Hoványi Márton
Könyvbe bújt, fekete dévek
Sopotnik Zoltán: Saját perzsa
Hová tart a kortárs magyar líra és próza? Sopotnik Zoltán Saját perzsa című, könyvhétre megjelent műve kapcsán úti célként elsősorban száraz, déli sivatagokra gondolhatunk. A lehangoló általánosítás lépteit azonban gyűrjék inkább le az olvasás egyedi és konkrét erőfeszítései. A szerző negyedik önálló kötetében elvétve ugyan visszatérnek korábban már publikált alkotások, így például a Radír (9), amely a Telep-csoport blogján is megjelent, nagyrészt mégis új versek és prózai alkotások láttak napvilágot 2012-ben. A két műnem tematikusan összefonódik, elhelyezkedésüket tekintve pedig a lírai ciklusok körülölelik a Lassú társas című prózai blokkot. Találó a címválasztás, mert a narráció üteme valóban lassú, a történetmondás vontatott. Számos rekurzív gesztus, fokozatos bonyodalombontás és megtorpanó közelítés érhető tetten a prózai részben, ami lassítja az olvashatóságot. A kimerevített szituációk vagy visszatérő, de jelentésbővülésen át nem eső motívumok aránytalanul sokáig uralják a kötet egészét is, főként a prózai szekciót. Nem sokat segít az egyes szám első személyű elbeszélés nívóján az apróbb egységekre tördelés sem, hamar túlírttá válik a könyv közel egyharmadát kitevő Lassú társas. Poétikai sajátosságként itt is erősen érvényre jut az a technika, amely a verseknek is legtöbb esetben sajátja: a proverbiumszerű, közmondásjellegű mondatok mágnesként vonzzák magukhoz a szöveg egyéb részeit. Ezek a magmondatok, amelyekből kinő, vagy amelyek felé tart a kontextus, többnyire aforizmatikus tanulságok. A magmondatok, ha sikeresen beolvadnak környezetükbe, akkor természetesen tudnak hatni. Ilyen példák lehetnek a következő proverbiumok: „Van egy olyan határ, amit ha átlépsz vagy átléptetik veled, elfelejtesz sírni.” (83), „Életében nem értett az iróniához egyáltalán, de hát a halál kontrollra nevel.” (89), „Mindig a dolgok széle a legfontosabb.” (124). Ezekben az esetekben a proverbium újszerűsége és/vagy szövegbe-csiszoltsága előnyére lesz Sopotnik írásainak, súlyt adva nekik. Más esetben azonban a hasonló típusú mondatok idomtalannak és emiatt túlzottan előtérbe tolakodónak tűnnek, vagy kifejtetlenségükben szövegzárványként hatnak: „Egy temetési menet legalább egyszer hamuig ég, és ő köröket rajzol bele az ujjával úgyis.” (34), „Kamu az ember.” (15, 60, 149).
A proverbiumokra épülő szerkesztés rokon Hajnóczy Péter írásművészetével is, aki az intertextuális utalások sorában előkelő helyet kap Sopotnik Zoltán legújabb kötetében. Egyes motívumok (76, 123, 157), stilisztikai megoldások (42), illetve proverbiumok (90) főhajtásként is olvashatóak a hetven éve született írótárs előtt. További utalások rejlenek a szövegekben József Attila (13), Petri György (57), Esterházy Péter (84), Tandori Dezső (85), Parti-Nagy Lajos (104), Háy János (78) stílusára és életművére is. Utaltként tűnik fel a szövegekben Descartes (21), Kant (174) és Kierkegaard (77) személye és gondolkodása is. Noha ez a tovább bővíthető felsorolás kétségkívül így is gazdag, az említett elődök csak kevéssé termékenyítették meg Sopotnik írásművészetét. A Bólogató idő című vers Descartes-utalásaihoz hasonlóan más szövegek esetében is igaz, hogy szerzőnk a valós párbeszéd helyett, inkább csak megidézi a bölcselet vagy szépirodalom hivatkozott művelőit. Kivételt képez Petri, Hajnóczy és Esterházy poétikája, amely nagyobb mértékben inspirálta Sopotnik kötetét, akár a találó imitációk szintjéig is elsegítve a szóban forgó műveket.
Felmerülhet ugyan az utalások sokszínűségét vizsgálva az is, hogy az intertextusok főszöveg körüli lebegtetése is a tudatos töredezettségre törekvés része kíván lenni. A posztmodern enigmatikus irányzatának jól bevett, ám mára el is használt „tipikus fogásainak” némelyikét rendre felismerhetjük más esetekben is. Az ironikus szubjektumkonstruálás, amely elsősorban a Lassú társas utolsó alegységében (117–119) bontakozik ki, mintha a kötet kicsinyített másaként éppen a posztmodern felé törekedne, de kitűzött célját, a modernségben gyökerező eszközöket mozgósítva, nem tudja elérni. Amíg ennek a résznek a felütése meglehetősen gyenge, stílusbeli következetlenségektől és aránytalanságoktól szenvedő egység, addig az ötödik bekezdés zárása kifejezetten árnyalt és izgalmas parallelizmust kínál fel a cselekmény és a metafora egymásba írt szintjein: „Egy kis bizsergést a halántékodon, mosolygott és gyúrta tovább a levestésztát, ami ha elkészült, leért volna az utca elejéig, de ő halkan csíkokra darabolta.” (119). A szerző nevének paratextusa további motivikus változásokon esik át, amely történetek ugyan sokáig egy irányba mutatnak, végül mégsem adnak ki egy kerek egészt. Az egyes szám első személyű prózai elbeszélés, illetve a lírai én többségében hasonló pozíciót elfoglaló retorikája további összetettséget kölcsönöz a szubjektum-kérdésnek. Ezt a beszélőt a Fejfájós park és a Bársonyos szanatórium című versciklusok metafizikai problémákat is érintő szövegei olykor Istennel is azonosíthatják (pl. Életválaszték, Teremtő). Ehhez hasonlóan a kötet címében szereplő perzsa kiléte sem tisztázható egyértelműen. Hol démonként, hol a Sopotnik-beszélő testvéreként, hol pedig egy az ókori perzsa kultúrához laza asszociációval kötődő tárgyként vagy állatként találkozhatunk a perzsával. Ez a jótékony eldönthetetlenség felidézi a migrén sokszínű metaforizálását is, amely legalább ilyen sűrűn jelentkező motívum a Saját perzsában. Ugyan a fejfájás, a lét és nemlét között lebegtetett perzsa és a szubjektum hármasa nem találkozik össze igazolható módon a kötetben, többértelműségük mellett azonban egyéb rokon vonások is felvetik a kérdést: ezek a könyvbeli motívumok egyenként mennyiben feltételezik egymás létét, és egymásmelletiségükben mennyiben azonosíthatóak egymással?
Az összerakhatatlan mozaikszerűség az iménti példákban izgalmas olvasati játékot indított meg a motívumok szintjén, aminek negatív párja az a szilánkosság, amelyben a mozaik egységes (ős)képe, vagy ennek ellentéteként az ősképről való tudatos lemondás kettőséből egyet sem választ ki a szerző. Ennek az eldöntetlenségnek az lesz az ára, hogy a versek túlnyomó többsége szétesik, mielőtt a mondatok egymásba kapaszkodhatnának. Alig találunk olyan példát, ahol sikerül ettől a zuhanástól megmenteni a költeményt. Az egyik ilyen kivétel a Bonyolult arányok, ahol a nyelvi és poétikai önreflexió felszámolva, majd újra létrehozva önmagát körré tud zárulni. A vers sajnálatosan elhibázott negyedik szakasza fájdalmasan illeszkedik a kötet más, giccsbe forduló túlzásainak (pl. Tangó ugyanúgy) a sorába: „A kert az erdőszélig / végtelen csík. Szeretet. / Akadály- és kifutópálya.” (162). A pozitív mérleghez sorolandó hasonló okokból a Lampionok ma című vers is, amely összecsomózott idősíkjait a vers vége felől kínálja kioldásra, és ennyiben megidézi a Szép árnyék című szöveg hasonló technikáját is. Azt, hogy idősíkok kezeléséről beszélhetünk a ritkán ütemezett és leginkább belső rímekkel díszített szabad versek esetében is, az a tendencia teszi lehetővé, amely hétköznapi eseményeket közvetlen hangvételben előadva a lírai ciklusokban is elbeszéléseket hoz létre, ezzel pedig lehetővé válik a versek prózai művekként való olvasása. Stilisztikailag ez a közvetlen hangvétel a szlengből és az Y generáció világtapasztalatának a szókincséből építkezik. Előfordul, hogy a patetikus aforizmák vagy metafizikus szólamok, belső gondolati dialógusok és az említett, uralkodó stílus közé még az ironikus felhanggal sem sikerül tökéletes hidat verni, amire jó példa lehet a Kávézó balra vagy a Hon lakik szövege. Dalí festményeit idéző szürrealista látomások szervezik az Érdeklődő idő című verset, amely az írásra vonatkozó reflexió mellett ezzel a kettős retorikával szintén él. Ha a negyedik részben az „akár egy sál” (158) hasonlító szó emelkedettségét egy rövidebb „sálként” variánsra cseréli a szerző, megmenthető lett volna az egyébként kitűnő metafora a patetikus egyensúlyvesztéstől. A címadásban javarészt tehetséges Sopotnik ennél a versnél zavarba ejtően nem találta a megfelelő szavakat. A verstest pedig a negyedik szakaszig a látomásos metaforaképzés mögött meghúzódó tájleírásban marad egységben, ahonnan számítva azonban az asszociációk már szétfeszítik ezt a koncepciót, és a sorok inkább a szerencsétlen címválasztás alibijeként szolgálnak, ahelyett, hogy megőriznék korábbi, erőszakolatlan irányukat. Vélhetően, az első szakasz magmondata szerint, minden részben a metaforák dominanciájára hív a szöveg. Ezek a leginkább megszemélyesítésekként előtűnő szóképek túlzott gyorsasággal sorjáznak ahhoz, hogy lélegzetvételhez juttassák egymást. Az utolsó szakasz megfordításra szólító sorai váratlanul törnek bele az utolsó „Viszem.” mondatba, amely a válaszrím funkcióját ugyan betölti, cserébe kétségbeesett és sajnálatos értelmetlenségbe rántja a szöveg zárását.
Még egyszer visszatekintve a Saját perzsa egészére, megállapíthatjuk, hogy minden kritikai meglátás ellenére több jó ötlettel és kivitelezéssel is találkozhatunk az olvasás során. Találó verset és prózai szövegrészletet egyaránt kaphatunk ettől a kötettől, ahogy izgalmas játékosságra és kreativitásra is invitál Sopotnik Zoltán több metaforája, motívuma. Kár, hogy mindez elvész a hiányosságok és rossz megoldások sötétjében. Minden bizonnyal érdemes lett volna még várni és tovább válogatni ennek a könyvnek az írásait. Válogatni és addig csiszolni, amíg ezek a kártékony, fekete dévek végleg kirepülhettek volna, hogy a könyv borítójával együtt a bennfoglaltak is csak a Saját perzsa letisztult fehérségét tükrözzék a szemünk elé.
(Sopotnik Zoltán: Saját perzsa. Libri Kiadó, Budapest, 2012)
Ajánljuk még:
Főoldal
Hoványi Márton
Könyvbe bújt, fekete dévek
Sopotnik Zoltán: Saját perzsa
Hová tart a kortárs magyar líra és próza? Sopotnik Zoltán Saját perzsa című, könyvhétre megjelent műve kapcsán úti célként elsősorban száraz, déli sivatagokra gondolhatunk. A lehangoló általánosítás lépteit azonban gyűrjék inkább le az olvasás egyedi és konkrét erőfeszítései. A szerző negyedik önálló kötetében elvétve ugyan visszatérnek korábban már publikált alkotások, így például a Radír (9), amely a Telep-csoport blogján is megjelent, nagyrészt mégis új versek és prózai alkotások láttak napvilágot 2012-ben. A két műnem tematikusan összefonódik, elhelyezkedésüket tekintve pedig a lírai ciklusok körülölelik a Lassú társas című prózai blokkot. Találó a címválasztás, mert a narráció üteme valóban lassú, a történetmondás vontatott. Számos rekurzív gesztus, fokozatos bonyodalombontás és megtorpanó közelítés érhető tetten a prózai részben, ami lassítja az olvashatóságot. A kimerevített szituációk vagy visszatérő, de jelentésbővülésen át nem eső motívumok aránytalanul sokáig uralják a kötet egészét is, főként a prózai szekciót. Nem sokat segít az egyes szám első személyű elbeszélés nívóján az apróbb egységekre tördelés sem, hamar túlírttá válik a könyv közel egyharmadát kitevő Lassú társas. Poétikai sajátosságként itt is erősen érvényre jut az a technika, amely a verseknek is legtöbb esetben sajátja: a proverbiumszerű, közmondásjellegű mondatok mágnesként vonzzák magukhoz a szöveg egyéb részeit. Ezek a magmondatok, amelyekből kinő, vagy amelyek felé tart a kontextus, többnyire aforizmatikus tanulságok. A magmondatok, ha sikeresen beolvadnak környezetükbe, akkor természetesen tudnak hatni. Ilyen példák lehetnek a következő proverbiumok: „Van egy olyan határ, amit ha átlépsz vagy átléptetik veled, elfelejtesz sírni.” (83), „Életében nem értett az iróniához egyáltalán, de hát a halál kontrollra nevel.” (89), „Mindig a dolgok széle a legfontosabb.” (124). Ezekben az esetekben a proverbium újszerűsége és/vagy szövegbe-csiszoltsága előnyére lesz Sopotnik írásainak, súlyt adva nekik. Más esetben azonban a hasonló típusú mondatok idomtalannak és emiatt túlzottan előtérbe tolakodónak tűnnek, vagy kifejtetlenségükben szövegzárványként hatnak: „Egy temetési menet legalább egyszer hamuig ég, és ő köröket rajzol bele az ujjával úgyis.” (34), „Kamu az ember.” (15, 60, 149).
A proverbiumokra épülő szerkesztés rokon Hajnóczy Péter írásművészetével is, aki az intertextuális utalások sorában előkelő helyet kap Sopotnik Zoltán legújabb kötetében. Egyes motívumok (76, 123, 157), stilisztikai megoldások (42), illetve proverbiumok (90) főhajtásként is olvashatóak a hetven éve született írótárs előtt. További utalások rejlenek a szövegekben József Attila (13), Petri György (57), Esterházy Péter (84), Tandori Dezső (85), Parti-Nagy Lajos (104), Háy János (78) stílusára és életművére is. Utaltként tűnik fel a szövegekben Descartes (21), Kant (174) és Kierkegaard (77) személye és gondolkodása is. Noha ez a tovább bővíthető felsorolás kétségkívül így is gazdag, az említett elődök csak kevéssé termékenyítették meg Sopotnik írásművészetét. A Bólogató idő című vers Descartes-utalásaihoz hasonlóan más szövegek esetében is igaz, hogy szerzőnk a valós párbeszéd helyett, inkább csak megidézi a bölcselet vagy szépirodalom hivatkozott művelőit. Kivételt képez Petri, Hajnóczy és Esterházy poétikája, amely nagyobb mértékben inspirálta Sopotnik kötetét, akár a találó imitációk szintjéig is elsegítve a szóban forgó műveket.
Felmerülhet ugyan az utalások sokszínűségét vizsgálva az is, hogy az intertextusok főszöveg körüli lebegtetése is a tudatos töredezettségre törekvés része kíván lenni. A posztmodern enigmatikus irányzatának jól bevett, ám mára el is használt „tipikus fogásainak” némelyikét rendre felismerhetjük más esetekben is. Az ironikus szubjektumkonstruálás, amely elsősorban a Lassú társas utolsó alegységében (117–119) bontakozik ki, mintha a kötet kicsinyített másaként éppen a posztmodern felé törekedne, de kitűzött célját, a modernségben gyökerező eszközöket mozgósítva, nem tudja elérni. Amíg ennek a résznek a felütése meglehetősen gyenge, stílusbeli következetlenségektől és aránytalanságoktól szenvedő egység, addig az ötödik bekezdés zárása kifejezetten árnyalt és izgalmas parallelizmust kínál fel a cselekmény és a metafora egymásba írt szintjein: „Egy kis bizsergést a halántékodon, mosolygott és gyúrta tovább a levestésztát, ami ha elkészült, leért volna az utca elejéig, de ő halkan csíkokra darabolta.” (119). A szerző nevének paratextusa további motivikus változásokon esik át, amely történetek ugyan sokáig egy irányba mutatnak, végül mégsem adnak ki egy kerek egészt. Az egyes szám első személyű prózai elbeszélés, illetve a lírai én többségében hasonló pozíciót elfoglaló retorikája további összetettséget kölcsönöz a szubjektum-kérdésnek. Ezt a beszélőt a Fejfájós park és a Bársonyos szanatórium című versciklusok metafizikai problémákat is érintő szövegei olykor Istennel is azonosíthatják (pl. Életválaszték, Teremtő). Ehhez hasonlóan a kötet címében szereplő perzsa kiléte sem tisztázható egyértelműen. Hol démonként, hol a Sopotnik-beszélő testvéreként, hol pedig egy az ókori perzsa kultúrához laza asszociációval kötődő tárgyként vagy állatként találkozhatunk a perzsával. Ez a jótékony eldönthetetlenség felidézi a migrén sokszínű metaforizálását is, amely legalább ilyen sűrűn jelentkező motívum a Saját perzsában. Ugyan a fejfájás, a lét és nemlét között lebegtetett perzsa és a szubjektum hármasa nem találkozik össze igazolható módon a kötetben, többértelműségük mellett azonban egyéb rokon vonások is felvetik a kérdést: ezek a könyvbeli motívumok egyenként mennyiben feltételezik egymás létét, és egymásmelletiségükben mennyiben azonosíthatóak egymással?
Az összerakhatatlan mozaikszerűség az iménti példákban izgalmas olvasati játékot indított meg a motívumok szintjén, aminek negatív párja az a szilánkosság, amelyben a mozaik egységes (ős)képe, vagy ennek ellentéteként az ősképről való tudatos lemondás kettőséből egyet sem választ ki a szerző. Ennek az eldöntetlenségnek az lesz az ára, hogy a versek túlnyomó többsége szétesik, mielőtt a mondatok egymásba kapaszkodhatnának. Alig találunk olyan példát, ahol sikerül ettől a zuhanástól megmenteni a költeményt. Az egyik ilyen kivétel a Bonyolult arányok, ahol a nyelvi és poétikai önreflexió felszámolva, majd újra létrehozva önmagát körré tud zárulni. A vers sajnálatosan elhibázott negyedik szakasza fájdalmasan illeszkedik a kötet más, giccsbe forduló túlzásainak (pl. Tangó ugyanúgy) a sorába: „A kert az erdőszélig / végtelen csík. Szeretet. / Akadály- és kifutópálya.” (162). A pozitív mérleghez sorolandó hasonló okokból a Lampionok ma című vers is, amely összecsomózott idősíkjait a vers vége felől kínálja kioldásra, és ennyiben megidézi a Szép árnyék című szöveg hasonló technikáját is. Azt, hogy idősíkok kezeléséről beszélhetünk a ritkán ütemezett és leginkább belső rímekkel díszített szabad versek esetében is, az a tendencia teszi lehetővé, amely hétköznapi eseményeket közvetlen hangvételben előadva a lírai ciklusokban is elbeszéléseket hoz létre, ezzel pedig lehetővé válik a versek prózai művekként való olvasása. Stilisztikailag ez a közvetlen hangvétel a szlengből és az Y generáció világtapasztalatának a szókincséből építkezik. Előfordul, hogy a patetikus aforizmák vagy metafizikus szólamok, belső gondolati dialógusok és az említett, uralkodó stílus közé még az ironikus felhanggal sem sikerül tökéletes hidat verni, amire jó példa lehet a Kávézó balra vagy a Hon lakik szövege. Dalí festményeit idéző szürrealista látomások szervezik az Érdeklődő idő című verset, amely az írásra vonatkozó reflexió mellett ezzel a kettős retorikával szintén él. Ha a negyedik részben az „akár egy sál” (158) hasonlító szó emelkedettségét egy rövidebb „sálként” variánsra cseréli a szerző, megmenthető lett volna az egyébként kitűnő metafora a patetikus egyensúlyvesztéstől. A címadásban javarészt tehetséges Sopotnik ennél a versnél zavarba ejtően nem találta a megfelelő szavakat. A verstest pedig a negyedik szakaszig a látomásos metaforaképzés mögött meghúzódó tájleírásban marad egységben, ahonnan számítva azonban az asszociációk már szétfeszítik ezt a koncepciót, és a sorok inkább a szerencsétlen címválasztás alibijeként szolgálnak, ahelyett, hogy megőriznék korábbi, erőszakolatlan irányukat. Vélhetően, az első szakasz magmondata szerint, minden részben a metaforák dominanciájára hív a szöveg. Ezek a leginkább megszemélyesítésekként előtűnő szóképek túlzott gyorsasággal sorjáznak ahhoz, hogy lélegzetvételhez juttassák egymást. Az utolsó szakasz megfordításra szólító sorai váratlanul törnek bele az utolsó „Viszem.” mondatba, amely a válaszrím funkcióját ugyan betölti, cserébe kétségbeesett és sajnálatos értelmetlenségbe rántja a szöveg zárását.
Még egyszer visszatekintve a Saját perzsa egészére, megállapíthatjuk, hogy minden kritikai meglátás ellenére több jó ötlettel és kivitelezéssel is találkozhatunk az olvasás során. Találó verset és prózai szövegrészletet egyaránt kaphatunk ettől a kötettől, ahogy izgalmas játékosságra és kreativitásra is invitál Sopotnik Zoltán több metaforája, motívuma. Kár, hogy mindez elvész a hiányosságok és rossz megoldások sötétjében. Minden bizonnyal érdemes lett volna még várni és tovább válogatni ennek a könyvnek az írásait. Válogatni és addig csiszolni, amíg ezek a kártékony, fekete dévek végleg kirepülhettek volna, hogy a könyv borítójával együtt a bennfoglaltak is csak a Saját perzsa letisztult fehérségét tükrözzék a szemünk elé.
(Sopotnik Zoltán: Saját perzsa. Libri Kiadó, Budapest, 2012)
2013. január 16.
