Xantus Boróka
A történet vagy az olvasó kételye?
Vida Gábor: A kétely meg a hiába
Tizenegy különálló, világlátásában, narrációs technikájában néhány ponton találkozó novellát tartalmaz Vida Gábor új prózakötete, A kétely meg a hiába. Az író előző köteteiben is jelenlévő elbeszélésmód: a pusztulás széléről vagy egy bizonyos végpontról való visszatekintés, tűnődés hangulata dominálja a történeteket, de a drámai felfokozottság, a játékos vagy groteszk ábrázolás is helyet kap a szövegekben, melyek alakjai hol reálisnak tűnő, máskor egyre homályosabbá váló kontúrú térben és időben mozognak. A tizenegy novella sokféle árnyalat felmutatására képes írói világba kalauzol.
A történetek elmondhatósága, az elbeszélés problematikája keretezi a kötetet, a nyitó (Mint akinek hedwig...) és a záró novellában (Jelenetek egy erdélyi filmből) kap fontos szerepet ez a kérdés, mely mindkét szövegben a kapcsolatából kilépő, elhagyó nőfigura bevonásával valósul meg. Az első novella képzeletbeli Hedwigje a millió darabra tört porcelánbögre összerakásával bíbelődik, tenyerében hol előtűnnek, hol teljesen eltűnnek a hiányzó cserepek – a csupor egyben való látása illúziószerű, csak egy pillanatra adatik meg az elbeszélőnek. A porcelándarabokkal való kirakós játék a történetalakítás metaforája, ahol a részleteknél való elidőzés, a pillanat kinagyítása fontosabb célkitűzésként jelenik meg az egészre való rálátásnál: „már nem a csupor eredeti alakja, nem is a rekonstrukció kezdi foglalkoztatni, hanem a darabkák között levő hézag, a részek, repedések szövevénye, amely aszerint változik, hogy milyen távolságra vannak a kékes meg zöldes árnyalatban játszó cserepek.” A Jelenetek egy erdélyi filmből női elbeszélőjének visszatérő kérdése: „de mi lesz a történettel?” – szintén az összerakás kényszerére vonatkozik, melyet tovább fokoz a közhelyesség elkerülésére irányuló erőfeszítés: az ő élete ne hasonlítson azokhoz a háborús ízű történetekhez, amelyeknek „küldetése van meg kudarca”. Mindkét írásban maga a szakítás is egy történetből való kilépést jelent, melynek résztvevői egyszerre alakítói és elszenvedői az eseményeknek: „mégsem szeretném, ha benne hagynál egy ilyen történetben”, „most kidoblak, Jónás a történetemből”. A történet megkerülhetetlensége, ugyanakkor az elmondhatóságával kapcsolatos kétely kerül előtérbe ezekben a novellákban.
Az említett szövegekkel kapcsolatban a filmmel való párhuzamvonás is kínálkozó lehetőségnek tűnik, főként a Jelenetek egy erdélyi filmből esetében, melyben konkrétan is zajlik egy filmforgatás. Ezekben az írásokban maga az emlékezés a filmkockák visszapörgetéséhez, bizonyos jelenetek kinagyításához hasonlítható: a porceláncsésze eltörése, a lányszöktetés egy-egy jobban kiemelt részlet az elbeszélő képzeletében létrehozott Hedwig múltjából, a másik novella Claireje szintén néhány múltbeli jelenetnél időzik el hosszasabban. Változatokkal játszik el az elbeszélő mindkét novellában: a mi lehetett volna? kérdésével – ahogy forgatás közben többször is felvesznek egy jelenetet. Végül a filmkészítés folyamata visszakapcsolódik az irodalmi narráció módjához: „az igazságot kell megkeresni, minden történetnek, helyszínnek, szereplőnek a maga igazságát” (Jelenetek egy erdély filmből).
A kötet novelláinak helyszíneit, alakjait úgy alkotta meg a szerző, hogy a legtöbb esetben jelzik egy bizonyos régióhoz való kötöttségüket, még akkor is, ha jó néhány történet ennek felismerése nélkül is jól működik. Az írások valós térhez, a román és a magyar kultúra érintkezési területéhez kapcsolódnak, de a képzelet és a realitás mezsgyéjén mozog az a világ, amelyben helyet kapnak az itt élők nyelve, gondolkodása, szokásai, előítéletei és a kívülállók régióhoz fűződő sztereotípiái. Vida Gábor számos korábbi írására jellemző ez az állítás, A kétely meg a hiába egyes szövegeiben viszont nemcsak jelzések révén működik a régióhoz való tartozás (havas, medve, farkas, pléhkrisztus stb.), hanem a korábbiakhoz képest erősebb a referencialitás. Ebből a szempontból a legszembetűnőbb novella az Isten és a farkasok. A történet helyszíne egy székely falu, ahol mindenki magyarul beszél, csak a rendőr román, s a helyiek szemében – annak ellenére, hogy tartanak tőle – ugyanolyan páriának számít, mint a viskókban lakó cigányok. A román férfi kirekesztettségét az a fiatal tanítónő oldhatná fel, aki tökéletes románsággal szól hozzá, s ez az egyszerű gesztus elég ahhoz, hogy a rendőr beleszeressen. A nő közeledése azonban csak tovább mélyíti az etnikai konfliktusokat, így a tragédia elkerülhetetlenné válik: egy téli hajnalon a rendőr hagyja, hogy széttépjék a farkasok. A novella végletesnek, túlzónak tűnhet, mégis jó megjelenítése a részben védekező, részben irracionálisan ellenséges kirekesztés, a meg nem értés problémájának. Az elbeszélő ugyan nem foglal állást, de itt érezzük a legkevésbé érvényesülni az eltávolítás, kívülállás gesztusát. A kommunizmus idején elsüllyesztett falu történetét újramondó novellában, A pisztrángban viszont hiába következik be a katasztrófa, az események tragikus jellegét alig érzékeljük: „elpusztul a falu, de a világvége elmarad.” Gyűjtőtó lesz a helyén, megmaradt lakói közösségi mítoszukkal a hatalmas pisztrángról, amelyet ha kifog valaki, „a világ sorsát is megváltoztathatja”, úgy jelennek meg, mint egy rezervátum lakói, akik csak arra várnak, hogy a kíváncsi antropológus lejegyezhesse történetüket.
Játékosabb, könnyedebb írásmóddal találkozhatunk a Háziolvasmány vagy a Rövid Tóni című novellákban. Élet és irodalom szövi át egymást a Háziolvasmány elbeszélőjének történetében, amelyben külvárosi díszletek között, nyári szünidőn lévő kamaszok révén játszódik újra a Bánk bán, s a csaposlány tetoválásával egy másik irodalmi szöveg, Az utolsó mohikán is bevonódik. A novella csattanója, hogy éppen az anya, akire az elbeszélő aznap a Bánk bán főszerepét osztotta ki, vet véget a játéknak, azzal a szándékkal, hogy élet és irodalom egyensúlyozásában az élet javára billentse át az eseményeket. Rövid Tóni groteszk története szintén erős csattanóra van kiélezve. A belga származását bizonygató Légrádi Antalból nem lehet Antoine Legrand, de lábai elvesztése után Rövid Tóniként hatalmas erejű világsztár lesz. Vesztét az okozza, hogy vadonatúj elektromos kocsijával is olyan bravúros mutatványokat kísérel meg, mint amilyet addig karjának önerejével hajtott végre. Külön csavar a történetben, hogy a hírnévre szert tett Rövid Tónit egy unatkozó, szotyolázó rendőr fogadja a túlvilágon.
A kétely meg a hiába novellái nem okoznak csalódást: jól felépített szerkezetű és átgondolt írások, az elemzetteken kívül ötletes sportnovellái (Gólkeserű, A fölösleges gondolat, A játék öröme), a férfi és női nézőpontot ütköztető, az elhallgatás és a homályban tartás eszközével élő címadó szövege is kiemelkedő alkotások. Mégis összességében nézve egy enyhe hiányérzet – kétely? – marad az olvasóban, talán jobban is összeállhatna a kötet, szövegei különállóan erősek, együtt viszont nem egy megkomponált egységet hoznak létre, hanem tizenegy, egymás mellé rakott, jó novella gyűjteményét. De valószínűleg ez szándékoltan van így, a kötet áthidalást próbál képezni két nagyobb munka (a legutóbbi Nem szabad és nem királyi című novelláskötet és a bejelentett, megjelenésre váró regény) között.
Vida Gábor: A kétely meg a hiába. Magvető Kiadó, Budapest, 2012.
Megjelent a Bárka 2013/2-es számában.
