Petrik Béla
Szabó Zoltán[1]
(Budapest, 1912 – Vannes /Josselin/ 1984)
A népi mozgalom utolsó nagy alakja a piaristáknál végezte középiskolai tanulmányait, Sík Sándor keze alatt, s bár nem volt gyakorló katolikus, a kereszténység, a vallás erkölcse és tartása mindvégig meghatározta gondolkodását, élt benne a bizonyosság, hogy a „kegyelem tetten érhető”. (Szabó Zsuzsa) A harmincas évekbeli szociográfiai munkájával a népiség eszméjét korszerű tartalommal és módszertannal egészítette ki, átemelte a társadalomtudományok dimenziójába, az íróasztalok világa mögül a valóságos életbe. Első nagy szociográfiai munkája, A Tardi helyzet huszonnégy éves korában jelent meg, majd két évvel később a Cifra nyomorúság. Első könyvének szerepét a haláláig barát Illyés Gyula így határozta meg: „A Tardi helyzet elsők közt volt az a szabálytalan mű – irodalmi műbe burkolt szociográfia, szociográfiai műbe sűrített nemzetizgatás –, amely az új korszak kánonjainak sorát megkezdte. Ismétlem: nem holmi népi irodaloméit, hanem a Halotti Beszéd óta tartó magyar irodalom egy szakaszának ismertető jegyeit.”
1937-ben a népi mozgalom és a független szellemiség folyóiratának, a Válasz szerkesztőbizottsága tagja lett, 1939-től a Magyar Nemzet Szellemi Honvédelem rovatát szerkesztette, amely a háborús években a szellemi ellenállás egyik legfontosabb fórumává vált. Ott volt a Márciusi Front, a népi mozgalom elő pártpolitikai formációjának születésénél, 1939-ben Baumgarten-díjat kapott. 1940-ben ösztöndíjas Párizsban – amely útból született a személyes hangvételű útikönyve, az Összeomlás –, s ekkor írta a szülőföldről szóló talán legszebb vallomást, a Szerelmes földrajzot, amelyért az Akadémia Kőrösy Flóra-díjával tüntették ki. A háború végét a Mátrában bujdosva vészelte át. 1945 januárjában Debrecenben elvállalta a kormány lapjának, a Magyar Közlönynek megszervezését és szerkesztését, később a Nemzeti Parasztpárt Képes Világ-ának szerkesztője és a MADISZ országos elnöke, a Nemzeti Parasztpárt vezetőségének
tagja lett. Amikor kommunista nyomásra 1946 végén Keresztury Dezsőt meneszteni kényszerültek a demokratikus erők, a kulturális miniszterségre is esélyes, mint a Parasztpárt vezetőségében szóba jöhető katolikus személy. Később a párizsi magyar nagykövetség követségi tanácsosa lett.
1945 és 1947 között a Valóság című folyóiratot szerkesztette, ahol napvilágot látott Bibó István híres és hírhedt írása, A magyar demokrácia válsága. Talán az első leckét éppen Szabó Zoltán adta a diktatúrára készülő kommunista pártnak, amikor a Bibótól megrendelt, még csak kefelenyomatban létező írás visszavonására vonatkozó, a kommunista párt ideológiai és kulturális vezetője, Révai József utasítását Szabó Zoltán határozottan visszautasította. Miután megfenyegették a lap elkobzásával, lemondását is kilátásba helyezte, amely különleges akusztikáját adta volna a koalíciós kormányzásnak. Révai és Lukács György, Szabó Zoltán bátor és következetes kiállására meghátráltak s kénytelenek voltak a betiltás helyett nyilvános vitában képviselni aggályaikat. Hosszú ideig nem sok ilyen leckében volt aztán részük.
1949 júniusában lelkiismereti okokból lemondott a párizsi kulturális attaséi állásáról, ahogyan a nagykövethez írott levelében fogalmazott: „Ami Magyarországon az elmúlt két hónapban történt, ami ott a jövőben minden jel szerint történni fog, arra én rábólintani nem tudok. Ahogyan mindig képtelennek éreztem magam arra, hogy a haza eszményét a haladás érdekei ellen szolgáljam, úgy nem tudom a haladás vitás és egyoldalúan értelmezett érdekeinek az ország érdekeit feláldozni.” A végső lökést a Mindszenty bíboros elleni, a katolikus egyház és a keresztény közösségek megfélemlítésére indított perben hozott ítélet adta. „Lehetetlennek látom ezt általános morális és politikai okokból, és lehetetlennek látom magánjellegű okokból is. Az általános okok ezek: a magyarországi kormány politikájával közel fél éve képtelennek érzem, hogy egyetértsek. A bíboros pörét és elítéltetését, mint keresztény, véteknek, mint magyar, bűnnek, mint értelmes ember, kardinális hibának érzem.” – írta levelében.
1951 augusztusában londoni munkahellyel a Szabad Európa Rádió szerkesztőségének tagja lett, ahol nyugdíjazásáig dolgozott. Cs. Szabóval az emigrációs talpra állást követően kísérletet tettek az elveszített fórumok pótlására, s Borsody Istvánnal hármasban létrehozták a Látóhatár Barátainak Társaságát, s „tekintélyükkel biztosították, hogy a nyugati magyar szellemi élet színvonalas nyomtatott folyóiratra tegyen szert” (Czigány Lóránt). Az ötvenes évek közepére őt is elérő fásultságból az 1956-os magyar forradalom zökkentette ki. A Magyar Szó című hetilap szerkesztésével magáénak vallotta a forradalom eszméit mind a szabadság, mind az egyenlőség tekintetében. A Magyar Írók Szövetsége Külföldön (MISZK) első vezetőségében a főtitkári tisztséget töltötte be, s az életre hívott Magyar Könyves Céh – amelyben az Erdélyi Szépmíves Céhet állította maga elé példaképül – programját is ő készítette el.
Fontos szerepet töltött be a magyar írók bebörtönzése és üldözése elleni tiltakozásokban, felemelte szavát Nagy Imre és társai kivégzése, a forradalomban résztvevőkkel szembeni elnyomó intézkedések ellen. Déry és Háy kiszabadulását követően is rendületlenül szervezte a tiltakozó akciókat a még börtönben lévők, így barátja, Bibó ügyében. A magyar emigráció, a magyar történelem huszadik század második felének egyik legjelentősebb emberi kiállása, a szolidaritás és barátság, az eszmetárs iránti felelősségérzet legnagyszerűbb megnyilvánulása kötődik nevéhez, amikor is az Irodalmi Újság rovatvezetőjeként, az Új Látóhatár főmunkatársaként, a Magyar Írók Szövetsége Külföldön főtitkáraként eljárt Bibó személyének és műveinek nyugati megismertetésében, kiszabadításában. A börtönben lévő Bibó tanulmányait bevezetőjével és az általa adott Harmadik út címen jelentette meg 1960-ban, mely szándéka szerint a két hatalmi pólus közötti erőtérben a harmadik utat kereső magyar politikai gondolkodás sokáig egyetlen és legjelentősebb alapműve lett.
Felismerte, hogy mindkét út, a szellemi függetlenség fenntartása vagy az integráció a kádári rendszerbe, az írói halálhoz vezet, az első – amelyet választott – az erkölcsös, szép halálhoz. Nem jött többet haza Magyarországra, a kádári diktatúrával – melyet „hazugság-rendszernek” tartott – párbeszédet nem folytatott, s tagadta annak legitimitását: „Ha a függőségeket függetlenségnek, kis szabadságokat szabadelvűségnek, forradalmat ellenforradalomnak kell mondani, maga a rendszer lehet aránylag türelmes, józan vagy okos egyben-másban. Ám ettől az alapvető hazugság hazugság marad.” Ő képviselte az emigrációban – tartásában Máraihoz hasonlóan – a kádári hatalommal szembeni legkövetkezetesebb passzív rezisztenciát, mellyel az emigráció élő lelkiismerete és etalonja volt.
A nyugati magyar konferenciák, a Mikes Kelemen Kör, a Szepsi Csombor Kör, az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia egyik legnagyobb hatású előadója, Cs. Szabó László szavaival élve „repülő egyetem”-einek rendkívüli tanára volt. Hogy a magyar szellemi életet mitől fosztotta meg a diktatúra, arról csak sejtéseink lehetnek, a háború előtti évek bő termését ismerve, amikor is a harmincas évek közepén évente félszáz írása látott napvilágot. Írói pályáját az emigráció derékba törte, életműve – bár elő-előbukkanó részei önmagukban is csodálatra méltóak – kényszerűen és vállaltan csonka maradt. Számára a szerelmes föld volt az ihlető. Műveltsége és erkölcsi tartása okán ő lehetett volna a huszadik század második fele magyar szellemi életének nagy összefoglalója, a nemzet életében betölthette volna azt az összetartó és szintetizáló szerepet, amelyet az emigrációban megvalósított: feddhetetlensége és elkötelezettsége, életművének értékközpontúsága okán valamennyi irányzat számára mintául szolgált, kapcsolatot jelenthetett volna generációk között, ápolva és felmutatva az elődök értékeit, mindig a következő nemzedék, a fiatalok számára biztosítva az elsőbbséget.
Tudta, hogy a két részre szakadt világ egyike sem tolerálja sajátos nemzeti történelmünket és irodalmunkat, csupán saját képére kívánja azt szabni. Háború előtti és kényszerű száműzetésének szellemi kertje ettől a felismeréstől öltött egységes és világos harmadik utas, autonóm és szuverén megoldásokat kereső karaktert. Tudta, hogy emberi és erkölcsi helytállása nem értékválasztás, hanem a lélek szabadságharca.
Az életmű a több évtizednyi száműzetés ellenére is ízig-vérig, az utolsó gondolatáig, szaváig magyar maradt. Hűen tükrözte a nemzet ezeréves kultúráját és organikus eszmei világát, ezért lehet helye a magyar örökségben. „Ahol az irodalom – körülmények és adottságok következtében – szükségszerűen nemzeti irodalom: van irodalmi nemzet. Ennek az irodalmi nemzetnek a magyar író, bárhol éljen is, polgára s tagja. Következésképpen, egymás iránt vannak irodalompolgári kötelezettségeik (….)”. Szabó Zoltán életműve alkalmat ad arra, hogy felhívjuk a figyelmet, nem teljesítjük irodalompolgári kötelességünket. A díj odaítélésével, úgy gondolom, mindannyian, akik jelen vagyunk, tenni kívánunk – ahogyan Szabó Zoltán fogalmazott – az „irodalmi felelősségtudás elsorvadása” ellen.
Szabó Zoltán a szellemi integritás és a lelki függetlenség megőrzéséért vállalta az élve eltemettetést. Száműzetését azzal a tudattal élte le, hogy művei soha nem térhetnek haza, az emigrációs fórumok és magyarul gondolkodók és olvasók pedig lassan elfogynak, egy-két generáció múltán írásai nem szólnak senkihez. Mindezt némán, méltósággal és hűvös racionalitással: „Irtózom minden olyan teátrális és üres gesztustól, amely azt a keserves eseményt kísérni szokta, hogy valaki kénytelen a hazájáról lemondani egy olyan kormány miatt, amelyről hazája szívesen lemondana, ha módjában állna.”
Számunkra azonban megadatott a sírba tett életmű kiszabadításának lehetősége és felelőssége.
