Zólya Andrea Csilla
„majdnememberek”
Maros András: Csinálni kell
Maros András idei Könyvfesztiválra megjelent, Csinálni kell című novelláskötetét olvasni sok szempontból hasonló, mint Jim Jarmusch Éjszaka a földön című filmjének különös figuráit és emlékezetes találkozásait szemlélni. Jarmusch filmjében a világ öt nagyvárosából (Los Angeles, Róma, Párizs, New York és Helsinki) kiemelt öt, egymástól teljesen független taxis epizódot az események egy időben való történése köt össze. E különálló részeket nemcsak a tér-idő-cselekmény együttesének így létrejövő egysége kapcsolja egymáshoz, hanem az is, ahogy a jelenetek mélységesen átitatódnak humorral és iróniával, melyek a film legabszurdabb és legdrámaibb pillanatait is áthatják s finoman fűszerezik.
A Csinálni kell tizenhét novellája azon túl, hogy szintén egy téma/kérdéskör köré szerveződik, talán leginkább a letisztult történetek, élces humora és abszurd jelenetei révén idézi fel e sorok írójában a Jarmusch-film emlékképeit. A kötet írásai az antihősnek, mint hősnek több oldalról véghezvitt, lehető legteljesebb jellemábrázolását végzik el, illetve annak határait térképezik fel. Maros novelláinak főszereplői olykor mintha saját történeteik mellékszereplőivé válva keresnék a helyüket, és próbálnának (nem)érvényesülni: tagadhatatlanul képtelen, sokszor már-már teljességgel kilátástalan helyzetbe kerülnek, saját szorongásaik, negatív ön- és jövőképük miatt. De a legtöbb esetben már maguk a szituációk is humoros jeleneteket eredményeznek, mint ahogy a novellák váratlan fordulatainak tálalásából sem hiányozhat az irónia és az önirónia.
A szereplők szembesülése/szembesítése a kialakult helyzetükkel természetesen elodázható, de ki nem kerülhető. A kötetkezdő novella, a Kapufa főszereplője Korda-Jován Péter a mindennapi történésekben, a véletlenek legapróbb rezdüléseiben is jeleket, üzeneteket keres, és az élete új reményéhez, Boglárkához vezető útvonalat, akivel a www.parvalasztasnegyvenotfelett.hu weboldalon ismerkedett meg. Nem kevés bonyodalmat okoz, hogy e felfokozott figyelem mellett pontosan a lényeg marad figyelmen kívül, azaz életének normális kerékvágásba terelése, és Boglárkával a kapcsolatuk elmélyítése. Korda Jován Péter természetesen él a párkereső oldal által térítés fejében nyújtott szolgáltatással, miszerint szerelmükben csalódott embereknek osztanak rendkívül elmésnek és hasznosnak tűnő taktikai tanácsokat, melyeknek persze nem sok közük van a valósághoz. „Korda-Jován Péter úgy érezte, ha nem a javaslatok szerint jár el, és az előírtnál eggyel több chatet (ne adj’ isten, eggyel több randevút) kezdeményez, élete utolsó esélyét teszi kockára. Ha most hibát követ el, lejtmenetbe kerül, és nyílegyenesen száguld majd a megsemmisülés felé.” (7–8.)
Maros András finom érzékkel ábrázolja a szorongás és a téveszmék eluralkodását Korda Jován Péter megrajzolásában. Megrázóan hiteles, ahogy lecsupaszítja és megmutatja a főszereplőn keresztül a támpontok nélkül, egyedül maradt városi embert, aki érzi ugyan, hogy valami nem jól alakul az életében, de képtelen felismerni a tényleges problémát. Ezért nagyítódhat fel a szemében az a véletlen, jelentéktelen baleset, amikor néhányszor nekimegy az ajtófélfának. A traumatizált ember tipikus tüneteit tükrözi azáltal, ahogy ürügyeket keresve a várva várt randevút is folyamatosan elhalasztja. A „gyógyulását” viszont ez a mégis sorra kerülő találkozás hozza meg. A novella végkifejletét Boglárka éleslátó megállapításai nyomatékosítják, ugyanis mialatt a főszereplőnek a „majdnememberekről” és az ajtófélfáról, mint szimbólumról beszél, egyben nagyon is józan magyarázatot és választ ad Korda-Jován Péter kétségeire: a „majdnememberek” azok, akiknek csak majdnem sikerül elérni, amit szeretnének, ők azok, akik „látják az ajtó mögötti világot, de nem tudnak belépni […] – majd ekképp folytatja –, van, aki az élet kínálta lehetőséget megragadja, és van, aki megijed tőle. Szerintem mi most kaptunk egy lehetőséget az újrakezdésre, de nem tudunk vele mit kezdeni. Félünk. Nemcsak te, én is. Sokat csalódtunk, igen, de az csak egy dolog, az alkatunk is ilyen, ez a nagyobbik bibi. Ha te nem volnál »majdnemember«, azt hiszem, sikerülne. De ez fordítva is igaz. Ha én lennék erősebb, határozottabb, akkor ki tudnálak húzni a zavarosból. Értesz? De így… így, hogy mindketten azok vagyunk […] sajnos ez nem lesz több, mint egy kimaradt lehetőség.” (17–18.) Kétségtelen, hogy ezek a Boglárka szájába adott mondatok képezik a Csinálni kell hős/antihős problémafelvetésének egyik legerősebb és legfrappánsabb értelmezését.
A félelem az igazsággal vagy a valóság eseményeivel való szembesüléstől, annak időbeli ki/eltolása, vagy a különböző pótcselekvésekbe menekvés, mint motívum a kötet többi novellájában is többször visszatér. Például jókora felfordulást teremt a nagymama, amikor levezetendő a feszültségét, melyet a régi szerelmével való újbóli találkozás kikerülhetetlensége generál benne, kidobja unokáját a mozgó dodzsemkocsiból, és őrült száguldozásba kezd a dodzsem-pályán (Dodzsem). Szintén meglepő fordulatokkal és mély drámaisággal telített történet bontakozik ki e motívumhoz kapcsolódva a Jön a nyugdíj című novellában. Viharovicsné, a féleszű öregasszony megpróbálja konzerválni a férje halála előtti állapotokat. Miközben férje egy különleges régi ágyon a ház melletti szerszámos kamrában múmiává aszik, ő évekig játssza a falu előtt, hogy az öreg Viharovics életben van. Nemcsak a továbbfolyósított nyugdíj miatt teszi, hanem mert így igyekszik elhalasztani a szembesülést a ténnyel, hogy végérvényesen egyedül maradt. Az Algéria című novellában viszont vicces, ahogy Seregélyes Levente, a kicsinyes középkorú üzlettulajdonos fél kideríteni az igazat a magas, sok algériai beszélgetésről tanúskodó telefonszámlái kapcsán. A telefonbetyár leleplezése helyett előbb véletlenszerű sorrendben kirúgja boltja három alkalmazottját, hiszen így – gondolja – előbb-utóbb csak kiszűri a tettest. Időközben azonban belátja, ez veszélyes is lehet a számára, ha netán majd bosszút akarnának állni rajta alkalmazottjai eltávolításáért az arab bérgyilkosok, végül inkább a szerződésmódosítás mellett dönt, és kedvezményes csomagot kér a szolgáltatótól az algériai hívásokra. A Cserekészülék című novellában az elbeszélő nem tudja elmondani Tábor Tamásnak, akit egy tizenöt évvel korábbi baleset következtében kerekesszékbe juttatott, hogy mi történt. A találkozás ugyan létrejön, de a titok felfedése elmarad, az udvarias szavak és gesztusok mögött kimondatlanul maradnak a dolgok.
Maros legújabb kötete főként a hétköznapi városi figurákra fókuszál, akiknek sokszor önmagukhoz való viszonya vagy kapcsolatuk másokkal válik valamiért problematikussá – kétségeiket, vágyaikat, gondjaikat ábrázolja. Keretet ad a könyvnek e téma feltérképezése. Az enyhébb szorongásoktól, frusztrációktól, a különböző kényszerképzetekkel viaskodó emberektől eljutunk az elmeháborodottakig. Az első novellában a főszereplő ajtókkal és ajtófélfákkal kerül konfliktusba. „Nem kíséreli meg, hogy belépjen, mert fél, hogy nekimegy az ajtófélfának: A bolondok közé is ajtón kell bemenni, nyilván, mint mindenhova, ajtó, ajtó, ajtó, ajtó, ajtó, ajtó, ajtó… miért nem lehet az egész világot egybenyitni?” (13.) Az ajtó motívum ebben a vonatkozásban az elmebaj határáig vezet, amikor az ajtón belépés lehetősége Korda-Jován Péter számára adott. A kötetzáró írás főszereplője számára viszont már beszűkül a (látó)tér. Ahogy egyetlen barátját, a kék varjút keresi, teljesen elveszíti érdeklődését, bizalmát, kapcsolatát a körülötte levőkkel, hiszen ő már átjutott azon a bizonyos ajtón. A Csinálni kell kifinomult érzékenységgel közelít a legapróbb emberi rezdülésekhez és ezeken keresztül a történetekhez. A szereplők gesztusait és a történeteit úgy bontja alkotóelemeikre, hogy láthatóvá váljanak a folyamatok. Ezt teszi a kötet borítóján látható szétszedett húsőrlő képe is, amelyen szemünk elé kerülnek a szerkezet működését lehetővé tevő alkotórészek.
A drámai pillanatok a legtöbb esetben összeolvadnak a tobzódó humoros, iróniával és öniróniával telített jelenetekkel. A Dodzsem című novellában például egy félrehallásból adódó félreértés válik a humor forrásává. A Vidám Parkban Gyuri nagymamája köszönését hallja félre: „Az »alászolgáját« Gyuri »a halál szolgájának« értette, és biztosra vette, hogy a nagymama e névvel a büfés fiatal segítőjét illeti. A büfés segédje, azaz: szolgája. Ez esetben viszont az idősebb úr, akivel a nagymama látszólag haragban áll, maga a halál. Összegezve: itt a halál a Vidám Parkban, csak ő fogad el szörpkupont, és névről ismeri a nagymamát. Ez vajon azt jelenti, hogy a nagymama rajta van a listáján? Nemsokára eljön érte? A nagymama is ismeri őt, legalábbis az álnevét, amit itt a halandók közt használ: Árpád. Gyuri szánakozva nézett a nagymamára…” (30.) Igen mulatságos, amikor a házasságtörő férjet felesége egy alkalmi szeretőjelölttel próbálja meg otthonukban felszarvazni, a végkifejlet azonban váratlan fordulatot vesz, a fürdőszobában a férj és a feleség szeretője egymásra találnak, mint ahogy a házaspár is a szomszédos szobában (A visszaeső).
Fanyar humor és irónia hatja át a Bluetooth című novellát is, amelynek főszereplője a fővárostól Pécsig egy Lancia utasterébe tömörülve hiába törekszik bátyja és barátai kegyeibe férkőzni, sem a szójáték vagy a vicc, sem a téves információkat megsemmisítő intellektus nem segít. Nem válhat „töltelékemberré”, hiszen a csapatnak már megvan a töltelékembere, azaz a bátyja. Az Osztályrész című novella pedig izgalmas fordulatot tartogat, amikor a tizenöt éves osztálytalálkozón a főszereplő, aki az osztály láthatatlan embere volt, találkozik az osztály másik akkori láthatatlan emberével, barátjával, Zsák Zsoltival, akiből időközben Kosztos Viktória nevű szép, hosszú hajú, szőke nő lett. De itt említhetjük a Kímélet, a Dzsuliánó és az Élőlánc című írást is.
Kétségtelen, hogy a Csinálni kell rendkívül jól sikerült és hiteles jellemábrázolásokon keresztül fedi fel a vesztest, vagy a krízisbe került ember sok-sok sajátosságát, gondolatait és konfliktusait. Hőseit/ antihőseit közel hozza az olvasóhoz. S mialatt rajtuk derülünk, saját esetlenségeinken is kénytelenek vagyunk nevetni, lehetőséget kínálva a gyengeségen és esetlenségen való felülemelkedésre. Az antihős ábrázolásának lehetőségeit keresve, határait feszegetve a kötet a Bárcsak én lennék dr. Csapó Gábor! című novella esetében éri el saját határait. Jól felépített történet egy nemzetközi biztosítási cég alkalmazottjáról, akit tizenöt év után létszámleépítés ürügyén kirúgnak. Szörényi Áron a tipikus lúzer alakját idézi. Felmondási ideje alatt találkozik Ágival, a csinos kolléganővel, aki elcsalja úszni, hogy rejtett kamerával vicces videofelvételt készíthessenek hősünkről, melyet állásából távozása előtt búcsúképpen ajándékba kap zenei aláfestéssel és feliratozással. Izgalmas, ahogy a novella felvezeti a történetet. A narráció szempontjából azonban hiteltelen, érezhetően egy külső szemlélő nézőpontja és szavai hangzanak el a főszereplő belső monológjaként, ami talán önnön jellemzésekor ütközik ki a leginkább. Szintén a hihetőség határait súrolja, hogy a főszereplő által rajongott, gondolataiban és belső monológjaiban minduntalan példaképként jelenlevő dr. Csapó Gábor a valóságban is előbukkan. Az említett strandos jelenetkor, melyet videón rögzítettek a kollégák, hogy leleplezzék, Áron mennyire szerencsétlen, és szórakozhassanak rajta. Kétségeket ébreszt, mi indokolja azt az egybeesést, hogy Áron kollégái ugyancsak dr. Csapó Gáborban látják a megtestesült ellentétet.
Az antihős ábrázolásának kiemelkedően fontos pillanata az, amikor a Dzsuliánó című novella főszereplője kimozdul saját szerepéből, a szerzőre vonatkozó gondolataival felszámolja azt az elképzelést, amelynek értelmében a szereplő a szerzőnek alávetett figura. „Életem regényének írója, ha van ilyen, amikor karakterjegyeimen töprengett, valószínűleg egy jó nagy vesztest látott maga előtt” – olvashatjuk Ildi, a novella főszereplőjének szavait. (137.) Egyrészt a szerző létezésének kétségbevonásaként is érthetjük, másrészt a szereplő önállósodását is jelzi, a szerzői szándékkal és hatalmi helyzettel szembeni felülemelkedését, amikor a szereplő ironikusan felülbírálja alkotója művét, azaz önmagát.
Néhány esetben túlírt mondatokkal is találkozhatunk a kötetben, melyek megakasztják az olvasást: „Korda-Jován Péter nem tudott reagálni az elhangzottakra. Se egy bólintásra, se egy félszeg szájbiggyesztésre nem volt képes. Limbikus rendszere leblokkolt, érzelmi vákuumba került. Agykérge alatt tanácstalanul várakoztak az idegsejtek.” (18.) vagy „Viharovicsné elindul. Lassan, reménytelenül lassan mozog, de mégiscsak halad, változnak a koordinátái, közeledik.” (86.) Azonban ezeken túllépve, Maros András új novelláskötete letisztult, kiválóan építkező, roppant izgalmas szövegek gyűjteménye, amely minden kétséget kizáróan maradandó élményt nyújt olvasóinak.
Megjelent a 2012/5-ös Bárkában.
