Körössi P. József
Gazoskönyv egy gyomvilágról
Szűcs László: Gazoskönyv, Válogatott publicisztikák 2003-2008.
Szűcs László: Bolondok a parton – versek a nyolcvanas évektől napjainkig
Szűcs László újságíró, lapszerkesztő, és publicista nevét mindazok megismerték, akik az elmúlt huszonegynéhány évben, Erdélyben és Romániában fontosnak tartották a véleményt, akkor is, ha más, akkor is, ha okos, és türelemmel fogalmazott. És ugyan ezek őrzik ma is, de már nem csak Erdélyben és nem csak Romániában. A költőről másképpen gondolok hasonlót, de arról majd később.
Van sok füveskönyv, meg van most már a Gazoskönyv, a Szűcsé.
Az egykori, meg a mai füveskönyvek egyszerű kérdésekre adnak, egyszerű válaszokat, egyszerű példákból állítanak erkölcsi normát (meg nemcsak), hogy ne mondjak normafákat, többnyire egyszerű emberek elé. A füveskönyv nem hősökről, nem eszmékről beszél, hanem egyszerű dolgokról, olyan ügyekről, esetekről, amelyekhez a hétköznapokban van köze az „egyszerű”, „hétköznapi embernek”. Nekünk. Szűcs Gazoskönyve nem ennek az ellenkezője, nem a füveskönyv ellentettje. Nem, mert nem bonyolult dolgokról szól ünnepnapi emberekhez.
Ahogy a politika, a közélet művelői sem mind kedvünkre valók, ha vannak közöttük szépek és talán hasznosak is, szívesen megszabadulnánk tőlük, ahogy a kerti gyomnövénytől, amelyek között ugyancsak vannak szépek, és hasznosak, szépek és haszontalanok. Rondák és haszontalanok, rondák és hasznosak. Ezekről a szépekről és haszontalanokról, csúnyákról és hasznosakról szól az a válogatás, amely öt év publicisztikai anyagából, vezércikkeiből kínál a fent körülírt olvasónak szórakoztató olvasmányt. Azoknak is, vagy legfőképp, akik az Erdélyi Riport című hetilapot – amelynek a szerző alapító főszerkesztője – nem forgathatták rendszeresen, de azoknak is, akik olvasták, keresték, mert ez más. A könyv mindig más. Ahogy egymás mellé kerül egy-egy szöveg, úgy kerül egyik tartalom a másik mellé, és képes nem csak mellé, hanem fölé és alá és hozzá is tenni azt a tartalmat, azt az összefüggést, amit, ha egyedül van egy újságlapon – nem látjuk, nem láthatjuk meg benne. Támogatja, hangsúlyozza, erősíti, színezi, gazdagítja egyik a másikát. Ami ott a lapban az aktualitásának erejével hívta magára a figyelmet, itt a bölcsességével (portré Fejtőről, stb.)
Azt írtam fentebb, hogy publicisztika, hogy válogatás öt év vezércikkeiből. Nem igaz. Szűcs annak a sajátos műfajnak a művelője, egyben formálója, alakítgatója is, ami a rövid publicisztika és a tárca(novella) keveréke. Nagyon sokszor történeteket mond el, portrékat fest – ironikus éllel küldi darabjait célirányosan.
Ha jól számolom 200-250 darabnak kellett megszületnie (volt időszak, amikor kéthetente jelent meg a lap), ebből, 129 olvasható itt. Nem csak terjedelmi okokból történt a szűrés, gondolom számított az is, mennyire marad élő egy gondolat, mennyire példahordozó egy történet azon a nyelven, amelyen akkor született, amikor az aktualitása lökdöste, tolta előre, esetleg mennyire dokumentálja, vagy nem az egykori eseményeket. Megszólal-e ismét azokban, akiket akkor akart megszólítani, vagy képes-e másokat is, esetleg ma már kizárólag másokat, mert azokat, akik akkor még láttatták magukat, ma már elfelejtjük, s annak ők örülnek. Az indulatos politikusokról, közéletisekről beszélek, a zsigerből harcolókról, akikre Szűcs sose számít, de azokra annál inkább, akik helyett most éppen neki kell írnia a zsigeri indulatról.
Nagyon más a helyzete a romániai magyar újságírónak, mint a Magyarországinak. Mielőtt figyelne ide is meg oda is, el kell döntenie, hol van az ide, meg hol az oda. Az itteni események befolyásolják azt, ami ott történik, vagy az ottaniak azt, ami majd itt lesz belőle. Nem csak azt kell tudnia, hogy Románia hol van, hanem azt is, amit csak kevés magyarországi újságíró tud, nevezetesen, hogy hol helyezkedik el – történelmi, földrajzi és erkölcsi értelemben – Magyarország. Izgalmas, de nem is olyan nagy felkészültséget igénylő magatartás ez, de nem árt, ha van. Mármint felkészültség, és józanész. Mert az erdélyi (romániai) újságíró tisztában van a kicsinység, a nagyság és a szomszédság fogalmával is, és ezt az Erdélyi Riport olvasója tudja, és újra megtudja, amikor kinyitja a lapot, a lapban az első oldalt végig olvassa. Ott van Szűcs.
Vannak nagy példák: Ady, Móra, Márai, Zsolt Béla, de kortársunk Diurnius (Bodor Pál) – mind publicisták, de szépírók is. Köztük költők. Ma is nagy élvezettel olvashatók. Némelyik szerző politikai, társadalmi jegyzeteit változtatás nélkül lehetne hozni, és megdöbbennénk az aktuális mondandójától, kritikájától – és nem utolsó sorban korszerű stílusától, nyelvétől. Ő is, Szűcs is elmondhatja magáról: történet mindig ott van, ahol én vagyok.
A Gazoskönyvében, ebben a 129-ben is bőven találunk olyanokat, amelyek már ma, 3-5 évvel első megjelenésük után aktuálisabbak, mint annak idején, de legalább annyira, és ha nem ezek, mások, az újabbak, amelyek ebbe a könyvbe még nem kerülhettek 10-20 év múlva, már most sejthető, sajnos, aktuálisabban készülhetnek majd újra megjelenni, mint ma.
Az öt éve alatt, amíg íródtak a Gazoskönyv jegyzetei Romániában helyhatósági, és parlamenti választások voltak, Magyarországon hasonlóképpen. A két országot felvették az EU-ba, Előbb Magyarországot, ami irigységet és egyfajta félelmet váltott ki odaát, aztán Romániát, aminek feltételéül Magyarországon – az ottani magyarok jogait kiterjesztendő, na meg „Erdélyt vissza” alapon – sokan akarták megszorongatni a románokat. Népszavazás is volt, kormányválság és válság. Itt is ott is csupa olyan sorsformáló esemény, amelyek mind egyszerre és párhuzamosan érintették a két ország lakosságát, románokat és magyarokat, a politikai vezetést, a kisebbséget és a többséget, baloldalt és jobb oldalt. Volt mitől észnél lenni. És Szűcs mindig észnél volt, humoránál, és a józan eszénél.
Volt és van Markó-Orbán viszonytörténet, volt és van még Markó-Tőkés viszonytörténet. Viszont román-magyar közös kormányülések 2005-től már nincsenek! Hogy visszatérhessek, és erősíthessem, amit erről a sajátos műfajjal kapcsolatosan fentebb pedzegettem: egyértelmű politikai elemzéseinek is nyelvi ereje van. Ez, a nyelvi inventivitás egyben a hitele is ezeknek a „rövideknek”.
Az alkalmi elvándorlásokról kevesen gondolkodnak el, ő igen. Mire jó a magyar állampolgárság Romániában? Magyarország már nem is ugródeszka a magyar útlevéllel rendelkezők számára, hanem vízummentesség. Akkor hol is nő a magyarok száma? Mert, hogy nem Erdélyben és nem Magyarországon, annak bizonyítéka az, hogy sok ezren, amint hozzájutnak a magyar útlevélhez veszik a sátorfájukat, és az óceánon túlig meg sem állnak.
Ki tarja számon (ha nem az éber újságíró, aki tárcanovellákat ír), hogy Szalonikiban Medgyessy miniszterelnök javasolja, hogy a kollektív kisebbségi jogokat rögzítsék az Európai Unió alkotmányába. Van is rá hajlandóság Európában mindaddig, amíg a gondolatot az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az eredetforrást meg sem említve ki nem sajátítja. Mert a civakodásban elhal – úgymond – az ügy. De ma már az ötlet- és gondolat tolvajok is más egyebeken civakodnak. Mert mi a lényeges ebben? A civakodás, az a magyaros. (31. old) Gazoskönyv? Hát az! – És még mennyi, de mennyi önvédő gondolat, amit széthurcolnak ott, ahol a párt- és a nemzeti(ségi) politizálásnál erősebb a személyes ambíció, az önérdekű politizálás. Szűcstől és Gazoskönyvéből tudom, hogy – Európánk ide vagy oda – a kollektív kissebségi jogok alkotmányban rögzítése német és francia támogatást is kapott. Magyar a magyarnak hogy is vájja ki a szemét! Na, ez is a Gazoskönyv ereje. Mert úgy, ahogy ott meg van írva. Ha nem Szűcs László írná a Gazoskönyv darabjait, megkérdezném: követi-e a szerző, az újságíró, hogy mi lesz ezeknek a nem döntéseknek a következménye? Nem kérdezem, mert tudom, követi, és majd előadja.
Nem csak pártos, népnemzetis eseményen jó magyarnak lenni, erről az 50-51. oldalon olvasok, amikor… Ugyanitt kell a lelkiismeretnek kimondania, hogy nem attól jó magyarnak lenni, hogy elutasítjuk a másik magyart. (Mitől jó magyarnak lenni). Nyelvről, az erőről írtam, ő pedig a magyarok silányszövetségéről (Haza, de hova, 98. old.) Ugyanitt a referendumról, amelyről a magyar Parlamentben üres székek előtt beszél.
Van-e különbség aközött, hogy mit tud, mit akar tudni – hogyan kell megszólítani az erdélyi vagy a partiumi magyar olvasót. Más a kultúrája, más a múltja, szinte a nyelve is más, amelyen olvas – ha magyarul is. Eddig én is tudtam, hogy sok másik magyar nyelv van, amelyen érdemes érteni tudni. A Gazoskönyvből azt is megértettem, mennyire fontos, hogy mindig legyenek más és más magyar nyelveink, amelyen mindenki ért. Mennyire fontos ezt a más és más nyelvet úgy használni, hogy mindenki értse – és ne csak magyarul. Szűcs ezt gazdagítja a magáéval. És, ha erő, akkor a nyelv mellett, gyorsan mondom, ott van Szűcs László kegyetlen humora, iróniája.
*
Szűcs László sem újságíróként, hanem költőként kezdte, ma is jelennek meg verseskönyvei. Legutóbb Bolondok a parton címmel – versek a nyolcvanas évektől napjainkig.
Az olvasó azt gondolná, hogy a versekben is a közéletiség az erős oldala, de nem. Annyira nem, hogy mintha nem is érdekelné semmi más csak az az én, aki kívülről befelé nézve látszik, az, akit csak ő lát, de most megmutat: „…én valahogy kijutottam / sáros lettem szétszóródtam / lezuhantam elpusztultam” (Repülés kézzel és). Fontos az esemény és benne a történet, mint a Vert hadak völgye című versében, ahol a vásárokban gyakran megforduló ember akkor is beavatottként éli meg a Nagyvárad és Kolozsvár közötti Körös-Fekete-tói évente ismétlődő hangulatot, és éppen azt, ha sohasem járt ott. „Elzúg a szatmári gyors, / füttyjelére előbújnak / esőkabátos, szürke alakok // Igazoltatás lesz, / a hídon túl sápadt folt a másik tábor, / két embert keresnek.” És innen már könnyű felfedeznünk Zé-t, a nemcsak a nagyváradiak számára legendás költő alakját és rátalálnunk arra a vonatra, amelyet Zudor János „indított el” Nagyváradról Kolozsvár felé. Szűcs verseskönyvében többször utal arra a kazánra, amely falának támaszkodva Zudor többedmagával egy mozdony belső terében éli túl azt az utazást, amely mindannyiunkat diktatúrából diktatúrába vezetett át a nyolcvanas években. Zudor azt a versét Semprunnak ajánlotta, Szűcs aktualizálva azt az állapotot könyvének első versében – és később még másokban is – az Utazás kazánban című Zudor versre utal, hogy később már név szerint is megidézze a pályatársat. Túléltük ezeket, kijöttünk valahogy ezekből az utazásokból, de a kazán izzította életérzése örök maradt. A tragikus sors – Zudor János életútja is erről tanúskodik Szűcs verseiben is –, a közös élmény életérzése és annak vállalása, egyben a közösségi élmény vállalása és átadása is. A költészeté. S ha összevetjük ezt a kazán melletti létet a könyv egy másik hasonlóképpen gyakori, és hasonlóképpen erős motívumával, a lepkeléttel, nem nehéz megfogalmaznunk: Szűcs László költészete miért az elszakadás versein keresztül vezet a ragaszkodás verseihez.
Elszakadás és lepkelét. Mindig kijutni valahonnan. Így vagy úgy – lepkeként – vajon mennyit ér?! Szűcsről érdemes tudni, hogy, 1989-őszén családjával hivatalosan emigrált Romániából Magyarországra, a temesvári-bukaresti fordulat eseményeinek hírei valahol a Dunántúlon érték. Szinte azonnal visszacsomagolta a sátorfáját, és egészen fiatal emberként visszaköltözött. Azóta írt verseit olvasva meggyőződhetünk róla: ő sem egészen biztos abban, hogy haza költözött, abban meg végképp nem, hogy otthonról haza.
A By dal Arany Jánost, és nem csak formáját tekintve a A walesi bárdokat idézi: „jött egy ember verset követelt / mondván íme a rendelet”, aztán, mintha nem is versben kellene dicsőséget énekelni, hanem lelket eladni kellene, de nem az ördögnek, így: „nem oly sietve költők én / fűzök egymásba szót / teher ám a költemény / titokká old valót”.
Menni, menni, menni, megkeresni az értelmetlenben az értelmeset, a törékeny(ség)ben mégis az erőt, az eltörtben a valamikor egészet, ez az, aminek nem tud ellenállni. Nem számoltam össze, hogy a vékonyka kötetben, az alig 140 oldalon hányszor fordul elő az elutazásra, távozásra, eltávozásra, és/vagy a gyors pusztulásra, összetörésre, lepketörékenységre, bogárhaszontalanságra utaló kép, gondolat. De már ha csak, mint tudatos olvasó a Bolondok a parton néhány egymás után következő verscímét sorba olvasom, akkor is kikerekedik belőle az a világ, amelyet mindenképpen választania kellett. A címeket összeolvasva is verseket kapunk, de az csak az olvasó szándéka, nem költőé: Vészkijárat / Menekülő végek / Állapot vers előtt (93-94-95. oldal); vagy: Csak úgy, egyedül / Lepkék után / Az arcok ünnepén ((73-74-75. oldal). Nem állítom, hogy tudatos törekvése, de ismerve Szűcs verselésének egyik erejét, azt igen, hogy rafináltan, ahogyan a titkot keresi, gondolhatom ezt. És, ha így van, az már biztosan nem lehet igaz, legfeljebb a „költői ködösítés” része, amit ráadásul éppen az Arcképvázlat című versében rögzít, így: „…mozgolódik, esztétizál, henceg, nőinkre kacsint a kisebbségi lét. / Ahelyett hogy / (…) Mindegy. Neked is, nekem is mindegy.”
Sok minden egyéb – a tárgy és a tárgy „meglelkesítésének” fontos szerepe mellett – ereje van még verseiben a (kis)városi élménynek, a kisvárosi (fő)tér élményének, az udvarnak – és mindannak a szomorúságnak, ami kirekeszt. Nincs más szó című versét, a kötet egyik legszebbikét, ezt illusztrálandó teljes egészben idézem:
Zavar van, zaj a ház előtt
Szélfújta madár az ághoz nő.
Rádkiáltok, az ablak nyitva.
Üres az udvar, ne nézz vissza.
Az utca is üres, a város néma,
Befér a főtér egy nagy borítékba.
S ha kérdezed, hol a magány,
koldulni ment a szívem után.
Riport Kiadó, Nagyvárad, 2013.
Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2010.
Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.
