Gyulai Ábrahám
Pasztorale
Szigeti Csaba: Pásztor
Én ezt a könyvet nem tudom megítélni. Én el vagyok ragadtatva tőle. Én ezt a könyvet csak szurkolóként tudom megítélni. A drukker pedig elfogult. Én is. Mivelhogy több mint 60 éve vagyok futballszurkoló. Játékosként a tudásom szerény volt, technikám szinte semmi, kapusnak alacsony voltam, pedig éveken át képeztem magam Grosicsnak, a fekete párducnak, vagy Bearának (a jugo válogatott kapusnak), vagy Zemannak (az osztrák válogatott kapuvédőnek).
Én már 6 éves korom óta olvastam sportújságot. Nem egyszer, napjában többször is. Még kívülről nem tudtam. Nálunk a néprádió volt az egyetlen híreszköz. Ha mérkőzést közvetített Szepesi, a rádió teljes hangerővel szólt. Nálam a fociimádság úgy kezdődött, hogy Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II., Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. S úgy fejeződött be: győzelmünket add meg, uram, ma. Én, a szurkolócsemete mindig győztem. S a világbajnoki döntő után sírtam, mert én tudtam: a magyar olimpiai bajnokok vesztettek, akik a németeket már egyszer ronggyá verték a csoportmérkőzésen. S ez nekem rettenetes igazságtalanságnak számított.
Békéscsaba sosem volt gazdag város, és sosem volt a sportolók aranybányája, mégis: itt, a világvége utáni utcai 4. szám alatt lett egy olyan csapat székhelye, amit bizonyos csabaiak már 100 éve alkalmasnak találtak arra, hogy sportklubbá formáljanak.
Szigeti Csaba könyve nem fogja át a 100 év történetét. Például az NB II ideje és a Gyulával folytatott rivalizálás sincs benne – nekem ez, gyulaiként, feltűnik. Így Popolról és Portörőről sem esik szó. Sokan azt sem tudják, kik voltak ők. Pedig oltári nagy derbik voltak a Gyula–Csaba meccsek. Több ezren is átjöttek szurkolni a csabaiak Gyulára, és fordítva. A fociszeretők mind ott voltak.
A „pásztortörténet” kapcsán mégis szinte a teljes klubtörténet megelevenedik. Azt állítom, hogy a minőségi csabai focit mi, a futballrajongók hoztuk létre. A fanatikus közönség és az áldozatos vezetőség nélkül sosem lettek volna első osztályú csabai focisták, sosem lett volna az Előre FC NB I-es, sosem lett volna Magyar Kupa győztes, sosem lett volna a Csaba majdnem magyar bajnok, s csak véletlen bajnoki bronzérmes, sosem lettek volna csabai válogatott játékosok, és sosem lett volna Csabának Pásztor Józsija, aki mindig mindenben a prímet vitte.
S mi lett volna, ha nem mindig üres a buksza?
Szigeti Csaba riportkönyve, azaz a csabai focilexikon úgy kezdődik, mint egy Krúdy-regény: „Aligha lett volna elragadtatva gróf Dessewffy Aurél, ha megtudja, hogy egykori vencsellői kastélyának parkjában labdarúgópályát alakítottak ki, sőt a salakos teniszpálya sem úszta meg: számtalan helyi lurkó kedvelt focizóhelyévé vált.”
A Pásztor című könyvnek akad néhány jellegzetessége. A szerző ifikorában ígéretes focistaként kezdte, de nem a bőrgolyót tekintette egyedüli érvényesülési lehetőségének, hőse viszont a focit, a labdarúgást életcélnak fogta fel, s ebben a sportágban szinte mindent elért, ami magyar viszonylatban elérhető.
De talán mégsem itt kellene kezdenem. A Pásztor-könyv nem meglepetés.
Akik a focipályák vidékén járatosak, azok sejtették, Pásztor József vencsellői születésű békéscsabai lakosnak futballtudása, sorsa, élete, pályafutása, történetének leírása előbb-utóbb tollforgatót kíván, olyat, aki a bőrgolyóhoz is ért, és a betűvetés sem idegen tőle. S az alkalom sem mellékes.
100 év történetét illik megregényezni.
Volt idő arra, hogy a „pásztorregény” klubtörténelemmé formálódjék. 15 év telt el a megírás alatt és után, s így az interjúkötet kiegészült a sikeres és a sikertelen évek temérdek érdekessége mellett szinte megszámlálhatatlan statisztikai adattal, összeállítással, gólokkal, eredményekkel. Így lett lexikon. Focilexikon, illetve csabai focilexikon belőle.
A könyv három részre tagolódik. Az első szakasz Pásztor József labdarúgó-játékos felfedezését, Békéscsabára igazolását, élvonalbeli szereplését, válogatottságát: legendáját eleveníti fel. A második rész a labdarúgóedző története, sikereiről, balsikereiről, Csóró Csaba csodacsapatának szerepléséről olvashatunk. Majd a statisztikák.
Mit látott dr. Mezey György futballtudós, egykori szövetségi kapitány Pásztor Józsefben: „Mindent tudott. Ami viszont hátránya volt, az az, hogy a magyar futballban nevelkedett. Ez a futball nem követelt tőle annyit, hogy teljesen leeddze magát fizikálisan. Ha lehetőség lett volna őt fiatalon a profi világban elhelyezni, hatalmas karriert produkálhatott volna. Káprázatosan tudott futballozni!” S mit állít Pásztorról Silviu Iorgulescu, román válogatott, edzőtársa: „…ő futballt eszik, iszik, lélegzik, neki lételeme a labdarúgás”. Mit mond Kovács Ferenc mesteredző, szövetségi kapitány, a Real Madridot verő Videoton vezetőedzője: „Olyan gyerek volt, akit rögtön mindenki megkedvelt. Udvarias, rendes, ha kell, komoly, ugyanakkor belevaló, jópofa, jókedélyű. … Bármilyen feladatkört rá lehetett bízni. … Nem gondolom túlzásnak, de talán a mai Barcelonában vannak ilyen futballisták. … Jóska játékosként és edzőként túlságosan helyhez kötött, az igazi nagy sikerek és elismerések talán épp emiatt kerülték el. De tudja, mit? Ez egyáltalán nem baj, mert a mérleg serpenyőjében ott van valami más: ő ugyanabban a klubban legendává vált játékosként, majd edzőként is Ez nagyon keveseknek adatik meg! ...imádtam őt a kispadon látni, hallani. … Van alapja és tudása, hogy sikereket érjen el. Nagyon jó szakembernek tartom.”
És mit írt róla Simonyi Imre, alanyi költő és lilavérű Újpest-szurkoló, aki a focit úgy szerette, mint senki más: „Önt tekintem az első számú magyar futballistának és az egyetlen magyar világklasszisnak.”
24 csapattársat, edzőt, vezetőt, többek között Petőcz Juliannát, a feleségét hallgatta meg és vetette szavaikat papírra a könyv összeállítója, s alig akadt olyan, aki rosszat tudott volna mondani róla. Így születnek a szentek a hétköznapiakból, így lesznek a legendásak, így lesz az is igazzá, amit csak annak vélnek, így születik a „pásztorizmus”.
A szurkolókkal kezdtem, velük is fejezem be: az Előre Centenáriumi Bizottság megszavaztatta a drukkereket, ki volt a 100 év legjobb csabai labdarúgója, labdarúgóedzője. A szavazatok nagy többsége Pásztor Józsefé. A sportkedvelők a harmadik legnagyobb sportsikernek – Ónodi Henrietta olimpiai bajnoki címe és női kézilabdások 1982. évi bajnoki ezüstérme után – a focicsapat 1994-es bajnoki bronzérmét tekintik.
Én viszont azt tekintem a legnagyobb sportsikernek, hogy a Kórház utcai arénában kéthetente 10-12, sőt olykor 20.000 szurkoló zsúfolódott össze, őrjöngött, tapsolt, tombolt, volt (az eredmény függvényében) boldog vagy szomorú, akik a megye mindahány településéről érkeztek a megyeszékhelyre – átlagosan az egy főre eső legkisebb helyre, s alighanem az ország egyik legsilányabb nézőterére. Úgy vélekedem, életünk nagy szurkolótörténeti eseménye, hogy részesei lehettünk egy kiváló focicsapat játékának. Lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen csapata Békés megyének. Szerettük ezt a csapatot. Szerettük Pásztor Józsit. Mert ez a megye csapata volt.
Úgy kezdtem: szeretem ezt a könyvet. Mert a történelmet nem csak csinálni kell, meg is kell örökíteni. Akkor lesz az utódoké, akik a legendákat, már nem látták, akikről ők csak hallanak és tanulnak.
Fociszurkolók, öregek és gyerekek! Ti is, akik olvastok, s ti is, akik nem. Ti is, akik szerettétek a focit, s ti is, akik nem. Vagyishogy szinte mindenki. Olvassátok el a Pásztor gyerek történetét!
És örüljetek: volt egyszer egy Csaba.
Szigeti Csaba: Pásztor. Kolorprint Kft., Békéscsaba, 2012.
