Pethő Anita
Nincs visszaút
Hartay Csaba: A jövő régészei
Múlik is, telik is az idő Hartay Csaba A jövő régészei című legújabb verseskötetében, nincs visszaút, legfeljebb csak visszatekintés a magunk mögött hagyottra. Számvetés ez, mely egyben nem kerülheti el az előretekintést sem. A lírai én – gyakorlatilag végig ugyanaz a hang – harmincötödik életéve felől szemlél múltat, jelent, jövőt. Alapvetően a kötet címe is (némiképp eltávolítva a konkrét verstől, melynek az élén áll) utal erre, jövő régészei: egyszerre foglalja magában a múltat és a jövőt.
Komor, időnként keserű megnyilvánulások ezek, helyenként dühvel, daccal fűszerezve. A szövegekben többször is előbukkanó nyár immáron nem a megszólaló előtt áll, hanem búcsúzni kell tőle, mint ahogyan a nyitó vers (Megmaradt) végén is olvasható: „Megmaradt a nyár, / Nem volt minek elmúlnia. / Megmaradt, / Mégsem maradandó.”
Véleményem szerint nagy változás a szerző előző, Nyúlzug című kötetéhez képest, hogy a legfrissebb könyv felől visszatekintve az sokkal inkább természetközelibb, tájkép-, illetve csendéletszerűbb volt, sokkal többször került előtérbe a folyó, az erdő, a horgászás. A jövő régészeinek megszólalója emberek között él, immáron véglegesen betagozódva, a napi rutint magáénak tudva, erőteljesebben vannak tehát jelen a mindennapok interakciói. Az állóképek, a csend után most sokkal inkább a zaj és a mozgalmasság válik dominánssá, akár olyan formában is, mint a szomszédban hajnalban elkezdődő építkezés (Képtelen nyugtatók), vagy akár csak a budapesti 47-es villamos zötykölődésének említése (A levendula árnyékában).
A jövő régészei mindhárom ciklusában (A levendula árnyékában, Óda a hétköznapokhoz, Visszavont mozdulatok háza) a mindennapok banalitásából építkeznek a versek. Közvetlen, egyszerű megszólalások ezek, melyekben az elmúlás válik az egyik legfontosabb motívummá, méghozzá paradox módon több esetben is a már idézett nem volt minek elmúlnia tagadó retorikájával. Ennek leghatározottabb példája a kötet első darabjai közt található Sohasem a mostani című vers, amelyben a két barát életének egymástól való távolodását így ragadja meg: „Nem jött tragédia / Vagy végleges sorsfordító esemény / Csak kapcsolataink fokozatos leépülése / Lemondott találkák / Mindig inkább a jövő / Hétvége lenne jó nekem vagy neked”. Nem véletlen, hogy ezek a mondatok aztán sokkal határozottabban maradnak meg az olvasó emlékezetében, mint a vers nosztalgikusabb részei, például a kilencvenes évek többszöri konkrét felemlegetése. Máshol is találkozhatunk ezzel a szemlélettel, „Elfolynak évek, omlanak ölelések”, olvasható a Tűlevéllel elvarrt szavak című írásban, míg a kötet vége felé az idő múlásának komolyabb, sorsfordító tragédiák nélküliségének érzékeltetését a „Letegeződtem gyermekkori barátok szüleivel. / Öreggé fogadott az idegen idő.” sorok vállalják magukra (Harapásnyom).
Az ember a harmincas évei közepén már nem bánik olyan bőkezűen és hanyagul az idővel, ahogyan a rövid, egyszerű poétikai eszközökkel élő Kezdet című vers is mutatja. Ez szintén egy mindennapi szituációból, a fűnyírás elvégzendő, de az időjárás miatt elmaradó feladatából indul ki, s jut el végül oda, hogy „Egy teljes élet elrontása is / valahogy így kezdődik.” Nem közhely, nem pátosz, egyszerű élettapasztalat, egyben figyelmeztetés is, vigyázz, hogy élsz ezután, már minden apróság számít. Hasonlóan egyszerű szöveg a Semmi különös című vers, de a benne foglalt élettapasztalat visszatükrözi a kötetet uraló keserűséget, ahogyan a tíz rövid sor a gyanakvásról, bizalmatlanságról, a barátságok kötésének lehetetlenségéről, és általában az élet ürességéről, eseménytelen elmúlásáról szól.
Ebben a helyzetben a mindennapokhoz írott dicsőítés természetesen ironikus, helyenként cinikus, ahogyan azt a középső, véleményem szerint legsokrétűbb ciklus címe is sugallja (Óda a hétköznapokhoz). Maga a címadó vers is a nap mint nap elmondott szófordulatokból, a mindennapok banalitásaiból építkezik („Ezt nem hiszem el hétfőn zárva / Most hova menjünk mindjá’ szétrobbanok”), egy teljes napot elmesélve a reggeli dühöngéstől az esti dühöngésig. Mindezek versbe emelése természetesen szorosan összefügg az eddig elmondottakkal, a múltba tekintéssel és számvetéssel, ahogyan ezek a szituációk mind a mindennapi rutinba való végleges betagozódás folyamatát konstatálják. Emberek között élni, harmincas felnőtt lenni, az valami ilyet jelent. Életünk pályája már nehezen módosítható.
A versírás aktusa is ebben a kontextusban kerül említésre, így válnak érdekessé az alkotással kapcsolatos problémák. Legfontosabb persze, hogy ebben a kapkodásban, idegeskedésben, a mindennapok idegőrlő rutinjában nem lehet verset írni, s nem ritkán keserű düh érződik egy-egy versszakban, egy-egy erősebb kifejezésben, mint például az Ati, Ady zárlatában: „Kész, ennyi, nekem mostanába’ / nem fekszik ez a versírósdi. / Ne tőlem várj költeményt, / ott van Ati, Ady, s a többi ósdi.”
E gondolatvilágban, melyet a kötet képvisel, gyakorlatilag megkerülhetetlennek látszik a halál tematikája. Egyrészt található két olyan vers is a kötetben, melyek konkrét személyek emlékére születtek (ráadásul egymás után szerkesztve, Az alvó nyitány jobbján, Májusi csillagok), másrészt a könyv több darabjában is felmerül a saját halál gondolata, a halál elkerülhetetlensége, és ennek traumája. „Nem tudom, mitől félek igazán. / Fájdalom? Vizsgálatok? Halál? / Vagy hogy felébredek a koporsóban?”, kezdődik a Naplementézem című vers.
Mint már említettem, A jövő régészeiben (ahogyan az előző kötetben is) a hétköznapi nyelv kerül középpontba, a mindennapokból jól ismert nyelvi panelek. Mindezzel szorosan összefügg, hogy a kötetben olvasható szövegek nagy része szabadvers, illetve hogy a központozás továbbra is inkább az elhanyagolható elemek közé tartozik Hartay poétikájában. Néha azonban kötöttebb formákkal is próbálkozik a szerző, ám úgy gondolom, a rímek összecsengése ebben a közegben felesleges, helyenként zavaró, véleményem szerint éppen attól a hangtól és hangszíntől fosztja így meg Hartay e néhány verset, amely amúgy erénye a kötet többi darabjának. Mint például a Zenélnél nagyon című írásban ez a sorpár: „Ha meglátsz egy rikácsoló kofát, / magadba nézel és befogod a pofád.”
Szándékosan nem tettem még eddig említést a Szemhunyások I, II és III címet viselő szövegekről, melyek az egyes ciklusok elején találhatóak, s valóban nem többek, mint szemhunyásnyi, rövid álomképek felidézései. Hartay humora, az abszurdra való hajlama jut szóhoz bennük, s olyan szösszenetekkel találkozhatunk itt, mint „Észreveszem, hogy a vázába / egy kijelző van beépítve. / Virág, ezt írja ki. / Még mindig olcsóbb, mint egy szál rózsa – / mondja az eladó.”, vagy „Tűzoltóautó lassít le mellettem. / Sofőrje tüzet kér.” Ugyanakkor sajnos mindhárom esetben idegen testnek érzem ezeket a több tucatnyi néhány soros szösszenetet tartalmazó ciklusokat a kötetben elfoglalt helyükön. Nehéz mit kezdeni velük, nem funkcionálnak, nem lépnek párbeszédbe a többi verssel, miközben kitüntetett szerepük a szerkesztési szándékot tekintve elvitathatatlan. Ugyanazt a problémát érzem itt is, mint oly sok más irodalmi alkotás (elsősorban inkább próza) esetében, hogy e megoldás nélkül kevés lett volna (elsősorban nem terjedelmét tekintve) az adott kötet, de amikor az összeállt, vált csak világossá, hogy mégsem ez a mód az, ami betölti a hiányzó rést, ami megadja a könyvnek azt a bizonyos nehezen körülhatárolható, de szükséges pluszt.
Telik az idő, múlik az idő, de úgy hiszem, végeredményben jót tesz Hartay Csaba költészetének a változás. Nem vitatva a Nyúlzug hátoldalán is említett, s már abban a kötetben is megmutatkozó élettapasztalatot és bölcsességet, az elmozdulást a korábban és a most megjelent írások között inkább a karakteresebbé váló hangban lehet érzékelni. Úgy hiszem, határozottan kirajzolódó fejlődési irányról beszélhetünk itt, és ezért gondolom, hogy végeredményben pozitív ez a változás.
Prae.hu-Palimpszeszt, Budapest, 2012
Megjelent a Bárka 2013/-as számában.
