Görömbei András emlékére
(1945–2013)
Az után a gyászos emlékezetű, 2004. december 5-ei népszavazás után valami olyasmit írt nekem elkeseredésében, hogy egész munkásságát lenullázta ez a szerencsétlen nap, s hogy ebből nagyon nehéz lesz felállni. Akkor is ellentmondtam (ma még inkább így gondolom): ki mit tett addigra a határokon átívelő magyar nemzettudatért, azt már megtette (ő többek között évtizedeken át tanulmányozva a kisebbségi magyar irodalmakat, monografikus szintézisekben is feldolgozva azokat, Sütő Andrásról monográfiát írva), azt semmi nem kérdőjelezheti meg, felállni pedig, mint tudjuk, muszáj, mert földre ütötten élni nem lehet. Ez az okoskodás azonban rajta nyilván nem sokat segített, azt hiszem, a népszavazás eredménye lelkileg egy kicsit (vagy nagyon is) megroppantotta. Jellemző rá ugyanakkor, hogy bizonyára jóval illúziótlanabbul immár, de a maga irodalomtörténészi, kritikusi, szerkesztői, tanári eszközeivel továbbra is mindent megtett a közös felállásunk érdekében, a nemzet összetartozás-tudatának erősítése, az összmagyarság szellemi integrációja érdekében. (A sokoldalú közéleti tevékenységeiről, egyetemi, akadémiai és egyéb tisztségeiről nincs itt most módom szólni, de például még csak ezután járta keresztül-kasul a Kárpát-medencét mint az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke.) Írta tovább az újabb és újabb tanulmányait a számára oly fontos témákról: anyanyelv-irodalom-nemzet-nemzettudat-nemzeti önismeret-népi irodalom-kisebbségi irodalom-1956, a számára oly fontos szerzőkről (annak ellenére, hogy egy részüknek az életművét korábban már monográfiákban is feldolgozta): Ady Endre, Németh László, Nagy László, Csoóri Sándor, Sütő András, Nagy Gáspár, Ratkó József, Buda Ferenc, Vári Fábián László stb. S ezekből újabb tanulmány-, kritikagyűjtemények is összeálltak: Azonosságtudat, nemzet, irodalom (2008), Sors és alkalom (2008), Irodalom, nemzet, harmadik út (2012). Non recuso laborem – idézte Márton Áron jelmondatát egy nyomtatásban is megjelent beszélgetésünk végén, s valóban, csak az utóbbi évek váratlan és súlyos betegségei akadályozhatták meg a munkában.
Amíg tehette, konok következetességgel dolgozott, írt, érvelt többek között amellett, hogy „A műalkotás semmi mással nem pótolható létismereti értéket ad az embernek. A személyiség és a közösség örökké változó identitásának legmélyebb forrása, táplálója”; „a világ új észleléséhez segít bennünket”; „az esztétikai érték és a közösségi felelősség, közösségi gond, közösségi tudatformálás nem ütköznek egymással”; „erkölcs és esztétikum nem szembeállítható, hanem egymást feltételező elemek”; „Vissza kell szereznünk, újra fel kell építenünk az irodalom nélkülözhetetlenségének hitét, fontosságának tudatát.”; „A globalizálódó világban a nemzet számára a nemzeti kultúra, s ezen belül az irodalom is fontos megtartó erőt jelenthet. Ehhez azonban olyan nemzeti irodalmi kánonra van szükségünk, amelyikben az értékeink összeadódnak, kiegészítik egymást, sőt távlatot adnak egymásnak.”
Nemcsak a legkülönbözőbb poétikájú értékekkel számoló, elfogultságain is felülemelkedni képes, tisztességes tudós, de tiszta ember is volt, rendíthetetlen morális tartással. Tudta, mi a hűség és mi az árulás. Szakmai, tudományos karrierje érdekében sem volt hajlandó soha elvtelenségre, megalkuvásra. Sem pályakezdő, egyetemi segédmunkatársként, amikor a beszervezésével próbálkoztak, sem pályája későbbi jelentős, embert próbáló állomásain. Nem tepert, s főként nem tiport, mégis a legmagasabbra elért, ahová csak el lehet jutni ezen a pályán (széles körű kollegiális elismertség, megbecsültség, Kossuth-díj, MTA rendes tagja), annak ellenére, hogy szakmai érvényesülése útjába, főként az első évtizedekben (de akár már akadémiai doktorként is) az „illetékes” hatalmasságok folytonosan akadályokat állítottak. „Nacionalista” és „szocializmusellenes” tevékenysége miatt nemcsak állandó megfigyelésben volt része, de kötetei megjelenését is évekig visszatartották: a Sinka István monográfiája (1977) és A Csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980 (1982) című szintézise egyaránt 5-5 évet töltött „vizsgálati fogságban”, az első, a „Ki viszi át…? (1986) című tanulmánykötete csak 41 éves korában jelenhetett meg, a hetvenes évek végén kortárs írókkal készített interjúsorozata, Kérdések és válaszok címmel, csak a rendszerváltozás után, 1994-ben. Azt az örökséget, azokat az értékeket, elveket, eszményeket, amelyeket otthonról hozott, iskoláiban, tanáraitól, mestereitől kapott, soha nem feledte és nem tagadta meg. Jellemző adalék, hogy élete utolsó éveiben állítólag ismét foglalkoztatta annak a Sinka Istvánnak az életműve, akiről az első monográfiáját írta. Képzeljünk el egy akadémikust, aki a 2010-es évek elején Sinka István életművén gondolkozik!
Az iskolateremtő, nagy hatású tudós-tanár emberek, az igazi Mesterek közé tartozott. Azon kevesek egyike volt, akiket nemcsak a felkészültségéért, tudásáért, pedagógia-módszertanért becsülnek, tisztelnek, hanem akit önzetlen személyiségéért, emberségért, kedvességért szeretnek is a tanítványai. Akik ilyenkor kicsit elárvultnak érzik magukat. Nemcsak rendkívüli munkabírású és rendkívüli értékeket teremtő irodalomtudós volt, de nagyon szerethető ember is.
Emlékét megőrizzük, de hiszem, hogy akár nélkülünk is megőrződik mindaddig, amíg lesz magyar irodalom és lesz magyar irodalomértés.
Ez az írás megjelent az Élet és Irodalom 2013. július 12-ei számában.
