Gálfalvi György
A gazember, aki voltam
Amikor 2008 áprilisában Bukarestben a Szekuritate Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Tanács épületének célszerűen berendezett termében asztalomra tették a tizenöt vaskos irattartóba szortírozott hatezer oldalt, a szomszédos asztalok mellől érezhető respektussal kezdtek méregetni. Hány évet ült – kérdezte suttogva egy nálam is idősebb férfi. – Egy napot sem – válaszoltam szinte restelkedve. – Nézze, uram, szisszent fel az érdeklődő, és meglobogtatta vékony irattartóját, a rólam szóló jelentés mindössze nyolc oldal és négy évre zártak be.
Ezzel a közjátékkal kezdődött utazásom a múltnak kútja újabb mélységeibe, mely azóta is tart, s valószínűleg csak elmúlásommal ér majd véget. Az a hatezer oldal más alagutat, sőt, egész alagútrendszert ásott életembe, azt is mondhatnám, más emlékezetet teremtett, más kapcsolatot az emlékek és az emlékek, az emlékek és az emlékező között. Se nörszök, se őzikék című naplómban 1993-ban felpanaszoltam, hogy valamikor tűrhető volt a memóriám, két lábon járó adatbanknak használt szűkebb és tágabb környezetem, idézetekért, címekért és évekért fordultak hozzám, de egy túlterhelt időszakomban bekövetkezett rövidzárlat után úgy éreztem, az évtizedek során belém táplált teljes adatbankom kitörlődött, csak arra emlékeztem pontosan, hogy nagyon fontos dolgokat felejtettem el. Elnézést, amiért magamtól idézek: „utána kell nyúlnom az emlékeimnek, vissza kell hoznom őket a feledésből. Nem az a legfontosabb, hogy átértékeljem őket, bár valószínűleg ezt sem lehet majd elkerülni. Emlékezetem feltámasztásával és restaurálásával az idő, a feledés, az elmúlás rombolásának ellenszegülve legfontosabb hátországomat szeretném újra benépesíteni.” Nos, ez a hatezer oldal, az 1974. január 15-től 1989. december 15-ig tartó megfigyelésem és lehallgatásom jegyzőkönyvei, a rólam írt jelentések és feljelentések minden eddiginél értékesebb segítséget adtak abban az erőfeszítésemben, hogy emlékezetemet restauráljam. Olvasás közben újabb és újabb emlékképek elevenedtek fel, néha életesebben, mint a régiek, olyanok is, amelyekről csak homályosan tudtam, hogy emlékeim, élnek, munkálnak bennem, íme, a legváratlanabb helyről érkezett hívó szóra, valami titokzatos libikókán felbukkanva érvényesítik jogaikat.
1991 februárjában, a kovásznai kórházból jövet, a brassói állomáson ellopták az aktatáskámat, évtizedekig vezetett naplómmal együtt. Ez a hatezer oldal részben pótolja az ellopott naplót, tájékoztat arról, mi történt velem és körülöttem a jelzett tizenöt év alatt. Nemcsak a történésekről, találkozásaimról, családi eseményekről számol be, de beszélgetéseim alapján a gondjaimról, olvasmányaimról is tájékoztat, sőt, arról is, milyennek láttak engem életem tanúi, s itt nemcsak az államvédelmi szervekre gondolok. Egyfajta tükröt tart elém, a tükörképben kétségtelenül vannak ismerős vonások, melyeket vállalok. Néhány gondolatom megőrzéséért kimondottan hálás vagyok azoknak, akik feljegyezték őket.
Három napot töltöttem nyitástól zárásig az olvasóteremben, és nagyon sajnálom, hogy nem maradtam tovább. Az iratoknak ugyanis csak töredékét tudtam elolvasni, a másolásra kért jelentések közül sokat nem küldtek utánam, a kiadott szövegekből neveket, szavakat, passzusokat fekete tussal kihúztak. A mai napig sem tudtam megfejteni, milyen szempontok alapján szelektáltak, hiszen emlékezetem szerint teljesen ártalmatlan szövegeket is elérhetetlenné tettek. Besúgóim közül teljes egészében csak egynek a jelentéseit tartották vissza, egy másiknál – a bőség zavarával küszködve – válogattak. Azóta mindketten meghaltak. Nyugodjanak békében. Egyikük 1989 után felelős állást töltött be, de nagyon nyugtalannak látszott. A besúgók olykor halékonyabbak mint a besúgottak.
Az alatt a három nap alatt emlékezetem szerint sikerült uralkodnom magamon és az arcomon, de nagyon nehéz pillanataim voltak. A legnehezebbet egy, a kívülálló számára teljesen ártatlan és jelentéktelen szöveg jelentette. Íme.
Magyar nyelvből fordítva
1 oldal
5-ös adó
Iktatószám: 00493/1975. 09. 16.
1975. 09.19.
Szigorúan titkos
Egyetlen példány
I. S. osztály
„KELEMEN”
(Itt még Kelemen a fedőnevem. Később Gálként, Gheorgheként, Gherasimként emlegetnek.)
Időpont: 18 óra 40 perc. A célszemélyt az apja hívja, akivel a következő beszélgetést folytatja:
Apa: Zsoltról nem tudsz semmit? (Gálfalvi Zsolt a testvérem – G. Gy.)
A célszemély: De igen. Holnap este érkeznek.
Apa: Érkeznek holnap este?
A célszemély: Igen, Évával együtt. (Gálfalvi Éva az unokahúgom – G. Gy.)
Apa: Akkor jó. Ezt akartam tudni. Mégis, az ember tudni akarja… Jön Zsóka is? (Gálfalvi Erzsébet a sógornőm – G. Gy.)
A célszemély: Ezt nem tudom. Úgy tudom, csak Évával jönnek.
Apa: Értem, drágám. Értelek. Tegnap este végre elment Palkó (Kinizsi Pál az unokaöcsém – G. Gy.), de utolsó nap annyi bajt csinált, hogy szörnyűség. Egyébként Ti jól vagytok?
A célszemély: Igen, édesapám, elég jól vagyunk.
Apa: Akkor szervusz. Mindnyájatokat csókollak.
A célszemély: Csókollak, édesapám.
Fordította: N. A. őrnagy
Elszorult a torkom. A fordító – sejtésem szerint Nagy Sándor, egykori iskolatársam – mestermunkát végzett: a román szövegben is érzékeltette – én legalábbis hallani véltem – édesapám (1976. február 11-én hunyt el) örökké aggodalmas, el-elcsukló beszédét. Harminchárom év után a beszélgetés témájára emlékeztem, de a szavakra, a hangvételre nem. Apámmal öregkorára bensőségessé vált a kapcsolatunk, de 2008-ig úgy tudtam, sohasem voltunk ennyire érzelmesek.
Szöveggyűjtemény a dossziéból
Belügyminisztérium
Marosmegyei Felügyelőség
Belügyi Információk Osztálya
Iktatószám: 102/J. osztály/00294/1984. 03. 29.
Szigorúan titkos
Személyes űrlap
D.U.J. (Megfigyelési dosszié)
ELEMZÉS
Név: Gálfalvi
Keresztnév: György-Kálmán-János
Előző neve: –
Szülők keresztneve: Apa: György; Anya: Margit-Hajnalka-Márta
Születési dátum: 1942. IV. 28.
Születési hely: Marosvásárhely
Nemzetiség: magyar. Állampolgársága: román. Politikai hovatartozás: R.K.P.
Tanulmányai: filológia-szak (sic). Foglalkozása: filológia tanár (sic)
Munkahely: Igaz Szó, szerkesztő. Lakhely: Marosvásárhely, Moldovei 28, 16. lakrész (A cím áthúzva.) Pades utca 5. szám (Ez egy későbbi javítás lehet. Adataim rögzítésekor még Téka utca 5. szám alatt laktam.)
Gépkocsi: Trabant 601, rendszám: 2MS-8699. Telefon: otthon: 30274, munkahelyén: 14158.
A pártszervek engedélye: 1983. 07. 02. (Az első jóváhagyás 1974-ből származik, ezt időről-időre megújították – G. Gy.)
Az elemzés időpontja: 1984. III. 29.
Az információk tartalma
1973. 03. 01. Felvették a megfigyeltek listájára, nacionalista és ellenséges megnyilvánulásaiért.
1973. 04. 11. Törölték a megfigyeltek listájáról.
1974. 01. 08. Visszatették a megfigyeltek listájára.
1974. 12. 14. Megnyitják a megfigyelési dossziét 1721-es számmal „Kelemen” fedőnévvel a célszemélyről a következő okokból:
– az a véleménye, hogy Erdélyben erőszakos románosítás folyik N. Iorga útmutatása nyomán, aki szerint „egy nemzet felemelkedése érdekében nem kell mindig a legemberségesebb eszközöket használni”.
– hangsúlyozza, hogy az elrománosítással a magyarok passzív ellenállással kell szembeszálljanak, nem szabad beleegyezni semmibe, ami a magyarságnak árthat;
– olyan külföldi újságírók és írók látogatják, akik hazánk politikájával kapcsolatosan ellenségesen viselkednek;
– szoros barátságban van Balogh Edgárral, aki nacionalista és ellenséges nézeteiről ismert;
– azt állítja, hogy az állami szervek a magyar közösségek (irodalmi körök, kórusok, művészi együttesek) szétzúzására törekszenek.
A megfigyelési eljárás idején bebizonyosodtak azok az adatok, amelyek alapján a megfigyelési dossziét elindították, a célszemély a kolozsvári és temesvári irodalmi közökben kijelentette:
– hazánkban nincs megfelelő módon megoldva a magyarság helyzete;
– elnemzetlenítési politika folyik;
– a cenzúra miatt nem lehet a negatív jelenségekről írni;
– a magyar fiatalság azért hagyja el az országot, mert nincsenek jogaik;
– „a magyarságnak csak papíron biztosítjuk jogaikat, a valóságban a világ szélén élnek”;
– a folyóiratban azért jelennek meg olvashatatlan írások, mert arra kényszerítik a szerzőket, hogy aktuális politikai kérdésekről írjanak.
1975. 12. 14. Javasolták a bűnvádi eljárás beindítását a szocialista rendszer elleni propaganda vádjával a Büntetőtörvény 166. fejezetének 2. bekezdése alapján. Jelentettük az esetet a Megyei Pártbizottság szerveinek és a Megyei Igazgatóságnak.
A célszemély megjegyzése:
A bűnvádi eljárás beindításáról a jelentés a dossziémban megtalálható, mint ahogy megtalálható az 1983-as és 1989 novemberében kiállított hasonló tartalmú irat is. 1975-ben és 1983-ban az eljárást felfüggesztették. Az 1989 novemberében indított eljárást a decemberi események függesztették fel. De nincsenek illúzióim, az a kartoték létezik, bármikor előkotorhatják. Azt, hogy mi és mikor évül el, a történelmi pillanat határozza meg.
Most önhatalmúlag én is felfüggesztem a hatvanöt oldalas jelentés ismertetését (átlag kéthavonként bővült újabb és újabb fejezetekkel), később még visszatérek rá. A dosszié anyaga ugyanis változatosabb annál, hogy egyetlen műfajra szorítkozzak. megtalálható benne például több tucat átirat egyik ügyosztálytól a másikhoz, lehallgatásom ügyében. Íme egy példa:
Belügyminisztérium
Marosmegyei Felügyelőség
I-es ügyosztály
Jóváhagyva: a Megyei Felügyelőség Parancsnoka
Sălcudeanu Pavel ezredes
Szigorúan titkos
Egyetlen példány
Iktatószám:
103/B; B10015
Dátum: 1974. I. 14.
A „T” SZOLGÁLAT FIGYELMÉBE
(A „T” szolgálat felelős a lehallgatásokért – G. Gy.)
Kérem, hajtsák végre az A. S. T. műveletet (e lehallgató készülék elhelyezését – G. Gy.) Gálfalvi György-Kálmán-János (fedőneve „Gheorghe) lakásán, a Moldovei utca 28 szám, telefonszáma 30274) 1974. I. 13 és 1974. IV. 30. között. Különösképpen a következők érdekelnek: a beszélgetések a célszemély társaságában levő személyek között, kiváltképp a nacionalista és ellenséges tartalmúak, valamint a beszélőtársakhoz fűződő kapcsolatainak a jellege.
Eligazításért forduljanak Buzogány Béla őrnagyhoz az I. ügyosztálytól, a 87-es telefonon.
A szolgálat főnöke
Olvashatatlan aláírás
(én megtanultam kiolvasni:
Hristea Gheorghe alezredes az illető – G. Gy.)
A hasonló engedélyeket átlag háromhavonként megújították, időnként a készülékeket kicserélték (lásd: amortizáció). Visszatérő gond a jelentésekben, hogy a lehallgatást erősíteni kell és ki kell terjeszteni azokra a helyiségekre is, ahova a célszemély vendégeivel elvonul. Ma sem értem, hogy kedvenc helyemre, az almafa alá miért nem szereltek poloskát. Nem okozott gondot az sem, ha elutaztam: utánam nyúltak, illetve jó előre berendezkedtek a szállásaimon. Egy 1974. május 29-i jelentés felső sarkában – miután megtudják, hogy az Írószövetség szovátai vendégházában akarok tölteni néhány napot – ott van a szigorú utasítás: „Buzogány elvtárs! Tanulmányozzák a célszemély utazásainak megfigyelését és ellenőrzését. Vizsgálják meg annak lehetőségét, hogyan biztosíthatnánk Szovátán a megfigyelését. Egyeztessen ebben a témában Nagy Stefan őrnaggyal.” Az aláírás olvashatatlan, de más dokumentumokkal összevetve, ahol géppel is kiírták a nevét, nyilvánvaló, hogy ezúttal is Hristea Gheorghe alezredes, az akkori parancsnok tisztelt meg figyelmével.
A dosszié törzsanyagát a lehallgatási jegyzőkönyvek teszik ki: egyrészt az otthonról és a szerkesztőségből folytatott telefonbeszélgetések lehallgatása, melyek nyomán akkurátusan leellenőrizték az általam hívottak, vagy engem tárcsázók személyazonosságát (akad közöttük, akikről ma sem tudom, hogy kik voltak) másrészt a szerkesztőségben vagy otthon, illetve barátaim lakásán elhangzott beszélgetéseim rögzítése. Ilyenkor pontosan feltüntették, kik vannak jelen a helyiségben, pedig ez olykor nem kis fáradtsággal járhatott. Egy alkalommal például feleségem népes rokonsága tette nálunk tiszteletét, főhetett a feje a nyomozóknak, amíg kiderítették, ki is az a Kikka néni (Krisztinából, Kiriskából lett Kikka) akinek személyében mi anyósom nagynénjét tiszteltük és szerettük. A szórakoztatónak mondott változatosság kedvéért idemásolok egy párbeszédet, amelyből a kései olvasó megtudhatja, miről diskurált telefonon két testvér 1974. május harmadikán este hét óra öt perctől kezdve:
A célszemély: Ne haragudj, hogy ilyen késői órában zavarlak, de itt Vásárhelyen tragikus a hangulat. Meg akarlak kérdezni, igaz-e, amit Győző (Hajdu Győző, az Igaz Szó főszerkesztője – G. Gy.) mond, vagyis hogy ezután hatvannégy oldalon fogunk megjelenni?
Zs.: (Gálfalvi Zsolt, a bátyám 1971 és 1975 között a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Igazgatóságának az igazgatója – G. Gy.) Pillanatnyilag ez a helyzet.
A célszemély: Igen, úgy tűnik. Namármost: ez a személyzeti listán is változásokhoz fog vezetni?
Zs.: Egyelőre nem kaptunk erre vonatkozó utasítást.
A célszemély: Értem. Zsolt, hogy látod, ez a határozat végleges?
Zs.: Nézd, tíz nappal ezelőtt még rosszabb határozat született. Akkor is lapszámonként hatvannégy oldalról volt szó, de kéthavonkénti megjelenéssel. Úgy tűnt, hogy ez így marad. Most erre visszatértek. Mi ezután is mindent meg fogunk próbálni. Nekem vannak javaslataim e probléma megoldására, például a példányszám csökkentésével.
A célszemély: Értem.
Zs.: Ez még a legjobb megoldás. Győző és Andris (Sütő András – G. Gy.) is mindent megpróbál, mi is mindent megpróbálunk.
A célszemély: Tudok róla, hogy Győző hétfőn felmegy (Bukarestbe – G. Gy.). Csak azért kérdezlek, hogy tudjam, mi a helyzet. A családunkra gondolok, a gyerekekre. Hova az öregistenbe menjek velük?
Zs.: Nem lesz semmi baj veletek. Ha változatlan marad a helyzet, akkor sem lesz baj az állásoddal.
A célszemély: Úgy látod, hogy nincs visszaút?
Zs.: Milyen értelemben?
A célszemély: Hát az eddigi állapotokhoz.
Zs.: Erre nincs remény.
A célszemély: Értem. Ma telefonált Farkas Árpi, a Megyei Tükörtől 17 személyt tettek ki, köztük a feleségét. Maradt 15 ember. Hogy hallottad, a megyei lapok hetente fognak megjelenni?
Zs.: A megye választhat aközött, hogy a lap hetente egyszer jelenjen meg 8 oldalon vagy kétszer 4 oldalon.
A célszemély: Értettem. Ne haragudj, amiért zavartalak.
Zs.: Ne szamárkodjál. A Vörös Zászló megmarad napilapnak.
A célszemély: Mikor jössz erre?
Zs.: 14-én.
A célszemély: Tehát ahogy mondtad.
Zs.: Igen.
A célszemély: Ezt mondtam a szüleinknek is.
Zs.: Ne aggódj az állásodért.
A célszemély: Tudod hogy van ez. Ne aggódjak, ne aggódjak, de mi lesz a lappal? Ki menjen el? Ilyenkor nem az elvégzett munka szerint döntenek.
Zs.: Azért ezt is figyelembe veszik.
A célszemély: Ne haragudj, hogy megkérdeztelek, de itt bizonytalanságban vagyunk, mindenki iszik, igaz, akkor is ittunk, amikor azt gondoltuk, ez nem így megy.
Zs.: Igen, eddig sikerült megúszni.
A célszemély: Ha 14-én jössz, látogass meg.
Zs.: Természetesen. Hogy tudjál róla, az itteni kollégák egy-kettőre beleegyeztek abba, hogy a Viaţa Românească (román testvérlapunk – G. Gy.) így jelenjen meg, mert nem kedvelik.
A célszemély: Tudom.
Zs.: Így kerültetek Ti is szóba, mint testvérlap.
A célszemély: Igaz, a testvérlapunk, a jóistenüket, csak más helyzetben vannak.
Zs.: Most hasonló a helyzet.
A célszemély: Kérdeznék még valamit: a kiadókat érinti ez az intézkedés? Azért kérdem, mert a múlt héten voltunk fent Irmával Kolozsváron, megnéztem, mi maradt a kötetemből, s attól függetlenül, mi a véleményem arról, amit meghagytak, most már azt is féltem.
Zs.: A nyomdában lévő kötetek megjelennek.
A célszemély: Abból is látszik, mire jutottam, hogy most már ezt a helyzetet is elfogadom, csak már végre megjelenne a könyv. Szörnyű, hogy mi maradt belőle. Most már mindegy.
Zs.: Minden könyv meg fog jelenni. Természetes, hogy a papírspórlás a kiadók helyzetére is hatással lesz.
A célszemély: Zsolt, ne haragudj, amiért zavartalak. Csak azért érdeklődtem, mert ma délelőtt az is elhangzott, hogy valószínűleg az Igaz Szót felszámolják. Később megérkezett Győző, s azzal vigasztalt, hogy a folyóiratot nem számolják fel, marad belőle 64 oldal, személyzetként pedig ő, mint főszerkesztő, Jánosházy, mint főszerkesztőhelyettes és a gépírónő.
Zs.: Ismétlem, a 64 oldalról a hír valóságos. A személyzeti kérdésekről még nincs határozat, erről később döntenek.
A célszemély: A határozat a 64 oldalról mikortól érvényes? A májusi számunkat ugyanis már kinyomtattuk.
Zs.: Az így marad.
A célszemély: Tehát a határozatnak csak júniustól lehet érvényt szerezni.
Zs.: A személyzeti kérdések csak ott kerültek szóba, ahol a lapot megszűntették vagy már periodicitásra tették.
A célszemély: Igaz, hogy a Hét is csak nyolc oldalt kapott?
Zs.: Egyelőre így igaz, de majd meglátjuk.
A célszemély: Azért kérdeztelek, mert nem jött, hogy elhigyjem. Székely Jánosnak igaza volt, amikor azt mondta, sohasem lehetünk eléggé pesszimisták.
Zs. Még meglátjuk. A helyzet változhat.
A célszemély: Akkor várunk 14-én.
Zs.: Tegnap például más volt a helyzet, ma már egészen már határozatok is vannak. Ilyen körülmények között nem mehetek, mert a felelősség előli megfutamodás lenne.
A célszemély: Igazad van. Ne haragudj amiért zavartalak. Szervusz.
Zs.: Csókolom Irmát. Szervusz.
(A szöveg után a megjegyzés:
Fordította: M. G.)
A beszélgetéshez annyit fűznék hozzá magyarázatul, hogy 1974 májusában kormányrendelettel drasztikusan csökkentették a sajtónak és a kiadónak kiutalt költségeket és a papírmennyiséget fedező pénzt. Hosszas huzavona után az irodalmi lapok aránylag olcsón megúszták, az Igaz Szó például 6 íven jelenhetett meg az addigi nyolc ív helyett, de a megyei napilapok nagy része, például a Megyei Tükör és a Hargita évekre hetiappá zsugorodott és az alkalmazottak közül is sokat elbocsátottak.
Váltsunk műfajt, olvassunk el egy jelentést, amely Király Károly dossziéjából került át az enyémbe. Bevett eljárás volt ugyanis, hogy a célszemélyek dossziéjából a másokra vonatkozó adatokat az illető dossziéjába is átküldték, a Markó Béla és az én dossziém között például különösen nagy volt az átjárás. A jelentésnek ezúttal nincs hivatalos formája, hiányzanak róla az iktatószámok és jobb sarkából a „Szigorúan titkos” megjegyzés, egyetlen hitelesítője a Szekuritate Iratait Vizsgáló Bizottság pecsétje 2008. április 16-i dátummal. Tehát: Jelentés. Dátum: 1978. XI. 25.
1978. XI. 24-én este Călătorul (magyar jelentése Az utas, Király Károly egyik fedőneve célszemélyként, az iratokban ezenkívül Corbuként – Holló – is szerepel) az 1-es számú poliklinikán volt az anyósával, operáció utáni időszakos ellenőrzésen. Amikor hazaért, felesége közölte vele, hogy van két színházjegyük, a Zaharia házaspárral (nyilván fedőnév, nem tudom kiket takar – G. Gy.) együtt mennek Tamási Áron Énekes madár című színdarabjának a bemutatására. Negyed nyolckor a Călătorul és a Zaharia házaspár bement a színházba, ahol a ruhatárnál Călătorul találkozott Gálfalvi Györggyel (így, fedőnév nélkül), az Igaz Szó szerkesztőjével, aki bemutatta neki Lezsák Sándor magyar állampolgárt, ez utóbbi közölte, hogy beszélni szeretne vele. Călătorul azt válaszolta, hogy előadás után várja meg a színház előtt.
Az egyezségnek megfelelően Lezsák Sándor megvárta Călătorult a színház kijáratánál és kettesben, felesége és a Zaharia házaspár nélkül körülbelül tizenöt percig beszélgettek sétálgatva a központban. Az Arta mozi előtt váltak el, Călătorul csatlakozott a feleségéhez és kettesben, a Zaharia házaspár nélkül hazaindultak.
Lezsák a szállodába ment, onnan taxival ment Gálfalvi György lakására, mert meghívták vacsorára. Ebből az alkalomból a házigazdának Lezsák beszámolt a beszélgetésről, elmondta, hogy a Călătorul nem volt kihallgatva és házkutatva vagy vizsgálat alatt, három hónapig betegszabadságon volt és saját kérésére jött vissza Karánsebesről Marosvásárhelyre, ahol kinevezték igazgatónak és jól érzi magát. Megjegyezzük, hogy kihallgatásakor Gálfalvi György azt állította, azért mutatta be Călătorult Lezsáknak, mert utóbbi szerint Hildában (ez Magyarország fedőneve, az iratokban később Helgára módosították – G.Gy.) az értelmiségiek között az a hír járja, hogy Sorescut (ez Sütő András egyik fedőneve a sok közül – G. Gy.) lelőtték és Călătorul karanténban van, elszigetelve.
Eddig tart a jelentés. Nincs aláírva, esetleg az aláírt lap hiányzik az én dossziémból. A találkozóról s az ezt követő kalamajkáról Lezsák Sándor részletesen beszámol Himnusz kívülről, belülről című könyvében (Kairosz Kiadó, 2012). A magam részéről beszámolójához az alábbiakat tenném hozzá. 1978. november 25-én reggel nyolckor lakásomon megszólalt a telefonom. Korán kelő ember vagyok, de arra a reggelre ez nem volt érvényes, mert hajnalig beszélgettünk Sándorral, utána hazakísértem, mert aggódtam érte (Lezsákkal 1972 óta vagyunk nagyon szoros barátságban. A hetvenes években gyakran meglátogatott, ilyenkor hajnalig beszélgettünk, ő alvás nélkül hazautazott, mert másnap órát tartott a Szikrai tanyán, később Lakiteleken. Ezúttal hivatalos úton, az Írószövetség vendégeként érkezett – G. Gy.) A telefon tehát első álmomból ébresztett és nagyon morcos voltam. Băţagă ezredes arra kért, fáradjak be a Szekuritatéra, hogy néhány kérdést tisztázzunk, én azt válaszoltam, nem megyek be, ha beszélni akarnak velem, jöjjenek a szerkesztőségbe, ott Jánosházy György főszerkesztő-helyettes jelenlétében, aki protokollfőnök és hivatalos kapcsolattartó volt, beszélgethetünk. Băţagat felháborította az ellenkezésem, de megmakacsoltam magam, sürgetésére csak azt ígértem, hogy kilenc órakor bent leszek a munkahelyemen. Jánosházy sem szeretett korán bemenni, de ezúttal neki is kivételt kellett tennie. A kihallgatáson Jánosházyn és Băţagan kívül szerkesztőségi tartótisztünk Grama Nicolae alezredes vett részt. Máshol már megírtam, mi Arany János után szabadon „rókalelkű bátyánknak” neveztük, később utódját, Grama Ioant, természetszerűleg, mondhatnám, hivatalból „rókalelkű öcsénknek” becéztük, főhetett a fejük beszélgetéseink rögzítőinek és a fordítóknak. A kihallgatás végig feszült légkörben zajlott, a hazai pálya – Jánosházy szobája – nem sokat segített, de ötletem, miszerint én csak egy rémhírt cáfoltam meg azzal, hogy Lezsák Sándort Királlyal összehoztam, végül is mentő ötletnek bizonyult, bár Băţagă részéről felmerült, hogy elég lett volna Királyt csak megmutatni Lezsáknak és nem bemutatni. Ezúttal még nem került szóba részletesebben a Királyhoz fűződő kapcsolatom, mert viszonylag jól konspiráltunk. Az üzeneteket rendszerint Király Károly húga, Ibolya közvetítette nekem, akinek a lányai osztálytársai voltak a lányaimnak, közel is laktunk egymáshoz, de inkább az utcán találkoztunk, előre megbeszélt helyeken és időpontban. Ezeken a találkozókon a külvilág megtévesztésére megjátszottuk a randizó szerelmeseket – részemről igazán nem esett nehezemre, mert Ibi szemrevaló fiatalasszony volt – ha valaki követett, csak azt állapította meg, hogy piszok aljas módon csalom a feleségemet.
A dossziéban továbblapozva közvetett beszámolót találunk egy feljelentésről, pedig ebben a témakörben sokkal alaposabb dokumentációra számítottam. Íme a formájában is rendhagyó szöveg. A bal felső sarok ezúttal üres. A jobb felső sorokban az iktatószám rendhagyó és megfejthetetlen: 102/G. N. A dátum 1982. 07. 11. Adatközlő – szószerinti fordításban: forrás – „Vasile”. A „feljegyzés” szövege: A forrás közli, hogy az írók Sütő András és Gálfalvi György kezdeményezésére június első felében a Párt legfelsőbb vezetőségéhez intézett beadványt szerkesztettek, amelyben tiltakoztak Ion Lăncrănjan Egy mondat Erdélyről című könyve ellen. A beadványt a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet és Igaz Szó több szerkesztője és Gálfalvi Zsolt Bukarestből is aláírta. Dátum: (alul is szerepel: 1982. 02. 01.) Aláírás (csak géppel): „Vasile”.
A lap alján kézírásos utalás: Folyamatosan követni az eseményeket és megfelelő lépéseket tenni, nehogy az elégedetlenség ellenséges akcióba torkoljon. Olvashatatlan aláírás, csak az kivehető, hogy alezredesről van szó.
A „Vasile” nevezetű informátor személyazonossága számomra nyilvánvaló, többször is szerepel a dossziéban. Kilétét fedje jótékony homály. A nyolcvanas évek végén hunyt el, fia most is Marosvásárhelyen él, tudtommal derék ember. A jelentés tárgyát illetően engedtessék meg néhány pontosítás. A Ion Lăncrănjan szélsőségesen magyarellenes, hamisításoktól hemzsegő könyve elleni tiltakozó beadványt Sütő Andrással és Markó Bélával hármasban fogalmaztuk, előzetes egyeztetésünk után Sütő András gépelte le, a gépelt szövegben utólag néhány változtatást javasoltunk, melyeket András elfogadott és újragépelte a végleges változatot. Körültekintő mérlegelés után a beadványt aláírattuk az Új Élet és az Igaz Szó néhány szerkesztőjével („Vasile” nem volt közöttük), beültünk Markó Béla Trabantjába és felmentünk Kolozsvárra. Ott egyenesen a Napsugárhoz kopogtattunk be, s barátaink orra alá dugtuk a szöveget. Emlékezetem szerint Kányádi elégedetlenkedett, a hangvételt kifogásolta, de Fodor Sándor és Lászlóffy Aladár segítségével sikerült meggyőznünk. A galamblelkű Fodorúr szájából ekkor hallottam először drasztikusabb kifejezéseket. Az Utunktól és a Korunktól csak célzott személyeknél próbálkoztunk. Balogh Edgárt a lakásán kerestük meg, ő azzal fogadott somolyogva, hogy „már vártalak” – ezúttal ennyit a konspirációról – s elővette a publicisztikai szemináriumokról ismert piros ceruzáját. Pánikszerűen tiltakoztam, ez a végleges változat, nehogy belejavítson. Gáll Ernőhöz is hazamentünk, körbeintett a szobában, jelezve, hogy tart a lehallgatástól, hümmögve olvasta el a szöveget és szó nélkül aláírta. Erdélyi Lajos szavai jutnak eszembe: Gáll Ernő a legbátrabb gyáva ember, akit ismertem. Kolozsvári körmenetünkön meglepetések is értek, olyanok is megtagadták az aláírást, akikre feltétlenül számítottunk. Szerencsésen hazaérkeztünk Marosvásárhelyre, Sütő Andrásnak beszámoltunk az eredményről, a beadványt átadtuk Gálfalvi Zsoltnak, aki másnap repülőn felvitte Bukarestbe.
Domokos Géza és Bodor Pál csatlakozott az aláírókhoz – végülis harminchaton voltunk – s Bodor vállalta, hogy a beadvány ügyében közvetít Gere Mihály, a sógora felé, aki az R.K.P. egyik titkára volt. Bodor megkeresésére Gere azt tanácsolta, a beadványt hivatalosan iktassák a Központi Bizottság irodájánál, hogy ő civil kezdeményezésként hivatkozzon rá. Az iktatásra Domokos Géza felesége, D. Harasztosi Éva vállalkozott.
Marosvásárhelyen feszült hangulatban várakoztunk, nem annyira a válaszra, mint a számonkérésre. De egyelőre csend volt körülöttünk. Hogy mit takart ez a csend, azt a dossziémban található telexüzenet (új műfaj!) sejteti.
Belügyminisztérium
Marosmegyei Felügyelőség
Belügyi Információk szolgálata
Iktatószám 102/G.N./002754/1982. 07. 30.
Szigorúan titkos
Egyetlen példány
Sürgős!
Középen tintaceruzával a telexüzenet száma: 791,200 szó, 1982. 07. 30. 22 óra 15 perckor
A Belügyminisztérium 0200-as Katonai Egységéhez
A birtokunkban levő információ szerint Gálfalvi György, született 1942. április 28-án Marosvásárhelyen, szülei György és Margit, az Igaz Szó című folyóirat szerkesztője, Marosvásárhely, Moldovei utca 28 szám alatti lakos, elindult Nagyvárad felé személyi tulajdonban levő Trabantjával, rendszámát nem ismerjük (a célszemély utólagos megjegyzése: hülyék, az autó száma a személyi lapomon is szerepel, a sietségben arra sem volt időtök, hogy megnézzétek?), mert folyó év 31-én át kíván menni Magyarországra, turisztikai útlevél birtokában.
Értesülésünk szerint az a szándéka, hogy az országból kivigye egy beadvány szövegét, amelyet egyes magyar értelmiségiek a Párt és a Kormány legfelsőbb szerveihez intéztek, valamint más tiltakozó jellegű kéziratokat, amelyek Ion Lăncrănjan című könyvének megjelenésére vonatkoznak.
A fentiek figyelembevételével, kérjük, rendeljék el az alapos ellenőrzést a határ átlépése előtt, s ha megtalálják a jelzett iratokat, tartsák vissza azokat és értesítsenek minket.
Aláírás:
A Szekuritate parancsnoka
Ágoston Alexandru
ezredes
Ehhez a telexüzenethez van némi hozzáfűznivalóm. Mindenekelőtt: Csoda volt, hogy egyáltalán útlevelet kaptunk, igaz, a gyerekekre való tekintettel hónapokkal korábban elkezdtük az utánajárást, s jóval a Lăncrănjan-ügy kipattanása előtt kezünkben voltak az iratok. De mindvégig izgultunk, mi is, a lányaink is, hogy bármikor visszavonhatják az okmányokat, s jellemző, hogy amikor nekivágtunk, nem a főúton, hanem a mellékutakon lopakodtunk a határig, nehogy utánunk nyúljanak. (Mintha a mellékút védettséget nyújtott volna!) A szerkesztőségben, Hajdu Győző kivételével tudták, hogy elindultunk, a tanúk szerint Hajdu délben bejött a szobába, megkérdezte, ki engedett el. Jánosházy azt válaszolta: törvényes évi szabadságomon vagyok.
A telexüzenetben megrendelt alapos ellenőrzés több mint alapos volt. Szétszedték az autót és a csomagjainkat, a tetőtéri csomagtartóból szétszórt hóbelevancunk több négyzetméterre terült szét, hiszen Magyarországon kívül Csehszlovákiában és Németországban sátorozni készültünk. Tehetetlenül néztem a felfordulást, nehezemre esett uralkodnom magamon, legszívesebben a szemükbe vágtam volna, ne fáradjanak, azt, amit keresnek, már régen átküldtem több példányban, hiszen akkor már a mélyben kiépült határtalan hazában kitűnően működött a futárszolgálat. A legnehezebb pillanat az volt, amikor elkobozták Ági lányom naplóját, egy tizenkét éves kamaszlány féltve őrzött titkaival. Ági sírni kezdett, én ordítani, a naplót végül visszakaptuk. Egy emberségesebb vámtiszt szolidaritása jeléül odasúgta nekem: „Jóbarátaik vannak valahol.” Nyilván azt akarta jelezni, hogy feljelentés nyomán cselekednek.
Többórás cirkusz, izgatott futkorászás és telefonálgatás után végül visszaálltunk a határátlépésre várakozók közé.
A műfajok széles skáláján tovább játszva egy tanári óravázlatra emlékeztető akkurátusan felépített akcióterv következik. Íme:
Kihallgatási terv Gálfalvi György ügyében
Dátum a felső sarokban: 1983. szeptember 27. (kézzel írt példány).
Megkérdezzük tőle, kikkel találkozott az utóbbi időben, s miért nem tájékoztatta a külföldiekkel való találkozásairól a protokolláris ügyekért felelős kapcsolattartó személyt?
Mikor volt utoljára Magyarországon és milyen könyveket hozott be az országba?
Milyen könyveket olvasott külföldi szerzőktől az utóbbi időben?
Sorolja fel a címeket és jelezze, kiktől kapta őket. Ha nem ismeri be, hogy kezébe járt a szóban forgó könyv, közöljük vele, hogy minket írásban tájékoztattak, felolvassuk az idevágó mondatokat a levélből és magyarázatot kérünk.
Beismerése esetén megkérdezzük tőle, tart-e a lakásán hasonló könyveket? Közöljük vele, hogy meg akarunk győződni erről és beleegyezését kérjük a könyvtára ellenőrzéséhez. Ha nem egyezik bele, akkor felmutatjuk a házkutatási parancsot.
A házkutatás után visszahozzuk a székházba a talált anyagokkal együtt és aláíratjuk vele a jegyzőkönyveket.
(Aláírás nélkül – G. Gy.)
Erről a kihallgatásról és a házkutatásról részletesen beszámoltam Szakolczay Lajosnak egy 1990. január 25-én készült interjúban, az írás 1990 májusában a Kortársban jelent meg. A Szekuritate árnyékában címmel, két kötetben is szerepel. Az akciótervben szereplő ürügyül szolgáló levél viszont csak a dossziéban található meg, a kihallgatásomon csak hivatkoztak rá és felolvastak belőle, nem adták a kezembe. Dátum, aláírás nincs rajta, nyilvánvaló hamisítványról van szó, de a módszerről és a felhasznált eszközökről árulkodik, ezért megérdemli az első közlést.
Tehát: Parancsnok Elvtárs! Mint olyan ember, aki nem ért egyet a nacionalista-irredenta megnyilvánulásokkal, attól függetlenül, hogy melyik oldalról jönnek, nem fogadtam el Szőcs Géza magatartását sem, aki kalandor szellemben ténylegesen hozzájárult az Ellenpontok szerkesztéséhez és terjesztéséhez, sok kellemetlenséget okozva ezzel egyes értelmiségieknek és más magyar nemzetiségű személyiségeknek itt Kolozsváron és más városokban.
Úgy tűnik, nem nyugszik és továbbra is azzal foglalkozik, hogy hasonlóan nacionalista szövegeket szerezzen be és terjesszen. Így birtokába jutott Durai (sic!) Miklós Kutyaszorító című könyve, amelyet az Egyesült Államokban élő reakciós magyar emigráció adott ki, s tartalmában elítéli a Magyarországgal határos szocialista országoknak a magyar nemzetiségekkel kapcsolatos politikáját. (Szőcs) terjeszti ezeket az elveket és egyenesen másoknak is kölcsönadja a könyvet, amint erről egy közeli barátjától értesültem.
Azért fordulok Önökhöz, mert ugyanettől a barátjától megtudtam, hogy Szőcs Géza Marosvásárhelyen igyekszik ezeknek az elveknek híveket szerezni. Azzal dicsekszik, hogy egyetért vele Gálfalvi György, akinek kölcsönadta ezt a könyvet, valamint Markó Béla, Jánosházy György, ugyancsak az Igaz Szó szerkesztőségéből, Kelemen állatorvos felesége és mások.
Meglepett, hogy az Igaz Szó júliusi száma közölte ennek a Szőcs Géza nevű politikai kalandornak a versét, ami azt bizonyítja, hogy sem Hajdu Győzőtől, sem Sütő Andrástól nem idegenek a hasonló gondolatok, hallgatólagosan támogatják ezeket. Felháborít minden ami megmérgezné kapcsolatunkat a román néppel, ezért tisztelettel kérem, hogy vessenek véget a hasonló nacionalista és soviniszta tevékenységnek. Egyébként nem kívánom felfedni magam. Tisztelettel.
Ismétlem: nyilvánvaló, de árulkodó hamisítványról van szó. A következmények viszont nagyon is valóságosak voltak. Mint ahogy valósághű az a jelentés is, amely részletesen és aprólékosan rögzíti, mit műveltem a kihallgatásom és házkutatásom után.
A dosszié számomra különösen fájdalmas leletei azok a levelek, amelyeket hozzám írtak, illetve melyeket én írtam, de sohasem értek el a címzetthez. Szerkesztői munkámban lelkiismeretes levelezőnek tudtam magam, igyekeztem minden kéziratra idejében válaszolni, magánlevelezésemben kevésbé voltam pontos, de kiemelten fontosnak tartottam a kapcsolattartást és az információcserét barátaimmal, hiszen ez is az elszigetelésünkre törekvő hatalommal való ellenszegülésnek egyik eszköze volt, amellyel inkább ösztönösen, mint tudatosan éltünk. Tudta ezt a hatalom is, a „S” nevű szolgálatuk nem győzte küldeni a jelentéseket levelezésünk tartalmáról (Sanda álnevű ügynökük különösen szorgalmas volt, egyébként tele voltam Sanda álnevű ügynökökkel, nehezemre esett eligazodni közöttük). A beszámolók mellé gyakran a levelek teljes szövegét csatolták, a borítékkal együtt, ezekre a szövegekre az időszakonkénti összefoglaló jelentések során hivatkoztak. Ilia Mihállyal folytatott levelezésünkből (az első levelet 1973-ban kaptam tőle, a legutóbbit néhány órával ezelőtt), nemcsak a mi leveleinket tartották vissza, hanem azokat is, amelyeket Miska a lányaimmal váltott.
Alább két Ilia Mihályhoz írt levelemet közlöm, amelyeket borítéknál keményebb dossziék fogságába zártak.
Az első:
Kedves Miskám,
nagyon szomorú szívvel írom ezt a levelet; árvábbak vagyunk, védtelenebbek. Ismét „a sakál dalol, s a pacsirták vonítnak”. Lehet, csak a fájdalom kiáltja belőlem, de úgy érzem nemcsak irodalmunkból, történelmünkből halt el egy darab, most, éppen most, tanúi vagyunk, szenvedő szemlélői és átélői ennek az elmúlásnak, olyan ritka tudatossággal, mint amikor belénk hasít: öregszem, éppen most, ebben a pillanatban. Tudom, oldódik majd a döbbenet az irodalom és a történelem határköveit nem lehet pontos dátumok mögé állítani, de a halál árnyékában pontosabban érzékeljük az időt, s benne a magunk sorsát. A kishitűség kísért: gyengének érzem magunkat, akik élni, írni egy közösségért tartjuk érdemesnek, ahhoz hogy kiheverjük, kibírjuk az Ő elvesztését. Hiszen már életében inkább emlegették nevét, mint szellemét, halála után még kevésbe várhat s várhatunk kíméletet. Nagyon jó lenne most elbeszélgetni.
Köszönöm leveleidet. Nagyon leszűkültek hírforrásaim, amióta L. Sanyi nem jöhet; időnként K. Huba látogat. Szippantásnyi levegőt küldtél híreiddel. A B. Imre ügy annál sötétebb, hogy éppen neki tudnia kellett: az inkriminált interjú hamis. De az emberi hiúságra mindig lehet spekulálni. Ott is, itt is. Olvasd csak el az Utunk vitáját az év könyvéről. Nagyon megrendített a szám, és tudom, hogy ez csak a kezdet.
Egyetértek: nem új lapok kellenek, hanem a meglévőket kellene jobban csinálni. De ha már szóba kerültek, csodálom, hogy Csoóriék nem osztottak volna kártyát számodra. Egyszerűen nem tudom elhinni. Egyébként talán írtam már: ha sikerül felépülnöm még magammá abban Csoórinak legalább akkora szerepe lesz, mint indulásomban Németh Lászlónak. A D. cikk háttere a következő: a cikkíró barátja mondhatni bűntársa B. F. marosvásárhelyi igen korlátolt tehetségű költő, akinek műveit – köztük egy kétségbeejtően rossz Bartók drámáját az Új Auróra közölte.
Gáll Ernőt május elsejétől nyugdíjazták. Utódja Rácz Győző.
Annak idején írtam az Eminescu vers ügyében; Dani barátunk más véleményen van, de Oláh Tibor erősen köti az ebet a karóhoz – tőle kaptam volt az információt.
Láttam egy meghívót a Városmajor utcai kiállításról. Ne haragudj, hogy nem mentem el meghallgatni megnyitódat. Itt egyébként Juhász Gyula nagyon megkapta a magáét M. Attilától. (Utunk, 13.) Szász János kellett a védelmére siessen (A Hét, 16.).
Farkas Árpi publicisztika kötetét már hirdetik, de még nem láttam-kaptam belőle. Emlékezetem szerint erős, jó kötetnek ígérkezik. Árpi tudtommal (még) nem dolgozik, de (már) nem iszik, s ez biztató.
Ödi könyve már nyomdába ment. A szerződés szerint 60.000 példányban fog megjelenni.
Mi több energiát ölünk eltartó mellékgazdaságunkba, Delfin címmel összelopott tarka mellékletünkbe, mint a folyóiratba. Viszont: önellátók vagyunk, sőt, nyereséggel zártuk a múlt évet. Csak éppen az irodalom sikkadt el...
Hanga lányom ma utazott el az országos döntőre. Szorongva kísértem ki az állomásra; nagyon féltem őket. Könnyebb lenne, ha nem lennének ennyire értelmesek.
Mikor jössz erre? Tudom, nagyon nehezen mozdulhatsz, de ne kerüld el városunkat.
Miki hová kukkant el? Több mint egy fél éve nem jelentkezett. Sz. Attila írt, hogy nyáron talán kijönnek. Lóhalálában válaszoltam, hogy tárt karokkal várjuk; azóta semmi hír felőle.
a Tieiddel együtt szeretettel ölellek
Gyurka
Marosvásárhely, 1983. IV. 16.
A második:
137.
S.I.
7753
ME
Kedves Miska,
ma érkezett meg a példatár, amit Hangának küldtél, addig is, amíg szóban is megköszönöm, szeretném ismételten elmondani, mennyire hálás vagyok, amiért foglalkozol lányaimmal, írsz nekik, gondoskodsz róluk. Irma írta egy el nem küldött levélben, hogy rajtunk kívül talán senki sem tett többet értük, mint Te.
Huba említette telefonon, hogy aggódsz értünk, s talán leveleim sem érkeztek meg. Konkrétan velem nincs semmi különös baj, illetve ami van, azt már megszoktam elviselni. Itt minden a maga szigorú logikája szerint halad előre: repülni kezdtek a fejek. Most bocsátották el a Hét vezetőségét: Huszár Urat és helyettesét. Helyükre még csak nem is névtelen, hanem rossznevű újságírók kerültek. A leváltás ürügye egy, a lapban fordítva közölt fénykép volt (idejében észrevették és újranyomták), de nem hagytak kétséget afelől, hogy az új feladathoz való adaptálódás hiánya volt az ok. Huszár úrra különben is rájár a rúd, olvasd el a Korunk 8-as és 9-es számait, valamint az Utunkban Szőcs István cikkét Bárányi Ferenc kötetéről. (Ebben döfi le egy zárójelben a Szört, olyan kegyetlenül, hogy az már visszatetsző). Régóta mondom, hogy „honi sajátos” körülmények között nem szabad vitát indítani, mert menten elszabadul a pokol.
Múlt héten meghalt Guga, a Vatra főszerkesztője, azt hiszem, őt is ismerted. Sajnos, semmi remény nincs arra, hogy Dan Culcer barátunkat nevezzék ki helyébe.
Írjak jót is: Babits összeállításunk minimális veszteséggel átment a cerberusokon néhány napon belül októberi számunkban megjelenik. Majd küldök belőle.
Jakabos Ödön könyvéből Dr. K. M.-el küldtem számodra egy példányt, nagyon remélem, átadta. Közben a könyv kapcsán jártam Sepsin és Kézdin, s talán Incze Laci említette, hogy ő is küldött egyet számodra. Nézz jól körül, hogy kinek adod tovább. A könyvért itt közelharc folyt; 80000 volt az igénylés és 15000 példányban jelent meg. Nekem is alig sikerült a négy tiszteletpéldányon kívül még kettőt szereznem. Odaátról rendelés nem érkezett a Kiadóhoz. Furcsálltam.
Sok mindenről szeretnék még írni, de félek, úgy is túl sokat fecsegtem ahhoz, hogy eljusson Hozzád ez a levél. (Ezért is kérlek: jelezd, ha megérkezett.) Beszélgetni kellene, jó lenne, ha erre járhatnál. Én jövőre mennék (illetve mennénk) ha engednének.
Barátsággal ölel
Gálfalvi György
Marosvásárhely, 1983. X. 26.
U.I. Tegnap akartam föladni ezt a levelet, de másképp alakult az életem: Szőcs Géza barátunknak köszönhetően egész nap kérdésekre válaszoltam egy szürke épületben, közben udvariassági látogatást is tettek – engem kísérve – saját lakásomban. Olyan nyugodt voltam és vagyok, hogy az már ijesztő.
Marosvásárhely, 1983. X. 28.
Nemcsak az én leveleim nem jutottak el annak idején Ilia Mihályhoz, az ő levelei sem érkeztek meg hozzám. A dossziémból értesültem például arról, mit írt nekem 1988.XI.25-én. Az összefoglaló jelentésben olvasom: " egy Magyarországról származó "S" jelentésből kiderül, hogy a Szegeden élő Ilia Mihály napirenden van a Romániában élő (sic) célszemély helyzetével, (például a kötete sorsával, azzal, hogy kivettek belőle írásokat, Hanga lányának írásai jelentek meg a kolozsvári lapokban stb) Nem derül ki, ezek az információk hogyan jutottak el Magyarországra (az adat iktatószáma 321. 1988.XI.17. ) A két személy között nagyon szoros kapcsolat van, Ilia Mihály 1988.XI.25-én azt írja: " Kár, hogy ilyen távol élünk egymástól.” (iktatószám: 327)
Az 1988 novemberében írt levél töredéke 2008 áprilisában került a kezembe. Ezért az egy mondatért is érdemes volt átolvasni a hatezer oldalt.
A műfaji változatosság kedvéért folytassuk két rövid feljelentéssel. Az egyik ugyancsak vendégszöveg az én dossziémban: Graur (Hajdu Győző fedőneve) dossziéjából került át a Gherasiméba, vagyis az enyémbe.
Belügyminisztérium
Marosmegyei Felügyelőség
Iktatószám: 0017006/1986. 11. 15.
Másolat
Szigorúan titkos
1986. 11. 15.
II. Cabinet MG
IPEB – ez azt jelzi, hogy a beszélgetést elemmel működő készülékkel vették fel, valószínűleg a szekuritate épületében.
Középen „Graur”
alatta ceruzával: Gherasim dossziéjába
Az irodában Graur és M. G. beszélgetnek (M. G. nyilvánvalóan magasrangú belügyi tiszt lehet, a jelentés jobb felső sarkában jelzik, hgoy a II. kabinethez tartozik.)
A beszélgetés első felében Graur (Hajdu Győző) a színházba uralkodó állapotokról és az erről írt beadványairól beszél. A továbbiakban Sütő fiának távozásáról beszélnek, aki kivándorolt Magyarországra. Ezzel kapcsolatban Graur jelenti, hgoy Sütő azt mondta, a fia távozása után kezdődik a valódi csata. G. a beszélgetés során felveti: az orvosok és a színészek között egy figyelemreméltó jelenség erősödik, ez a jelenség Marosvásárhelyen is érezhető, de a helyi pártszervek nem lépnek közbe. Ezzel kapcsolatban elmondja, hogy az Új Élet és az Igaz Szó szerkesztőségébe sok sovén elem van, olyan írók, akik nem akarnak semmit sem tenni az ország érdekében, erről ő tájékoztatta a pártszerveket és javasolta, hogy ezekkel tegyenek egy próbát, nevezetesen kérjenek tőlük cikkeket, megadott témára, de a javaslata csak javaslat maradt és az illetőket senki sem vonta felelősségre. Graur beszél a szerkesztők, név szerint Székely János, Markó Béla és Gálfalvi György felháborodásáról egyes utcanevek megváltoztatása kapcsán. Beszámol azokról a vitákról, amelyek az Írószövetségben kirobbantak az 1986-os irodalmi díjak kiosztásakor, amikor Domokos Géza javaslatára Gálfalvi Zsolt, Szilágyi István és Szász János támogatásával úgy döntöttek, hogy Kántor Lajos kolozsvári irodalomkritikust díjazzák, aki köztudottan nacionalista-irredenta és nagy soviniszta.
Graur elmondja, hogy ő a gyűlésen, és személyesen D. R. Popescu elvtárssal is közölte (akkor az Írószövetség elnöke – G. Gy.), hogy nem ért egyet ezzel a határozattal; a hasonló állásfoglalásért tartják őt árulónak.
A továbbiakban beszámol arról, tudatában van, hogy az Igaz Szótól legalább 20 embert ki kellene tennie (összesen kilencen voltunk – G. Gy.) hasonló okokból, mindenekelőtt Gálfalvi Györgyöt és Farkas Árpádot.
Végül a célszemély (ezúttal Hajdu Győző – G. Gy.) meghívja M. G.-t a felesége előadására (Ádám Erzsébet román nyelvű szavalóestjéről van szó – G. Gy.) és megkéri, biztosítsa a Felügyelőség személyzetének széleskörű részvételét a rendezvényen.
A beszélgetést lejegyezte (ezúttal nem fordította – G.Gy.) S.L. kapitány
Lényege szerint ugyancsak feljelentés a Grama kapitány kézírásával rögzített tájékoztatás is.
Belügyminisztérium
Marosmegyei Felügyelőség
I. B. Szolgálat
Iktatószám: 102/I. csoport/00/251/1987. 12. 11.
Szigorúan titkos
Egyetlen példány
Tájékoztató jelentés
1987. XII. 11-én G. H. (Hajdu Győző) hivatalos kapcsolattartó az Igaz Szónál felmerült problémákról tájékoztatta a tartótisztet. A Szabad Európa Rádióba Kányádi Sándorról elhangzott hírekre hivatkozva Gálfalvi György és Markó Béla szerkesztők kijelentették, hogy Kányádival való szolidaritásuk jelenként kilépnek a Román Írószövetségből, mert úgy látják, akadályozzák magyar íróként való érvényesülésüket. A fentnevezettek azt kérték az Igaz Szó folyóirat főszerkesztőjétől, ahol alkalmazásban vannak, hogy az egyik üres állásra vegyen fel egy székelykeresztúri magyar szakos tanárt, névszerint Kovács András Ferencet, aki barátjuk, annak ellenére, hogy tudomásuk van az illető nacionalista-irredenta felfogásáról és ismerik áthallásos verseit. A szóbanforgó költő a Magyarországon megjelenő Kortárs munkatársa, ahol jóváhagyás nélkül közölte Új grammatika című versét, amelyben ironizál az állítólagos diktatúrával Romániában. A beszélgetésre a szerkesztőségben került sor 1987. XII. 2-án.
Közli: Grama Ioan kapitány
A szöveg elején ugyancsak Grama kézírásával: Az adatokat csatoljuk „Marian” és „Gherasim” megfigyelési dossziéjához. A marosvásárhelyi magyar szerkesztőségekben tapasztalható jelenségekről összeállítottunk egy tájékoztatást a megyei pártszervek részére.
Néhány bekezdés erejéig visszatérek az összeállításom elején felfüggesztett terjedelmes időszakos elemzéshez, kajánul rögzítve, hogy tartótisztem jogos önvédelemből saját feletteseit fúrja, mert időről-időre a jelentések szélén szemére vetik, hogy lehallgatásom nem tökéletes.
Elemzés
„Gherasim” (eddig „Kelemen”) célszemély tevékenységéről az 1985. 06. 01. és 1985. 09. 30. közötti időszakban.
Az elemzett időszakban nem merültek fel érdemleges újdonságok a célszemélyről, mert örökölt háza javítási munkálataival van elfoglalva. Mivel a munkálatok közben az aláfalazáskor kidőlt a ház egyik oldala és az ablakokat is kivették, javasoltam a Megyei Felügyelőség Operatív Technikai osztálya főnökének, hogy titkos behatolással most szereljék be a mikrofonokat. Nem értett egyet velem, arra hivatkozott, hogy a vakoláskor megsérülhetnek a speciális készülékek. A célszemély kérvényezte telefonja áthelyezését az új címre, ezúttal a Technikai Osztály főnökéhez fordultam, hogy ebből az alkalomból szereljék fel az I.C.D.T. készüléket. (Szigorúan szakszerű fordításban: telefonbeszélgetések és más beszélgetések lehallgatása a telefonkészülék közvetítésével – G. Gy.) Javaslatomat a Szekuritate parancsnokhelyettesének a szintjén (sic!) elemezték, de a Technikai Osztály főnöke jelezte, hogy ezzel munkatársuk dekonspirálását kockáztatják, mivel történetesen ez a szakemberük szolgálja ki a Megyei Felügyelőséget is és a célszemély látva az épületbe bejönni, kikövetkeztethetné, hogy a szerelőt a mi szerveink küldték. Ebben a helyzetben erről a változatról is lemondtak. Mivel a célszemély már beköltözött az új lakásba, de a munkálatok még folynak, megbíztam két emberünket, hogy szerezzék meg a kulcsok másolatát.
Grama Ioan
kapitány
A javaslat meghallgattatott. A lap szélén ez áll: 1985. II. 16. A dossziét elemezték az I. Igazgatóságon, a Megyei Felügyelőség Gyűlésén. A jelentéshez tartozó ugyancsak terjedelmes Intézkedési Tervben kiemelik: „Jelenleg megpróbáljuk a kulcsok másolatának a beszerzését a célszemély lányaitól, akik a Bolyai Farkas líceum tanulói. (vagyis: a kulcsok ellopása. G.Gy.) Mivel egyes üzenetek a célszemélyhez a feleségén keresztül érkeznek – aki a Teleki Könyvtár alkalmazottja –, olyan alkalmakkor, amikor délután van szolgálatban és könnyen elérhető az idegenek számára, az ő munkahelyére is be kell szerelni a készülékeket.”
Határidő: 1987. V. 1. Felel: Grama Ioan kapitány, Bîrsan Ion kapitány a Teleki Könyvtár tartótisztje, Rusu Emil főhadnagy, a Bolyai Líceum tartótisztje.
Ugyanebből az elemzésből megtudhatjuk, hogy „a célszemély rossz hatással van a családjára. A felesége és Ági lánya idegen állampolgárokkal kerülnek kapcsolatba, az édesanyja és az anyósa ellenséges rádióadókat hallgatnak. Ági lánya mozgósítja a fiatalokat a magyar nyelvű előadásokra (például Boér Ferenc előadóestjére). Kirándult Érmihályfalvára és visszaérkezésekor beszámolt szüleinek arról, hogy amikor a magyar konzulátus tagjai elhagyták az országot, a magyarok és a románok együtt kiáltották, hogy visszavárják őket. A célszemély felesége, annak érdekében, hogy nacionalista hangulatot teremtsen, húsvétkor piros és zöld tojást küldött Kolozsvárra egyetemista lányának és azt tanácsolta, hogy ezeket fehér abroszon tegye az asztalra.
„A tengernek, amelyből ezt a cseppet újbegyre vettem, nem lehet partot szabni. Alkalomadtán bővebben fogok belőle meríteni, de remélni sem merem, hogy valódi ízét akárcsak sejteni is sikerül. Az a dolgom, hogy kísérletet tegyek erre.” A fenti sorokat a Látó 2009. decemberi számából idézem, ahol először közöltem szemelvényes mutatványt dossziémból. (A 11/4-es adó jelenti. Adalék a Látó őstörténetéhez.) Ezúttal ismét megpróbáltam formába önteni a rólam szóló túlméretezett irathalmaz parányi részét. Tudomásul veszem, hogy a tükör igazának a mércéje attól függ, ki néz bele. Egy 1989. február 2-án készült jelentés szerint fogcsikorgatva tiltakozom amúgyis hányatott sorsú kötetem, a Találkozásaink végső megcsúfolása ellen, mert az ellenőrző szervek azt követelik, hogy a helységneveket, köztük szülővárosom nevét, Marosvásárhelyt románul írjam le. Tiltakozásomra válaszul a lap szélén hatalmas betűkkel az áll: A gazember! Igen, a hatalom emberei számára évtizedeken keresztül valóban gazember voltam. Ezt akarták bizonyítani hatezer oldalon.
