Erdész Ádám
Az emigrációból való hazatérés nehézségei
Gondolatok Kovács Imre születésének centenáriumán
Március második hetében Budapesten négy Kovács Imre-konferenciát rendeztek. Az egykori parasztpárti politikus születésének 100. évfordulója adott alkalmat a több helyszínen zajló emlékezésre. A sort az Írószövetség nyitotta Kovács Imre, a népi írók, a mozgalom című rendezvényével. Majd következett a Politikatörténeti Intézet Kovács Imre Társasággal és az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Osztályával együtt szervezett egész napos, monstre konferenciája. 9-én – szombaton – a Lakitelek Alapítvány és a Népfőiskola Alapítvány a Parlamentbe invitálta mindazokat, akik a politikus Kovács Imréről szóló előadásokat akarták meghallgatni. Vasárnap – a születésnapon – a Magyar Szociológiai Társaság tartotta meg ugyancsak egész napos emlékkonferenciáját az ELTE Társadalomtudományi Karán. A négy rendezvényen összesen 39 előadás hangzott el. Szó esett indulásáról, szociográfusi munkásságáról, háború alatti szerepéről, 1945 utáni politikai törekvéseiről és az emigrációban töltött hosszú évtizedekről.
A konferenciák sora különleges intenzitású érdeklődésre utal, ráadásul egymástól távol eső szellemi műhelyek érezték szükségét annak, hogy felidézzék az élete második felét emigrációban töltő politikus pályának fordulópontjait. A zömében történeti közelítésű előadások között akadtak ideologikus vagy metapolitikai tartalommal bíró megszólalások is. Bíró Zoltán a Parlamentben Harmadik út – saját út címen a népi mozgalom huszadik századi politikatörténeti szerepéről beszélt. Orosz István a Politikatörténeti Intézetben tartott zárszavában hangsúlyozta, hogy Kovács Imre munkásságát a népi baloldal a maga örökségéhez sorolja. Az ELTÉ-n Csepeli György azzal a gondolattal zárt, hogy az elkövetkező években különösen nagy szükség lesz a Kovács Imre teljes pályáját jellemző „intranzigens szabadságszeretetre”. Mindebből akár azt a következtetést is levonhatnánk, hogy Kovács Imre írói-politikusi életműve a magyar szellemi élet meghatározó része. Sokan és sokféleképpen építkeznek belőle, ki-ki természetes módon emeli ki gondolatai közül azokat, amelyek a saját mondandójához illeszkednek. Az interpretáció sokféle, magától értetődően van irodalmi, tudományos és politikai síkja is. Azaz Kovács Imre azon szerencsések közé tartozik, akiknek műve, személyes példája a nemzeti közösség gondolkodását befolyásoló eleven élményanyag. Sőt, szellemi hagyatéka integratív erejű, hiszen eltérő értékválasztású irányzatok és műhelyek is a maguk örökségének tekintik. Az ilyen történeti örökség a mai viszonyok közepette különösen megbecsülendő.
A centenáriumi forgatag azonban csalóka képet vetít elénk. A pillanatnyi különleges figyelem annak köszönhető, hogy sokan érezték úgy, van mit pótolni, mert Kovács Imre több mint húsz évvel a rendszerváltozás után sem tért haza igazán. Írásainak nagyobbik része – eltérő filológiai színvonalon – hozzáférhetővé vált ugyan, de az egymástól függetlenül megjelent kötetek egyike sem váltott ki vitákkal kísért, nagy szellemi érdeklődést. Egyetlen könyv megjelenése után sem mutatkoztak a rátalálás élményének jelei. Pedig hajdan Kovács Imre éppen arról volt nevezetes, hogy szociográfiáival, tanulmányaival, sőt újságcikkeivel is gyakran sikerült a legégetőbb, sokakat érdeklő kérdéseket megragadnia. Írásai között sok olyat találunk, amelyek szokatlanul élénk diskurzust váltották ki. Első nagy műve, A néma forradalom vita- és recenzió hullámot indított el, a könyvről és szerző elítéléséről még a Parlamentben is szó esett. 1946 őszén a Válaszban publikált A demokrácia útja Magyarországon című tanulmánya ugyancsak különleges fogadtatásra talált. Nem volt ez másként az emigrációban sem, elég csupán az 1956 tavaszán publikált Kijózanult emigráció című írását követő vitát említeni. Hasonló szellemi izgalom 1990 után nem mutatkozott. A „hazatérés” nem a remélt intenzitással zajlik.
Kovács Imre, emigrációbeli politikai szerepvállalása miatt, a Kádár-korszakban a „tiltott” kategóriába esett. A baloldali szellemi hagyomány részét is képező szociográfiai sem jelenhettek meg. Az MSZMP Politikai Bizottságában még 1976-ban is olyan döntést hoztak, hogy az emigráció Kovács Imrét is magában foglaló „jóindulatú szárnyának” megjelenése sem kívánatos a hazai szellemi életben. A szélesebb értelmiség köreiben munkásságának emléke elhalványult, talán ki is törlődött. A hetvenes évek végén egy-egy interjúért már Magyarországról is megkeresték. Bokor Péter a háború utolsó időszakáról faggatta, Huszár Tibor pedig 1977-ben egy nagy életrajzi interjút készített vele. A három napig tartó beszélgetésben 1945-ig tartó pályaszakaszát és annak szellemi, politikai összefüggéseit tekintették át. Jellemző, hogy az interjú csak hat évvel később – Kovács Imre halála után – jelenhetett meg. Huszár Tibor a Mozgó Világ 2005. évi 4. számában részletesen leírta milyen nehézségeket kellett leküzdenie a kiutazás engedélyeztetéséért és a beszélgetés szövegének megjelentetéséért. Mindenesetre a fiatalabb magyar értelmiség a Beszélgetések című kötetben közölt, mintegy 150 oldalas nagy interjúnak köszönhetően ismerhette meg Kovács Imrét. A nagyon érdekes diskurzusból kirajzolódott az 1947 óta emigrációban élő Kovács politikusi és emberi arcéle is. A szociológiatörténeti munkákban és a koalíciós korszak történetét tárgyaló írásokban ugyan emlegették nevét, de ezekből a mozaikokból nem állott össze egységes kép. A munkásságára irányuló figyelem a nyolcvanas évek végén erősödött meg. A nyugati magyar irodalom történetéről szóló, akkor nagy újdonságnak számító kötetben Pomogáts Béla rövid pályarajzot adott róla. 1989-ben azután az Életünk Kovács Imre összeállítást közölt és ugyanebben az évben újra napvilágot látott A néma forradalom, a könyv utóéletét bemutató dokumentumokkal kiegészítve.
A rendszerváltozás után gyors egymásutánban jelentek meg az addig elérhetetlen könyvek, Kovács Imre munkái közül elsőnek az akkori politikai változások közepette legizgalmasabbnak tűnő Magyarország megszállása című. Az 1942 és 1947 közötti időszakot felidéző, érdekes visszaemlékezést a Katalizátor Iroda adta ki. A kötet magán viseli az átalakulás lázas hónapjainak jellemzői jegyeit: a kiadó nagyon sietett, szöveggondozásra nem juthatott sok idő. Nemcsak a szerző ténybeli tévedéseit kiigazító jegyzetek maradtak el, de magába a szövegbe is sok hiba csúszott. Még ugyanehhez az újra felfedezési hullámhoz sorolható az Ars scribendi sorozatban megjelent Népiség, radikalizmus, demokrácia című, Valuch Tibor által összeállított kötet. A Kovács Imre publicisztikai írásait közreadó gondos válogatás olvasója a közölt írásokon keresztül a szerző pályájának minden lényeges csomópontját megismerhette. Következett a csendesebb recepció időszaka. Az életmű áttekintését megkönnyítette Hartyányi István 1993-ban megjelent, 1306 tételt tartalmazó bibliográfiája. Kovács Imre munkáinak filológiailag igényes újraközlésében legnagyobb érdemei Szabó A. Ferencnek vannak: a Magyar Napló kiadásában két fontos kötetet állított össze. 2003-ban Tanulmányok címen Kovács Imre 1935 és 1947 között papírra vetett agrárpolitikai, politikai kérdésekkel foglalkozó írásait publikálta. Két évvel később Virtuális Magyarország címmel hasonló válogatást adott közre az 1948 és 1980 között, emigrációban született politikai írásokból. Szabó A. Ferenc és a Magyar Napló 2011-ben is megjelentetett egy kisebb válogatást. A Kovács Imre-szövegek kiadásában részt vállalt Molnár M. Eszter is: 2010-ben Egy homo politicus itthon, Európában és Amerikában címen adott ki terjedelmes válogatást Kovács Imre írásaiból és más, személyéhez, munkásságához kapcsolódó dokumentumokból (Hét Krajcár Kiadó). E kötetben olvashatóak, fakszimilében, Kovács Imre nemzetgyűlési beszédei. A könyvnek megjelenés alatt áll a folytatása, Egy hétpróbás falukutató címen. Az utóbbi kötet nagy újdonsága lesz a Latin-Amerika agrárproblémáit összegző vizsgálati anyag, amely eredetileg 1962-ben, spanyolul jelent meg. A fontos írások többsége hozzáférhetővé vált, az újságokban persze még sok publikálatlan cikk várja az újrafelfedezést. A Kovács Imre műveit közre adó kötetek nem olyan egységesek, mint a Szabó Zoltán hagyatékát közlő Osiris-sorozat, de ez az eredmény sem lebecsülendő.
A felsorolt Kovács Imre-írások mellé illeszthetünk néhány, primer kutatáson alapuló, újdonságot hozó tanulmányt és Borbándi Gyula emigrációról szóló monográfiáit. Ugyanakkor a Kovács-publikációk között sok az újraértelmezés, sőt az ismétlés is. Sajnálatosan ezek közé sorolhatjuk Haas György centenáriumra megjelent monográfiáját is (Kovács Imre – Harc a nemzeti függetlenségért). A könyvnek van olyan fejezete, amelyben egy kivétellel minden egyes jegyzet Borbándi Gyula írásaira utal. Míg a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a kerek életrajzot az olvasók nóvumként fogadtak, addig ma a Kovács Imre hajdani önéletrajzait és visszaemlékezéseit – Utam, Elindultam szép hazámból, A Márciusi Front – citáló s nemegyszer erősen felstilizált írások, inkább ismétlésnek számítanak. Az újdonságok lassú tempóban csörgedeznek. Tudomásom szerint nem folyt és nem folyik Kovács Imre leveleinek összegyűjtését célzó szisztematikus kutatás. 1945 és 1947 közötti politikai tevékenységeinek levéltári forrásai is nagyobbrészt feltáratlanok. Az igazi fehér folt amerikai hagyatéka. Aki ezt a magyarországi kutató számára egyelőre nehezen hozzáférhető iratanyagot vagy annak egy-egy részét feltárja, bizonyára izgalmas részletekkel gazdagítja a Kovács Imre irodalmat. A hagyaték akár digitális formában történő hazatérése pedig alighanem új lendületet adna a kutatásoknak. Hogy egy-egy korábban nem publikált forrás együttes milyen újdonságokat rejteget és milyen új értelmezési mezőket nyit meg, arra jó példa Papp István lapunkban megjelent publikációja Kovács Imre titkosszolgálati megfigyeléséről („Xavier” – avagy a magyar politikai rendőrség Kovács Imre nyomában. Bárka, 2011/6.)
Összességében megállapíthatjuk, hogy a hazai szellemi életből évtizedekre kiretusált Kovács Imre kép újra kirajzolódott. Sok részlet is láthatóvá vált, s éppen a már jól feltárt területek sejtetik, milyen sok további kutatásra lesz még szükség, amíg megszülethet egy, részletes történeti kontextusba illesztett biográfia.
Nem csak a történeti kutatások esetlegessége miatt van sokaknak hiányérzete. Éppen a Kovács Imre életét legjobban ismerők utalnak gyakran arra, hogy ebben az életpályában különleges érték rejlik. Éppen olyan értékek, amelyekre 1990 után az átalakuló magyar szellemi életben nagy szükség lett volna. Ám a Kovács Imre által képviselt értékrend – éppen úgy, mint Szabó Zoltán vagy Cs. Szabó László esetében – nem vált az értelmiségi közgondolkodást formáló erővé. Milyen elemei voltak az említett értékrendnek?
Kovács Imre magától értetődően összetartozó és egymást feltételező fogalomnak tekintette a demokráciát és a magyarságot. A parlamentáris demokrácia keretei között képzelte el a magyar társadalom minél nagyobb részét integráló, nemzeti politika kialakítását. Az, hogy, az 1945-ös átalakulás alapfeltételének tekintette a parlamentáris demokrácia intézményrendszerének kiépítését, majd megvédését, jelzi, az európai társadalomfejlődés nyugati útja mellett tette le a voksot. Aligha lehet véletlen, hogy első írásai megjelenése után a nyugat-európai társadalomfejlődés útjáról való letérést tragédiának tekintő Szekfű Gyula őt is meghívta a Magyar Szemle munkatársai közé. Jó érzékkel választotta ki a Fiatal Magyarság és a Szegedi Fiatalok körét, Kovács Imre a későbbiekben kimondottan közel került Szekfűhöz, akinek történetszemléletéből építkezett is. Visszatekintve a nyugati típusú demokrácia melletti döntés magától értetődőnek látszik, de az 1930-as és 1940-es években egyáltalán nem volt az. A társadalmi feszültségek nagy erővel tolták a szociálisan érzékeny fiatal politikusokat a szélső pólusok, akár a nácizmus, akár a kommunizmus irányába. Hányan nem tudtak védekezni „az ész rabul ejtése” ellen. Kovács számára a prioritás egyértelmű volt: […] én annyira hiszek a demokrácia és a szabadságjogok felsőbbrendűségében, hogy biztos vagyok a nyugatiak győzelmében…” – írta a háború kimenetelére vonatkozóan. A kommunizmust illetően is ugyanez volt a véleménye.
Kovács Imrét kiemelte kortársai közül jó gyakorlati politikai készsége. A közéletben való megjelenésétől kezdődően különféle, politikai törekvésekkel fellépő értelmiségi mozgalmakban talált hosszabb-rövidebb ideig otthonra. Ilyen volt a népi írók mozgalma, majd a Márciusi Front. E mozgalmakban gomolygó politikai törekvéseket kevesen tudták a politika, s azon belül a parlamentáris politika nyelvére lefordítani. Kovács Imre nagyon korán, a Márciusi Front megerősödését követően a politikai párttá szerveződés útját kereste. A politika technikáinak ismerete mellé realitásérzék társult. Ezért tartotta például a háború alatt reménytelen kísérletnek a harmadik út keresését. Ö azon a véleményen volt ”választanunk kell, különben vakon osztozhatunk a vesztes sorsában”. Politikusi képességeit már a háború előtt sokan számon tartották. Például Ortutay Gyula 1942-ben, Kovács Imre egy súlyos következményekkel fenyegető hashártyagyulladásáról értesülve, a következőket jegyezte be naplójába: „Imre volt az elkövetkező háború utáni esztendőkre egyik politikai reménységünk, egy ember, aki annyira ki tudott gyógyulni hibáiból, tanulatlanságaiból, aki karakteres maradt, s akiben valóban magam is komoly politikai fantáziát láttam. Nagy bűn lenne, ha meghalna. […] Imrével is nagyon sokat veszítenénk, ha nem lenne erős a szíve. Hinnünk kell, hogy erősebb marad egy ostoba hashártyagyulladásnál.” – Még harminc éves sem volt, amikor már akadtak, akik a majdani politikai élet reménységének tekintették.
1945 után kevesen mozogtak nála otthonosabban a politika színterein, gyarapodó tapasztalatai mellett jól működő politikai megérzéseseire is támaszkodott. Politikusi ösztöne később sem hagyta cserben. Az Új Látóhatár halála után közölt összeállításában Borbándi Gyula felidézte Kovács Imre utolsó heteit. Leírta, hogy egyik találkozásuk alkalmával az európai körúton járó politikus felvetette, az arra képes erőknek foglalkozni kellene Magyarország kommunizmus utáni sorsával. „Írásban le kellene rögzítenünk – mondta Kovács Imre –, hogyan képzeljük el Magyarország jövőjét. […] Aggasztotta, hogy egyszer csak felragyog a szabadság napja és mi itt állunk üres kézzel, minden politikai koncepció és program nélkül.” Arra szerette volna rávenni az Új Látóhatár szerkesztőjét, hogy a folyóirat kezdeményezze a programalkotó munkát. „[…] felvetett néhány konkrét ötletet arról – folytatódik a visszaemlékezés –, mi történjék a földdel, az államosított iparral, az állami bürokráciával stb.” Borbándi Gyula nem tartotta aktuálisnak a kérdést: „Nem lehetett meggyőzni arról, hogy erre az idő nem érett meg. Magyarországon és a világban belátható időn belül nem lehet olyan változásokra számítani, amelyek nyomán mi abba a helyzetbe kerülhetnénk, hogy az ország politikai jövőjének alakításába beleszólhassunk […].” – 10 év múlva bekövetkezett az, amit a vérbeli politikus remélt és sejtett. Bizony, jó lett volna, ha lettek volna vitára bocsátható tervek.
A politikai készség mellé társult a biztos fellépés, a jó beszéd- és íráskészség. . Gondolatait több regiszteren is hatásosan meg tudta szólaltatni: a Magyar Szemle hasábjain statisztikai adatsorokkal alátámasztva, a tudomány nyelvén társadalmi folyamatokat vázolt fel. Ugyanezeket a gondolatokat egy-egy újságcikkben akár hatásos politikai programként is meg tudta jeleníteni. Eleve jó dramaturgiai készséggel rendelkezett, már A néma forradalom sikerének egyik titka is ebben rejlett. Később a gyakorlati szintű, biztos íráskészséget is megszerezte. 1938-tól kimondottan sokat írt, a Szabad Szónál szerzett újságírói tapasztalatokat később jól fel tudta használni. Több műfajban is kiváló írások kerültek ki a keze alól A demokrácia útja Magyarországon című, 1946-os Válaszbeli tanulmánya Bibó írásaihoz hasonló, világos és pontos elemzés Magyarország demokratikus fejlődésének lehetőségeiről. Lakodalom címen a Magyar Csillagban 1943-ban közölt kétrészes írása a mesteri kézzel megformált szociográfiák közé tartozik. Újságcikkeinek egy része, későbbi politikai elemzései ugyancsak a műfaj első vonalába sorolhatóak.
Személyesen a legkülönfélébb társadalmi rétegekben tudott figyelmet és rokonszenvet kelteni maga iránt. A kemsei falukutatást követően egy ottani gyermektelen házaspár örökbe akarta fogadni a rokonszenves fiatalembert. Egyike volt azoknak, akik a Márciusi Front vidéki rendezvényein, majd a Parasztpárt gyűlésein leghatásosabban tudott szólni a paraszti sorból rekrutálódott hallgatósághoz. Ugyanígy otthonosan mozgott a különböző értelmiségi fórumokon s visszaemlékezésekből az derül ki, érdeklődést tudott kelteni maga iránt számára idegen közegekben is. Adottságainak, alkati tulajdonságainak köszönhetően a politikai színpad más pólusain elhelyezkedő szereplői közül is nem eggyel jó kapcsolatot tartott fenn.
Kiélezett pillanatokban bátran döntött s többnyire jó döntéseket hozott. Olykor az élete múlott a gyors helyzetfelismerésen és a gyors cselekvésen. Jó döntést hozott, amikor 1945-ben Gödöllőn a pillanatnyi életveszélyt is vállalva megszökött az orosz fogságból, s nem bízta magát fogvatartóira. Hasonlóan jól mérte fel a helyzetet 1947 őszén, amikor gondosan megtervezve a szökést, Prágán keresztül Svájcba menekült. Kovács Imrére jellemző döntés volt az is, amikor 1943-ban a visszatért Nagyvárad egyik kerthelyiségében kihívta párbajra a társaságának tagjait zsidózó megjegyzésekkel sértegető katonatisztek egyikét. „Tudniillik azt éreztem, hogy ezt nem hallgathatom tovább itt. Most nem állhatok föl, hogy elmegyek, itt hagyom őket, mert akkor gyáva vagyok. Ha ezek konfrontációt akarnak, kész, rendben van…”– elevenítette fel a kockázatos régi históriát Huszár Tibornak 1977-es New-yorki beszélgetésükön. A történet folytatása is jellegzetes: a párbajra készülő magas rangú elhárító tiszt – vélhetően a sajtóbotránytól tartó elöljárója utasításra – visszalépett az összecsapástól. Egy-egy ilyen pillanat bizonyára megerősítette Kovács Imre tartását. A kiélezett pillanatokban hozott jó döntéseknek köze lehetett ahhoz, hogy politikusként kész volt a kompromisszumokra. Ha úgy látta, bizonyos engedmény közelebb visz a fontosnak ítélt célokhoz, kész volt a megállapodásra. Meglehetős biztonsággal ítélte meg, mi a fontos és mi a kevésbé fontos, hol lehet hátralépni és hol nem lehet engedni.
Természetesen a Kovács Imre gondolkodását és politikusi tevékenységét meghatározó elemek közül időszakonként más-más tényező került előtérbe. Az 1930-as években a szociális feszültségek oldását, a társadalom integrálását tekintette a legégetőbb feladatnak. Az 1945-ös fordulat után beszédeiben és írásaiban előtérbe került a nemzet problematikája. Úgy fogalmazott „az emberiség legdöntőbb élménye a nemzeti érzés”, s azon munkálkodott, hogy ezt a hatalmas erőt ne lehessen a demokratikus törekvések ellen fordítani, ugyanakkor a patriotizmusból sugárzó erőt felhasználhassák a nemzeti közösség erősítésére és a függetlenségi törekvések támogatására. Az emigráció évtizedeiben elemzései, politikai javaslatai a korábbinál mélyebb nemzetközi hátteret kaptak. A magyar problematikát a világpolitikai folyamatok és a két nagyhatalom viszonyának összefüggéseiben vizsgálta.
Személyes kisugárzásával és írásaival emigrálásáig volt a magyar közgondolkodás formálója. Hatásának titka az egyidejűségben rejlett. Az 1930-as évek végétől, íróként, közíróként, majd politikusként folyamatosan hallatta a hangját a közélet fórumain, hol kezdeményező, hol kommentáló szerepben. A fentebb vázolt értékrendet tükröző írásai és megszólalásai, közéleti súlyának növekedésével párhuzamosan, a magyar értelmiségi diskurzust formáló tényezővé váltak. Hasonlóan az egyidejűségben rejlett Cs. Szabó László és még inkább Szabó Zoltán hatásának titka. Pontosan érzékelték a fontos kérdéseket, újságcikkben, esszében gyorsan válaszoltak, mégpedig úgy, hogy írásaikban – többnyire közvetetten, de mégis hatásosan – magától értetődő egységben jelent meg az európai és magyar kultúra, a demokrácia és a nemzet gondolata. A recepcióval kapcsolatos hiányérzetünk is itt gyökerezhet: a legigényesebben megszerkesztetett életműkiadások is csak a tudomány, a kutatók világába viszik vissza ezeket a különleges képességekkel megáldott tollforgatókat. Munkáik közgondolkodásra gyakorolt hatása közvetett és kicsiny. Huszadik századi történetünkben gyakran jutottak domináns helyzetbe különböző, partikuláris szemléletű nézetrendszerek, A Kovács Imrééhez Szabó Zoltánéhoz hasonló szintetizáló gondolkodásmód ellensúly lett volna, végtelenül szomorú, hogy a magyar társadalom az 1940-es évek végétől ettől el volt zárva.
Hajdan, az induló Újhold-Évkönyvben Domokos Mátyás Leltárhiány címen közölt egy nagy tanulmányt. Sorra vette, hogy 1949 és 1953 között mi mindent nem írtak meg a magyar írók. Mustrája végén arra a következtetésre jutott, hogy ami nem született meg, az később nem pótolható. Sőt úgy találta, a négy év hiányának kisugárzása egészen az 1970-es évekig hatott. A hiány leltárkönyvébe újabb rovatot illeszthetünk: ha a Kovács Imréhez hasonló, emigrációba kényszerült személyiségek életművének hazatérése meg is történik, történeti anyag tér vissza. Emigrációt választó kortársaihoz hasonlóan az ő szintetizáló, integratív gondolkodásának szellemi, politikai életre gyakorolt hatása utólag nem pótolható.
Megjelent a Bárka 2013/3-as számában.
