Petrik Béla
Egy mozgalom útikalauza
Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990
A könyvet örömmel és izgalommal vettem kézbe. A könyv feletti örömöm annak szólt látatlanul, hogy a fiatal kutató- és történész nemzedékben – akik iskoláikat már a rendszerváltás után végezték –, kutatási területként tovább él a népi mozgalom, hogy a kommunista diktatúra irodalompolitikája bármennyi erőt is fektetett e sajátosan magyar és nemzeti irodalmi, történelmi és politikai eszme és irányzat eltörlésébe, az időről-időre mégis felszínre töri magát. Gondolta volna-e bárki is a népi írókról szóló 1958-as állásfoglalás szerzői és méltatói közül, hogy miközben Királyról, Pándiról, Szabolcsiról alig esik szó, de már eszméiket lassan azok is meghaladják, akik a baloldal hagyományait folytatják, évtizedekkel később a megbélyegzett írókról és eszmei irányzatról áttekintő monográfia készül?
A szerző az 1990 utáni generációkhoz szól, azokhoz a fiatalokhoz, akik számára a népi mozgalom a múlt történelme, amelyről tanulmányaik során szinte semmilyen ismeretet sem szereztek. Ezt szolgálja a könnyedebb és oldottabb stílus, az olvashatóságot segítendő, a lábjegyzetek és hivatkozások minimálisra szorítása. E céllal egyetérthetünk és a megvalósítás is sikeres – a könyv valóban olvasmányos és könnyen forgatható –, ugyanakkor e törekvésnek nem eshet áldozatul a szakmai igényesség. Még egy ilyen, esszéisztikus mű szövegéből sem hiányozhatnak a szerző által használt, felismerhető forrásokra, szerzőkre történő utalások. Papp István ugyanakkor megfogalmazott egy sokkal ambiciózusabb célt is, nevezetesen, hogy Borbándi Gyula alapművét követően a népi mozgalmat újra értelmezze a szakma számára is, annál is inkább, hiszen ez a könyv, amint a fülszöveg és máshol a szerző is mondja, a mozgalom történetének húsz–harminc év óta az első modern szemléletű összefoglalása. Ezt a beállítást és így a kitűzött célt, a szerző előtt járó kutatókkal szemben kevéssé méltányosnak érzem, hiszen Salamon Konrád a Márciusi Fronttól kezdődő és az 1987-tel végződő A harmadik út küzdelme című vagy Pintér M. Lajos a Kádári-rendszer népi-nemzeti ellenzékének történetét a rendszerváltásig megíró, vagy Görömbei András az egyes népi írókról szóló és a mozgalom történetét is feltáró akadémiai igényességű monográfiái hasonló célokkal készültek, ha egyéb szerzőket és munkákat most nem is említünk.
Ilyen összefoglalást vagy a pályakezdés, az első érzések és ismeretek begyűjtésének időszakában vagy hosszú évtizedek kutatómunkájának szintetizálásaként lehet írni. Ez a könyv az előbbiek sorába tartozik, s nem is hoz alapvetően új eredményeket és felfedezéseket, így téves az a kritika, mely szerint ennek megírásához sokkal részletesebb eseménytörténet, levéltári kutatómunka kellett volna (Révész Sándor). A szerző ugyanis vállalt feladatát, nevezetesen, hogy a népi mozgalom történetének fontosabb eseményeit és szereplőit bemutassa a témában járatlan olvasók részére, teljesítette. Néhol érzünk némi bizonytalanságot, de Papp István azért többnyire biztosan mozog az általa választott területen és nem veszíti szem elől tárgyának lényegét. Rögzítsük azért, hogy a könyv nem írta és talán nem is írhatta felül azt a képet, amelyet az előttünk járó kutatók és szerzők, a már említetteken túl Márkus Béla, N. Pál József, Bertha Zoltán, Bognár Bulcsu, Babus Antal és a többiek elkészítettek.
A könyv újdonsága a mozgalom történetének újfajta szakaszolása, Papp István a népi mozgalom első hullámát a húszas évek végétől 1956-ig számítja, ezen belül a fénykort az 1939–1949 közötti időszakra teszi. E megállapítás értékelése túlfeszítené jelen írás kereteit, de e gondolatkísérlet mindenképpen üdvözlendő, Még ha a szakaszolás határaival nem is értünk mindenben egyet, arra pontosan világít rá, hogy az új nemzedékek szemléletmódja teret követel magának e témában is.
A kötet kiindulópontja a kritikai visszhangban újdonságként értékelt nemzetközi kitekintés, amely a nagyvilágnak a magyar népi mozgalommal rokonítható társadalmi mozgalmait tekinti át, az amerikai farmer mozgalmaktól, az argentin populizmuson keresztül, a népiek korában is példának tekintett észak-európai országok, Finnország, Dánia paraszti törekvéséig. A fejezet hűen adja vissza és egészíti ki Gyurácz Ferenc, Bertha Zoltán és Borbándi Gyula e téren feltárt eredményeit és a szélesebb közönség előtt is világossá teszi a sajátosan magyar népi mozgalom rokonságát a világban jelenlévő, a gyarmati sorssal és a globalista modernizációs törekvésekkel szemben megfogalmazódó kisnemzeti törekvésekkel.
A népi mozgalom előzményeit felvázoló részt, az Adyt, Móricz Zsigmondot, Kodályt-Bartókot bemutató vázlatok mellett Szabó Dezső eszméinek és pályájának összefoglalását a kritika külön is méltatja, mondván, hogy „üdítően újszerű és tisztességes” (Szentesi Zöld László) és „kivételesen értékes pályarajz”, amelynél jobban még nem foglalták össze „Szabó Dezső hatalmas vonzó és taszító erejét” (Révész Sándor). Papp István azon megállapítása Szabó Dezső kapcsán, mely szerint a rendszerváltást követően alig gyarapodott az értő feldolgozások száma – Péterfi Gábort és Gyurgyák Jánost említve kivételként –, egyfelől elfogadható, ha arra gondolunk, hogy a huszadik század megannyi eszmei irányzatának forrásvidéke Szabó Dezső munkásságánál kereshető, s ehhez mérten csekély a szerepe a mai magyar „irodalmi kánonban” (Gróh Gáspár). Másfelől azonban fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy Gróh Gáspártól, Kántor Lajoson, Szőcs Zoltánon, Cseke Péteren, Baranyai Norberten és Nagy Péternek az ügynöki szerepét elsőként feltáró Modor Ádámon át Bognár Bulcsúig és G. Bartók Béláig számos szerző írt forrásértékű tanulmányt Szabó Dezső eszméinek valós értékéről. A felsorolt írások megkerülhetetlen részei a Szabó Dezső irodalomnak. Szabó Dezső kötetbeli értékelése annyiban valóban újszerű, hogy Papp István mindkét oldal véleménye között egyensúlyt kíván tartani. Hibáit és erényeit is számba veszi, amelyeket Az elsodort falu kapcsán így összegez: „Szabó Dezső egy helyesen felismert, becsületes módon leírt alapigazságot faji szempontokkal kevert, és ez végzetes tévedésnek bizonyult.” Ez az álláspont azonban sajnálatosan visszakanyarodik a Nagy Péter féle sablonhoz, ahhoz az értelmezéshez, amelyet így foglalt össze: „De a demokrácia mellett sem tudott logikusan, következetesen és teljesen kitartani: itt is csak félig jutott, mert a faji gondolattal – ha bizonyos mértékig módosított is rajta az idők folyamán – szakítani sohasem tudott.” A Szabó Dezső irodalom legújabb értékelései ezen a szemléleten túlléptek, s a kiinduló pontot ott keresik, ahol a mégoly ellentétesnek tűnő és egymásnak a felszínen sokszor ellentmondó lelki és szellemi folyamatok mögött meghúzódó értékrend „nagyon is egységes, melynek prioritásai alig változnak (…)” (Gróh Gáspár). De ugyanezen baloldali-liberális történetírás, a Rónai–Faragó–Zsolt és ezt az irányvonalat felújító Standeisky Éva értékelés köszön vissza Erdélyi József esetében is, az 1937-ben megjelent, egyébként vállalhatatlan Solymosi Eszter vére című versétől indulva. Ez a féloldalas álláspont ugyanis elfelejt szót ejteni azokról a tényekről – bár Papp a Márciusi Front tárgyalása során megemlíti, mégsem veszi számításba azokat –, hogy ugyanekkor háromszor állították Erdélyit bíróság elé, Illyés Gyulával, Kovács Imrével együtt, hogy sorozatos perbefogása ellen az ország haladó közvéleménye tiltakozott, hogy érdekében a képviselőházban interpelláltak, hogy kiállt mellette Szekfű Gyula, hogy az amerikai Írók Ligája tiltakozó levelet juttatott el a washingtoni magyar nagykövetségre, hogy ekkor még a Gondolat-ban és Lázár Miklós baloldali lapjában publikált, s az 1938-ban megjelenő gyűjteményes kötetét az ügyészség elkoboztatta.
A népi mozgalom indulását pontosan foglalja össze a Bartha Miklós Társaságtól az 1931-es Debreceni esten keresztül Illyés Gyula Pusztulás című, a Nyugatban napvilágot látott baranyai úti jegyzetein, Németh László Debreceni Káté-ján át az Új Szellemi Frontnak a népi mozgalom történetében játszott valós szerepéig. A szerző erről az eseményről lebontja a hozzá tapadó, a népiek és kormány összejátszásának évtizedes hamis vádját. E rész ugyanakkor kiegészíthető lett volna azokkal a kutatási eredményekkel, amelyek a mozgalom indulását a Debreceni estnél két-három évvel korábbi fellépésekre datálják, így például az 1928-ban a BMT által nagy nyilvánosság előtt szervezett, Szabó Dezső által bevezetett esttel, vagy a helyesen említett, Fábián Dániel és József Attila által kiadott Ki a faluba! röpirat előzményének tekinthető, jelentőségében hasonlóan fontos BMT kiadvánnyal, az Ifjú szívekben élek című emlékkötettel, melyben először sorakoztak fel a népi eszmét hirdetők: Szabó Dezső mellett Féja, Kodolányi, Fábián Dániel, Móricz, Kodály, Erdélyi. S végül a népi eszme hirdetőinek első nyilvános, 1929. február 27-én rendezett Új Magyar Föld költői est-je a Vigadóban (Illyés, Erdélyi, Féja, Kodolányi, József Attila, Fodor József, Szabó Lőrinc). „Egy nemzedéknyi magyar író vonul fel ma Önök elé” – mondta Németh László bevezető előadásában, itt használva először a népi író fogalmát.
A népi szociográfiákról szóló fejezet szinte valamennyi mű és alkotó, alkotói közösség teljes palettáját nyújtja, Szabó Zoltán és Kovács Imre kiemelkedő szerepének értékelésével. Az előbbi kapcsán felhívja a figyelmet az évfordulós megemlékezésekben hangsúlyozott azon megállapításra, hogy ő a népi mozgalom egyik legfontosabb, a népiség tartalmi meghatározásakor különös jelentőséggel bíró alakja, aki látszólagos különállása ellenére a háború végéig, majd a koalíciós időkben és az emigrációban is a népi mozgalom harmadik útjának egyik legfontosabb ideológusa és erkölcsi tartásának meghatározója. Papp István szavaival: „Úgy tűnik tehát, hogy Németh László, sőt közvetve Szabó Dezső szellemi gyermeke volt Szabó Zoltán, szemben azzal, ahogyan manapság gondolkodni szokás róla.”
A kötet egyik leginkább vitára sarkalló megállapítását Németh László kapcsán teszi a szerző: „Aligha kell különösebben bizonygatni, hogy a sztálingrádi csata évében a legitimizmus álarca mögé rejtőző, a Habsburgokat visszaváró zsidó nagytőkéről írni nem volt más, mint fantomokkal való hadakozás. Németh László intellektuális értelemben éppen akkor nyújtotta a leggyengébb teljesítményt, amikor a legnagyobb tisztánlátásra lett volna szükség.” Ezt a vitát itt és most sem újrakezdeni, sem folytatni nem lehet. Elfogadva a szerzőnek azt az igényét, hogy művében nem kívánja a mozgalom értékelését is elvégezni, azaz az objektivitás jegyében távolságot tart, úgy látjuk, hogy a népi mozgalom eszmei alapjainak meghatározásakor ebben a kérdésben mégis mintha határozottan állást foglalt volna a Monostori Imréig, Békés Mártonig tartó hívők és a Tamás Gáspár Miklósig, Ungváry Krisztiánig tartó kritikusok álláspontja között.
Bár a terjedelem határt kellett szabjon, a második Válaszról, illetőleg különösen a(z) (Új) Látóhatárról szóló részek jelentőségükhöz mérten csekélyek. A négy évtizedet megélt, az emigráció egyik legjelentősebb, a népi mozgalom eszmeiségéhez kötődő, a száműzött népiek által támogatott folyóiratának története nem végezhető el egy oldalnyi terjedelemben s legalább a szerkesztőknek a mozgalom történetének feldolgozása és a népiség eszméjének fenntartása érdekében végzett munkájáról (Németh László, Illyés Gyula, Kovács Imre, Veres Péter és a többiek emlékszámai), illetőleg az emigrációban élő és alkotó, a népiséghez és a harmadik úthoz kapcsolódók munkásságáról (Szárszó elsődleges feldolgozásáról, Szabó Zoltán, Kovács Imre forrásértékű visszaemlékezéseiről) meg kellett volna emlékezni. Mert volt időszak, amikor ennek az eszmének a fenntartása és képviselete szabadon kizárólagosan ezen a fórumon létezhetett, a mozgalom és a folyóirat egyet jelentett. S még egy személyes hiányérzet: a hetvenes–nyolcvanas évek népi-nemzeti ellenzékének története Nagy Gáspár és Kiss Ferenc, a Tiszatáj, az Alföld, a Forrás és az Új Forrás nélkül szintén nem írható meg.
Néhány pontatlanságra – amely a nagyközönséget nem zavarja, de a szakma számára fontosak mégis – azért érdemes a figyelmet felhívni: Németh László a forradalom kitörésekor nem Sajkodon tartózkodott, hanem, ahogyan naplójából tudjuk, a forradalom Szigligeten érte. Vagy például, a Magyar Közösséggel szembeni koncepciós eljárás nem 1947 januárjában kezdődött, az első letartóztatásokra már 1946 decemberében sor került. Még a folyamatokra koncentráló nagylélegzetű esszében is érdemes pontosan fogalmazni: „A Féjához képest visszafogottabban politizáló Kodolányi János és Sinka István is lassacskán kezdett háttérbe szorulni. Bár 1948-ig mindketten publikálhattak elbeszéléseket és verseket, (…).” A lassú háttérbeszorulással szemben Sinka 1945 után azonnal a perifériára sodródott, s a megtagadott igazoltatási eljárásnak rendkívüli és gyors egzisztenciális következményei lettek (a mai értelemben vett nyomor és hajléktalanság, éhezés), nyilvánosságot kizárólag időlegesen és szűk körben a kisgazda- és parasztpárti sajtó biztosított számára. A lillafüredi találkozó ötletgazdája nem a miniszter Antal István – bár kiemelése helyénvaló, hiszen nélküle a találkozó létre sem jöhetett volna –, hanem a minisztériuma által létrehozott Írói Tanács volt, amelynek tagjai között találhatjuk Márait, Kodolányit és Veres Pétert is.
A borítón látható neonreklám arcképcsarnok a Századvég folyóirat címlapjáról ismerős, amelyet csupán Szabó Zoltán arcképének hiánya miatt említünk, aki a könyv tartalma és a szerző szerint is, Németh, Illyés, Kovács Imre és Bibó mellett a népi mozgalom meghatározó és lényegadó alakja volt és így méltán kívánkozna a címoldalra.
A korábbi megállapításokkal egyezően Papp István is rögzíti, hogy az 1958-as párt-állásfoglalás a népi írókról a Kádár-rendszerben végéig érvényben maradt, amely azt jelentette, hogy szépíróként alkothattak, de önálló politikai véleményt, ideológiát nem fogalmazhattak meg. E tétel fényében a kötet legizgalmasabb és sok vitára okot adó megállapítása és felvetése, hogy a klasszikus népi mozgalom és a kádár-rendszer nép(i)-nemzeti irányzatának kapcsolatát a folyamatosság vagy a megszakítottság jellemzi-e jobban, azaz, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek nép(i)-nemzeti ellenzéke mennyiben tekinthető a húszas–harmincas években indult népi mozgalom folytatójának, örökösének. Bár a tárgyalt időszak, az utolsó három évtized történetével alig egynegyednyi könyv terjedelemben foglalkozik, Papp István a megszakítottság mellett tette le voksát, mondván, hogy a két csoportosulás között a sok átfedés ellenére „politikai eszmevilágukat elemezve jelentős differencia tapasztalható”. A nép(i)-nemzeti ellenzékből hiányzott a társadalom „egyes rétegeinek dinamizálásán alapuló, pozitív elgondolás”, a mozgalom emiatt is szorult háttérbe, s a jövőkép, a Kovács Imre típusú profi politikusok hiánya miatt „sosem tudta igazán magához vonzani a fiatal értelmiségieket sem”. E felvetésről izgalmas volna megkérdezni a korszak szereplőinek véleményét, bár sokuk – Nagy Gáspár, Csengey Dénes, Kiss Ferenc – esetében ezt már nem tehetjük meg, mégis a népi mozgalom történetének talán egyik legfontosabb kérdésére adhatnának választ.
A könyvet letéve némi hiányérzet maradt bennem, elsősorban várakozásaim okán. A fiatal szerzőtől ugyanis egy új szemlélettel megírt kötetet vártam, azt, hogy kitör a nyolc évtizede meghatározó kényszerű kontextusból s egy teljesen új értékelési pontokra és szempontokra építő, független és autonóm összefoglalás készül a népi mozgalomról. Ez a munka azonban még előttünk, ha úgy tetszik, a szerző előtt van.
Papp István: A magyar népi mozgalom története 1920-1990, Jaffa kiadó, 2012.
Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.
