszínre, az antik Rómában a maga teljes nyíltságában látható: a férj – nevelési célzattal – a vásárlás pillanatában ledöfi a felesége által kiválasztott, jó kiállású germán rabszolgát. S hogy a választott tárgy minél teljesebben jelenhessen meg egy-egy szöveg felvillantja Adyt és Lédát, Petőfit és Júliát, de megjelenik – többek között – a 19. századi orosz regényvilág parafrázisa is. A korszakokat átívelő, tartalmilag színes szövegekbe egy másik variációs elemet is beépít az író – váltogatja a narrátor személyét. Hol nők beszélnek, hol férfiak, de arra is akad példa, hogy egy gyerek mesél. A fülszöveget író Garaczi László próteuszi szerepjátékról beszél: „Tájak és idők, lelkek és formák, néma hímek és zenélő női testek, sok muzsika, bővérű ének. Variációk szenvedélyre és csömörre, meddőségre és termékenységre.
Álomszerű töredékek, szilánkok, hasadékok, kulcslyukak, mítoszcserepek. Robogóval érkező Narcisszusz, a mediterrán ízek és illatok után szocreál szerelmek kemény és szürke kontúrjai, a gyönyör keresése a közömbös tömegben. Lélekvándorlás. Eltévedés a dimenziókban, próteuszi szerepjátékok. Delikát, finom metszésű próza, 87 gyöngyből álló nyaklánc…” – szerkesztői kontrollként is működő klasszikus műveltsége. A zseniálisnak látszó bemutatkozások után sem lehetünk biztosak abban, hogy milyen lesz a folytatás. Vajon félig-meddig véletlenül sikerült valamit jól elkapni, vagy ilyen lesz a többi is. Szil Ágnes esetében nem érzek hasonló bizonytalanságot. A fülszöveg elárulja, hogy a szerző latin és magyar szakot végzett. S ha korábbi szépirodalmi műveket nem is találunk a neve mellett, egy nyelvművelő könyvet (Egy nyelvet beszélünk. Békés, 2012.) igen. A könyv kimondottan szellemes és szórakoztató rövid írásaiból kiderül, hogy szerzőjük milyen mélységben ismeri a magyar nyelvet, s pontosan tudja, hogy egy-egy apró nyelvi változtatással mi mindent el lehet érni. Kiváltképp jól ismeri a nyelvi humor természetrajzát. A nyelvi biztonság a Tangram egyes darabjain is érződik, a történetet mesélő kerekre csiszolt szövegeken éppúgy, mint a töredékeken. A 3. számú szöveg például mindössze három rövid bekezdés, mégis befejezetlen utolsó mondatával együtt oly hitelesen és átélhetően villantja fel azt a pillanatot, amikor valaki – itt éppen egy nő – boldog és harmonikusan illeszkedik a mindenségbe. „Utoljára itt voltam azonos önmagammal: kint a Tirrén-tenger (vagy anyanyelvünkön: mare Tyrrhenum) partján, ahogy a szél belekapott a hajamba, a szandálom a kezemben, a lábujjam hegye a gyönyörű sárga homokba fúrva. / Riminiben vagyunk, a napernyők euklidészi erdejében: párhuzamosok és rájuk merőleges (egymással ugyancsak) párhuzamosok metszenek ki izmokat és érzelmeket a szívemből meg az agyamból. Az Egy férfi, amikor nem a kezemet fogja, akkor fotóz, belefotóz a tájba, a mindenségbe. Belefotóz (engem) a tájba. / Itt még boldog vagyok és gyanútlan, még nem tudom, és nem is hinném el, hogy”
A latin auktorok közül egy-kettőt történeteinek szereplőjeként is megidéz. Közvetlen és közvetett jelenlétük dokumentálja, hogy a leírtak melyik kultúrkörbe tartoznak, s Szil Ágnes írásai szépen bele is illeszkednek a több mint kétezer éve formálódó gondolat- és szövegvilágba. A kötet egyik-másik mitológiai tematikájú darabját megbontva láthatjuk, hogy építkezik az író. A 49. szöveg látszólag Artemisz egyik jól ismert történetét idézi, azt, amelyik elbeszéli, miként tépette szét saját kutyáival az őt fürdőzés közben megleső vadászt. Ha figyelmesebben olvassuk, rájövünk, ez a história kibogozhatatlanul össze van csomózva egy Apollón-történettel, sőt arra is, hogy talán nem is a vadászat leselkedés miatt felháborodott istennőjéről van itt szó, hanem egy nőről: arról, aki oly nagyon élvezi a rá irányuló figyelmet, de természetéből adódóan nem tud mást tenni, jól megkínozza az utána sóvárgó férfit.
Ha a közvetlenebb irodalmi rokonságot keressük, egyértelmű, hogy Esterházy Péter közel van a szerző szívéhez. Az Egy nő szövegeinek inspiráló hatására Szil Ágnes is utalt. Maga említette Örkényt és Kafkát is. Az egypercesek, elsősorban formai okok miatt, eszünkbe juthatnak, Kafkára nem gondoltam volna. Van ugyan ezekben a szövegekben nem kevés groteszk, de Szil Ágnes prózája stilizált. Mindenről szó esik itt, a kiszolgáltatottság és a szenvedés infernális fokozatairól is, de valahogy még ezek a részek is „szépek”. A rémület, a pusztulás szcénái is emberhez méltóak; a szerző kíméletes olvasójához: távolságot teremt, végső esetben segít egy kis groteszk irónia. Anélkül, hogy hasonlatosságot keresnénk, csupán a besorolás kedvéért, a kispróza műfaj egyik típusának sikerült darabjait kell említenünk. Ezek közül egyik az Egy nő, de ide sorolhatjuk Temesi Ferenc szótárát, Kiss Ottó Szövetek című kötetét. Azokat kisprózákból összeállított műveket, amelyeknek szerzői a kisformákon keresztül nagyon is az egészet, a teljességet keresték. Ebben a prózacsaládban van a Tangram helye, mégpedig saját jogon.
A bevezetőben említett recepciótörténetnek március óta több fontos pillanata volt. A kötet és szerzője bemutatkozhatott Kielben, az európai elsőkönyvesek németországi fesztiválján. A kötet szövegeiből fordítottak, s egyes darabokat felolvastak németül. A fesztivál eseményeit követő blogbejegyzések közé szúrt képeken láthattuk, milyen elegánsan mutat a lefordított részlet a fesztiválnak otthont adó épület parkjának fáira aggatott kéziratok között. Tán még egy ottani kiadóba is elröpíti a szél. Ez csak remény, az azonban – a könyvnek szentelt facebook-oldal bejegyzései alapján – bizonyos, hogy Szil Ágnes megszerettette könyvét, és megteremtette a maga olvasótáborának magját. – Várjuk a folytatást.
Megjelent a Bárka 2013/4-es számában.
