Miklya Anna
Utazz a koponyám körül
Poós Zoltán: Képzeld magad az én helyembe
Van ez a szép kis könyv, ami összegyűjtött versek kötete, a legjobbaké, valójában egy szüret. A hátsó borítóján a szerző fényképe látható. Egy asztal mellett ül, mosolyog, és az egész testtartása nyugalmat sugároz. Nyugalmat, mozdíthatatlanságot. Ez az egész kötet alapja, erre épül a ciklikus, ismétlődő szerkezet, a folyton önmagába, mintegy holt(?)pontra visszatérő narratíva: a szövegek által felépített tér alárendelődik annak a térélménynek, ami a költő maga: ide invitálja, hívja be az olvasóját. Gyere, tévedj el, majd érezd magad otthon az emlékeim között.
Az, hogy a kötet az eddig megjelent versek javát tartalmazza, fontos információ, de nem változtat a befogadás mikéntjén. A római számokkal ellátott szövegek mellett a tartalomjegyzékben ugyan szerepel a pontos évszám, de ez tulajdonképpen lényegtelen információ, a szerkesztési elv nem a valóban megtörténtek, hanem a visszaemlékezés időrendjének síkjához alkalmazkodik. A hat fejezet mindegyike egy-egy helyben megtett utazás, mintha mozgó járműből tekintene ki az ember, odakint pedig lágyan cseperegne az eső, vagy szitálna a köd: az egymástól különböző helyszínek és történések előtt a visszaemlékezés azonos színű és illatú, halványszürke párája lebeg. („Nem tudom a falu nevét, átsuhant / rajta a vonat – Szürkületi zóna).
A hívószavak sokszor ismétlődnek, a Poósra olyan jellemző, tárgyakhoz való, érzelmekkel telített ragaszkodás megfoghatóvá, tapinthatóvá és érzékelhetővé teszi a költő emlékeit. A szerző kapaszkodókat kínál fel, nem csak az olvasónak, saját magának is: kampókat ver a sziklafalba, csomókat köt a zsebkendőjére. Emlékeznek az Egy makulátlan elme örök ragyogása című filmre, ahol a főszereplők egymás kezét fogva, rettegve menekülnek álmukban a saját emlékeik halála, jégrianásszerű eltűnése elől? Hasonló Poós kötetének felépítési logikája is, szerkesztési elvének letisztultságát és pontosságát a félelem fogvacogása adja: semmit nem szabad veszni hagyni.
„Az úttal eljön az erdő, az erdővel / pedig az éjszaka, az éjszakával / mindaz, mi elválaszt a jövőtől.” – Várakozás
A költő belső labirintusában megtett, végeláthatatlan hosszú, ciklikus utazás körei ugyanazokat a helyeket járják végig. Ezek a helyszínek egyszerre fizikai és pszichés dimenziók, egyszerre a visszaemlékezés szerinti valódi helyek, és hozzájuk lazán kapcsolódó asszociációk, telített, fullasztó érzelmek.
Mindenek előtt az otthon. A falu, a vidék, a haza: egyszerre megszokott és hideg, rémisztő és mégis kívánatos. Színek, illatok, örökség, holtak, sírkövek, az éjszakai erdő állandósága. Reménytelenség, kutyák, macskák, állatok, apa, anya, gyermekkor. A gyermek emlékeiből, a felnőtt kérlelhetetlen tekintetével. „Íme a búzatábla, íme alatta a földgáz, a kökénysor és a kavicsos parkoló.” – Humán erőforrás. Végtelen, élő és lélegző nyugalom. „A szoba változatlan marad mindaddig, míg meg nem semmisül. / A bútorok, a képek, de még a festés is csak rátelepszik a padlóra, / a falakra. Nem hat rá bírálat, imádat: mindig ugyanaz marad.” – A szoba
A szűk haza fojtogató ismerősségéből a nagyvárosba költözik, ingázik a narráció, a megváltozott helyszín azonban nem jelent feloldozást, épp ellenkezőleg. A szorongás nem oldódik, hanem mélyül, új éleket kap, színe azonban ugyanaz marad. A gyermekkor biztonságérzete elvész, és hiába a megszerzett tudás, hiába válunk egyre ismerősebbé a bonyolultabb terepen, a léptek továbbra is bizonytalanok. Otthon nincs szükség kapaszkodóra, a gyökerek, a család, a tájjal együtt lélegző (ön)azonosság adja a beszélő már-már fölényes magabiztosságát.
A városba érkezve azonban egyre fokozottabban lenne szükség a „Te”-re, mint a saját magamat definiáló másik szempár tükrére: ez lehetne a folyton megkívánt, mégis kihunyó szerelem („Városunk műholdképe olyan / zavaros, mit a tekinteted” – Kávékioszk), a munkahely, a kollégák (Gyárkupolák, égi effektusok, új munkahely. / Mint egy új kapcsolat.” – Új munkahely), de igazából bármi és bárki, akitől emberi gesztust lehet remélni, akiben reménykedni lehet, hogy ember, akiben fel lehet fedezni az emberi szikráit és végül csalódni benne: óvodások, rendőr, az ellenséges szomszédok a lécsőházban, a fejünk fölött elszálló svájci repülőgép, vagy akár az utcaköveken fekvő holttest. A város egy idő után kényszerből, vagy megszokásból belakottá válik („vissza a városba. Volt idő, / hogy mindig nagyobba vágytam.” – Milyen mezben, milyen mezőn), az ismeretlenek pedig a közös sorson osztozókká (Menjünk, csatlakozzunk mások mosolyához! - Zuhanyhiradó). Valódi otthonná azonban nem lesz, ahogy a narrátor a szerelemben, a legbensőségesebb kapcsolatban is idegen és tétova marad.
A saját magammal, az elbeszélővel és a többi emberrel, a környezettel kapcsolatos kívülálló, hűvös szemlélődés csak alig-alig itatódik át érzelmekkel a „szerelmes” versekben is. A szerelem lehetősége furcsa, opálos derengést ad a soroknak, a költő azonban újra és újra visszatér a szelem „gyakorlásának” aktusához, mintha maga is bevallaná, mennyire tétova, milyen képtelen a dologra: maga a szemlélődés pozíciója teszi lehetetlenné a teljes felolvadást, a hűvös, viasz-sima védőréteg, ami olyan jól hasznosítható a különböző helyszínek és feltámadó érzelmek elleni védekezésben, újra és újra eltávolítja a közelében lévőtől, és csak mélyíti magányosságát. „Kimegyek a lakásból. / Kerülöm a tömeget. / A tömeg szélénél tartózkodom. / Tavasz, nőszag.” – Tavasz. A másiktól való távolság néhol gyanakvóvá teszi a figyelmet, vagy a voyaeur perverziójával ruházza fel a szerető természetes kíváncsiságát. Alapvetően azonban a szerelem – hiányzik, mert a szerelemhez naivitás kellene. „Ha feltűnik / csak az óvodások veszik észre” – Álom a sárkányrepülőről. Poós verseinek narrátora (és partnere is) már maga mögött hagyta a gyermekkort, ez a torokszorító hiány a versek egyik közös, biztos alapja.
Az elveszett gyermekkor utáni nosztalgia (nosztalgia: rossz kifejezés, mert a versek beszélője a visszavágyódásról minden hamis fény nélkül, realisztikusan, már-már keserűen vall) a rég elmúlt tárgyai, ízei, emlékei által idéződik fel. A gyermekkor verseihez kapcsolódik, kissé bizarr módon az amerikai utazást leíró rész, hiszen Amerika is az emlékek által mérettetik meg (Olivia Newton John, Gyalogkakukk, stb.) Elsőre talán érthetetlen is a világosan tetten érhető vágyakozás, később azonban felismerjük: a gyermekkor magánya élesebb és tisztább, könnyebben befogadható, ezáltal biztonságosabb. Törvényei könnyen felismerhetőek, követhetőek, és egyértelműen meghatározzák a felnőtt-narrátor viszonyulását az őt körülvevő, egyre ködösebbé és ridegebbé váló világhoz, ahol a fény is csak színtelen, apró foltokban hull, vagy fehér-hideg, ritkán mutatja meg a tisztaságot, és akkor is indítványozni kell, hogy „süssön ki a Nap”. – Hangulatjavító intézkedések.
Poós mániásan ugyanazokat a köröket rója, újra és újra, a megszállott higgadtságával, utazásai pedig ambivalens módon statikusak, egy helyben toporgók: megmutat pár ismerős helyet, beljebb invitál, majd megkérdi: szerinted volt értelme idejönni?
Képzeld magad az én helyembe, és utána mondd el: volt értelme elképzelni? Nehezen végigszálazható, nüansznyi gesztusokból és óvatos jelzőkből, finom színekből álló, hártyaszerűen finom költészet ez, de akinek sikerül beleképzelni magát, annak igenis érdemes.
Kalligram, Budapest, 2012.
Megjelent a Bárka 2013/1-es számában.
