Xantus Boróka
Alászállás, szemlélődés, polémia
Bálint Tamás, Farkas Wellmann Éva és Noszlopi Botond új kötetéről
Farkas Wellmann Éva, Bálint Tamás és Noszlopi Botond lírája egyszerre jelent kapcsolódást a transzközépnek nevezett irodalmi csoportosulás verseihez és távolodást attól. Az erdélyi magyar irodalom fiatal generációját képviselő, immár második kötettel jelentkező költők kedvelik az alanyi lírát, de kevésbé - vagy egyáltalán nem - alkalmazzák az előttük járó nemzedék deretorizáló megoldásait, nem követik azok nonkonformista attitüdjét. A humor és a játékosság szerves része költészetüknek, de nem a paródia, hanem az irónia visszafogottabb formája dominál verseikben, a szereplíra mellett pedig gondolati költészet válik hangsúlyossá: az élet és irodalom, az én és a világ viszonyának körüljárása.
A fiatal költők új kötetei ismét az Erdélyi Híradó Kiadónál jelentek meg 2011-ben (a Farkas Wellmann Éváé a FISZ-szel közös kiadásban), és már nem tapogatózó útkeresést, hanem kiforrottabb, egyéni hangvételű lírát tárnak az olvasó elé.
Bálint Tamás Visszaút a fekete folyón című kötete a mindennapi létérzékelés, az identitással való szembenézés kérdéseit veti fel. Versei belső fejlődést, úton levést jelenítenek meg, de nem egy mindent átfogó, a világot felülről szemlélő én felől nézve, hanem a szürkeséget, a középszert is jól ismerő beszélő tapasztalatait érzékeltetik. Ha a monotonitás, a szolgalelkűség, az egyéniséget félre taszító illeszkedés és a falkaszellem alapállapot, hogyan és hová lehet innen tovább lépni? - talán így lehetne megfogalmazni a kötet alapkérdését, melyet szerzője változatosan, egy sajátos versnyelvet kidolgozva jár körül.
A szem mondaná, de hallgat az első ciklus sokat sejtető címe, mely egy olyan világot érzékeltet, ahol a tekintet sem fedi fel az igazságot, ahol az átható szürkeség lassanként nemcsak a külső, hanem a belső teret is eluralja. A változatlanság elviselésének nehézségeivel szembesül folyamatosan a beszélő: monoton, dallamtalan ütemek, egyforma napok egymásutánisága, helyrekerült, sőt el sem mozduló emlékek, látszólag különböző, valójában az utcakövek egyformaságát visszaadó emberek jelennek meg a versekben. De a lírai én sem emeli magát környezete fölé, tudatában van annak, hogy beleilleszkedik a szürkeségbe: hivatalnokként szólal meg, és a közgazdasági/kereskedelmi nyelvből kölcsönzött képekkel fejezi ki létérzékelését. Az átlag, a teljesítmény, a nyereség, az órabér, a végösszeg, a benyújtható számla képezik a hivatalnok mindennapjainak metaforáit. Keserű iróniával hangzik el a felismerés, miszerint „A Munka emberéletet / kér, különösen ez a fajta, / de éhezés nem fenyeget" (Mielőtt csütörtököt mondanék) - találó megfogalmazása annak, ahogyan az anyagi jólét az emberi szabadság, méltóság bekebelezőjévé válik. Az irodai alkalmazott már nemcsak a megszokásba fulladó élet kifejezője, hanem egyre inkább a szolgasággal kerül kapcsolatba: az öltözékhez járó kötelező nyakkendő hurok, a rutinos munka pedig szürke robot. Ez helyenként tovább fokozódik és a rabság képeibe megy át: „görcsbe szorul a kéz az ismert rácsokon", „én sem töröm, csak kaparom tovább / az üveget körömszakadtomig" (Irodaházak között). Ehhez hasonlóan a József Attila Két hexameterére rájátszó sorok: „Hogy jól adjam el magam, mit tegyek? Hogy ne adjanak el, mit tehetek?" (Csak a mennyiség) is azt érzékeltetik, hogy a személyes sorssal kapcsolatos döntés nem az egyén kezében van, és nem is lehet, hiszen ő csak árucikk. Az egyhangú szolga- vagy rabsorba taszított létnek azonban megmutatkoznak a rései is, melyeket nem hiábavalóan fed fel a lírai én: az irodaháznak is megvan a maga esztétikája, ahogyan ezt az üvegfalakról való jelképes jégvirágcsokor-szedés jelzi, a rosszul illeszkedő burkolatból előcsobogó vérpatak pedig a tucatemberségtől való elszakadás képeként jelenik meg.
Ezek az apró jelek előrevetítik a Felcsapni akárki másnak című című ciklus verseit, melyek továbbviszik az előző rész motívumait, de emellett hangsúlyosan keresik a kiutat az elviselhetetlen egyformaság állapotából. A kötet első felében dominánsan jelenlévő szolgaság/rabszolgaság kiegészül a zsoldos képével, a versek alanya szerint a két pozíció közötti különbség csak formális, egészen elhanyagolható, így nem csoda, ha A zsoldos és rabszolga című versben a kettő közé egyenlőségjel kerül: „hozzám hasonlóan idegeneket szolgál majd, / mert inkább előbb, mint utóbb, úgyis megtörik / és nem ura életének, ahogy én sem a magaménak". A szabadság és az érdekektől mentes, független érzések hiánya a férfi-nő kapcsolatba is beférkőzik. A nő az áruforgalom része: „tranzitváró, bérlemény a tested" (kiemelés az eredetiben), aki szolgáltatást nyújt: „elcsenhessem ajkaidról zsoldomat". Épp úgy alárendeltje a kereskedelmi folyamatoknak, mint a férfi, annak ellenére, hogy úrnőként is feltűnik: „habzó, fehér szájprémeket szánt fel a zabla, / ahogy befordul a piacra kocsid" (Úrnőm) - hatalma azonban alkalmi és látszólagos. A dantei, villoni hangnemben megszólaló versek (A kárhozat útja, Egerek a macskakövön) a férfi-nő viszony testi vonatkozásai erősítik fel, de a „fertőben" való megmártózás szinte menekvés az alvilág szövevényéhez képest.
Pedig az ezzel való szembesülés sem kerülhető el, a kötet másik hangsúlyos metaforalánca éppen az alvilághoz, az alászálláshoz kapcsolódik. Az Alkoholban a Faust legendájára emlékeztető adásvétel folyik az alattomos vendéglátóval, az ezt követő versekben pedig egyre többször jelenik meg a Styxöt idéző fekete folyó, melynek partján az obulust helyettesítő apróval illik várni a révészt. Az út, a továbbjutás és átjutás így nem akármilyen téttel bír, hanem élet-halál kérdése lesz. Mégis ez az a próbatétel, mely, ha sikerrel jár, felszabadít a kényszerszerepek alól. A ciklus utolsó versében még a fenyegetettség, kilátástalanság érzése az uralkodó, az epilógust jelző néhány sorban viszont, ha nem is a végleges, de egy ideiglenes megmenekülésnek lehetünk tanúi: megszűnik a zsoldos-státuszt jelző tóga és páncél szorítása, a beszélő pedig a túlpartról figyeli a visszafelé evező révészt.
Farkas Wellmann Éva új kötetében más megközelítésben, de szintén fontos helyet kapnak a létértelmező versek. Az Itt az ottal arányos szerkezetű, gondosan kimunkált kötet, mely az elmúlt tíz év költői termését foglalja magába. A klasszikus formákat - főként a szonettet - továbbra is előnyben részesítő, a régebbi korok nyelvezetét is megszólaltató versek tétje az élet és irodalom viszonya, az írásban való alkotás kérdése, valamint a közeli és távoli, a jelen és múlt, a nő és férfi kettőségét lefedő én és te kapcsolatának megjelenítése.
A hétköznapok történéseinek kiemelése, illetve versbe emelése, s az ezekre vonatkozó reflexió visszatérő poétikai eszköze a kötetnek. Áttételesen a vers anyaga maga az élet, ugyanakkor a költészet mérce az élet számára. „Magát egykor versbe átallta írni" - fogalmazódik meg már a nyitóversben, majd az élet költészetté alakításának egyre több árnyalatával találkozunk. Ez pótolja az emlékezet hiányosságait, élénkebbé teszi a múlt már halványuló történéseit: „felidézni sem / tudom a tested, vonásoktól mentes / arcod, de híred mégis itt viszem / versben" (A pék s a hentes), vagy a csak sejthető, lappangó tudást csiszolja átláthatóvá, egésszé: „s még költészetté oldná a szóbeszéd" (A damaszkuszi visszaút balladája). A személyiség is a költészethez viszonyítva lesz értékes vagy értéktelen: „annyit se érsz meg, mint e költemény" (Használat után). Néhol azonban versengésbe kerül a költészet és a mindennapi élet: „a védelmi miniszter volt adásban, / és őt hallgattam, tán e vers helyett" (Használat után), „nincs mért olvasd e verset, / teavized eddig kifuthatott tán" (Zöld tea). Az előbbiekhez hasonlóan a két fogalom szembehelyezkedését érzékeltetik a „... Történet híján lévén / dúdoltam némi lírát" sorok is (Mi minden visszatérhet), de az ellentét megtévesztő, valójában szoros kapcsolódást takar, hiszen egy történet olvasható ki a versből, ahogy a szembenállás a rivalizálás helyzetében is csak látszólagos volt.
Költészet és élet egymásra hatása kölcsönös, de Farkas Wellmann Éva kötetében az alkotás módjára, lehetőségeire, a költemény megformáltságra is találunk reflexiót: „versbe azt írhatnám csupán, mi már rég / nem én vagyok vagy bizton nem leszek" (Zöld tea) - jelzi a versbe emelt életanyag átminősülését, valóságtól való eltávolodását. Korlátai vannak annak is, hogy mi idézhető fel a költészet révén - ez lenne a Barlangfestmény című vers alapgondolata, hiszen a barlangfalon látható sztyeppei bölény „történetét" a rajz tudja a legpontosabban visszaadni. A Valami ég e versen át a költői világ létrehozását, az én konstruáltságát helyezi előtérbe: „csak szó vagyok, csak szó a vers" - állítja, majd tovább fokozza: „s szó az is, hogy elviselsz, s nem tűnődsz már a merten", így az érzelmek és a gondolatok is a szóban való kimondás vagy az írásban való rögzítés révén nyerik el lényegi mivoltukat.
A kötetben az élet és irodalom kapcsolatához hasonlóan fontos szerepet tölt be az itt és ott polemizáló dialógusa. Nemcsak két ellentétes pólusról van szó - főként női-férfi -, hanem két különböző nézőpontot megjelenítéséről is, melyek egymás számára a távolit, a megértésre és megismerésre várót jelentik. A lírai én az itt nézőpontjából szól az ott-ban lévő tehez, Önhöz, aki nemcsak megszólítottként, hanem önállóan is jelentkezik a kötet verseiben. Kettejük közeledése, távolodása sokszor játékos, könnyed formába van öntve, de ez nem homályosítja el a kapcsolatteremtés fontosságát, mely a versek igazi tétjét képezi.
Az ott egyrészt a térbeli távolság kifejezője, a kötet verseiben a dolgok szenvtelen, tárgyilagos rögzítésével, a kamera mozgásával azonosítódik. Ebben a vonatkozásában képviseli a hideg, dokumentáló - hagyományosan a férfinek tulajdonított - nézőpontot az itt érzékenyebb - nőies - beállítottságához képest: „Hogy rögzített a lencse, / nem néz, ha közben filmez is: / felvesz, elfordul, elcsen." (Felvesz, elfordul). A szembeállítás azonban nem annyira éles, hiszen arra is van példa, hogy az itt perspektívájú beszélő a megfigyelés hasonló módját választja, mintegy azonosulva a másikkal: „fölénytelen, s szemponttalan regisztrál érzékszerved" (Szobák). Szintén a közelség-távolság ingadozása érzékelhető a megszólításban, az Ön/ő és a te váltakozásában is.
Az itt és az ott a jelen és múlt kettősségében is elhelyezhető. Az időben távolabb lévő ott megértése, hozzáférhetőbbé tétele vágyként jelenik meg a beszélő számára. Főként a Magyarósi Szőke József emlékének ajánlott ciklusban érzékelhető a múlt jelenvalóvá tételére irányuló törekvés, de máshol is megtalálható. A Könnyed csevely R. Polixéniáról című vers - egyfajta ekphrasziszként is működve - egy 18. századi erdélyi úrhölgy festményét írja le, miközben őrültségét, beilleszkedni nem tudását igyekszik megérteni a ma szemszögéből nézve. Az Óda a monostori temetőhöz a felvilágosodás korának nyelvezetét, gondolkodását elegyíti a jelenkori kolozsvári külváros képével, különleges hatást adva így a lírai én várostól való búcsúzásának. Visszatérve az udvarhelyi rektornak dedikált ciklushoz, a kötet polemizáló jellege talán itt érvényesül a leginkább. Interjúalanyként, tanárként, gondolkodóként idéződik meg Magyarósi, akihez a mából egyenrangú szellemi partnerként szól a beszélő, valamint a versek nyelvezetével is fel próbálja oldani az időbeli távolságot, így teljesítve a „Ha versbe szállíthatná át a szó ma!" -óhaját. A női szépség a vita tárgya: a rektor a test, a kísértés, a bűn oldaláról közelíti meg a kérdést, míg a beszélő a szépséget lelki, gondolati síkra helyezi: „De szép a nő. Mert szép a teste nélkül. (...) Próbálj meg élni nélküle vagy tőle: / miként lesz perc idő vagy ketreced tér, / csak nézheted Nem ő, a lelked pőre." (Válasz rektoromnak. A női szépség). A két nézőpont rivalizálása azonban nem jár egyik vagy másik végső felülkerekedésével, az epilógusban úgy tűnik, az itt és ott egymáshoz közelítése a megértő hallgatásban teljesedhet ki.
A három kötet közül talán Noszlopi Botond új kötete, A szórakoztatás mesterfoka jelenti a legmarkánsabb elmozdulást az induláshoz képest: az elmélyült szemlélődést, filozofikumot előtérbe helyező kötet jóval önállóbb hangú, gondolkodású költőt sejtet, mint a debütkötetként kiadott Csendrappszódia, mely ironikus szereplírájával erőteljesebben kötődött az Előretolt Helyőrség deretorizáló vonulatához.
Noszlopi, akárcsak Farkas Wellmann Éva, bravúrosan bánik a rímekkel és a kötött formákkal. A szórakoztatás mesterfokában a lírai én önmagára és a világra vonatkozó reflexióit, a férfi és nő kapcsolatának számos változatát tárja elénk.
Az (ál-)elégikus hangvételű Valse triste-vel indít az első ciklus, A magány genealógiája. Értékek nélküli világban szólal meg a lírai én, ahol úgy tűnik, a lét és a nemlét egyre megy, tétnélküli mindkettő: „Minek hát meghalni, minek, minek? De meghalni sincsen miért." Mégis ez az állapot a kiindulópontja annak az útnak, melyet a beszélő mindenféle önáltató heroizmus nélkül jelöl ki önmagának, s melynek célpontját is tudatja: „Elérni oda, hol e sáros úthoz hozzábújik a tiszta ég."
Az út tétje a további versekben bontakozik ki: minél pontosabb önértelmezés, az én körüljárása. A ciklusban egyaránt hangot kap a határok tudatosítása és az átlépésükre irányuló vágy, az önmagába záródás és az önmagából való kilépés lehetősége. „Negyedszázada önmagam enyésző vadhúsába zárva élek e szigeten"(A pusztulás szigete), „E sötét burokban, akár tavasszal a mag, ülök várva, hogy fölszabadítsanak" (Szellemidézés) - olvashatjuk, majd az én bezáródásának problémája a véges és végtelen síkjára is áttevődik: „záró körök időznek az idő fölött, hogy ismétlődjék minden" (Ismételhetetlen). A Határok című versben a hangsúly már nemcsak a személyesre helyeződik, hanem az általános emberire is; a költemény a határok és az értékek állandóságára kérdez rá, ehhez hasonlóan A belső hangról is a jó és a rossz viszonylagosságát tematizálja. A folyamatosan szemlélődő ént, amely nemcsak önmagáról, hanem környezetéről is egyszerre szubjektív és mégis pontos képet igyekszik adni, a fent perspektívája szabadítja fel: a repülőgép-utazás irodalmi utazássá alakul, melyben az angol irodalom ikonjai: a középkori lovagi epika és a shakespeare-i dráma hagyománya egyaránt helyet kap (Affér a brit sziget fölött), majd szintén a repülés teremti meg a fizikai határok elmosódását, a zártság felszámolását és a kifele való nyitás lehetőségét is (Fentről).
A Fémrúd és tükör ciklusa már címében egyaránt utal erotikára és nárcizmusra, de a nőiség és a férfi-nő kapcsolat ennél jóval változatosabb formáit sorakoztatja fel, azonban itt is az egyes szám első személyű beszélő perspektívája a meghatározó. A mindennapok szürkeségét feledtető szépség tragikumát jeleníti meg A kambodzsai neje című vers, ahol a tompa érzékeket is felébresztő lány a rútság birtoktárgyaként jelenik meg. A Fémrúd és tükör, a Nyílik a húspiac és a Szerelem ábécé akár egy téma variációnak is tekinthetők: játékos, néhol pajzán módon különböző temperamentumú nőket - ideál, lolita, matúra, tinike, játszótárs, szentike - ecsetelnek. Érdekes szerepvers A kitartott, melynek Willendorfi Vénusz-szerű matrónája groteszk módon többféle női szerepre játszik rá: egyszerre fenyegető és gondoskodó anya és félelmetes, telhetetlen szerető, aki elől végül csak menekülni lehet. A ciklus második felét kitevő versekből akár egyetlen párkapcsolat története is kirajzolható: a kezdeti lelkesedés, majd a férfit bekebelezni akaró, terhessé váló gondoskodás, a hidegháborúszerűvé váló veszekedések, a félrelépés, az egyéjszakás kaland, a szakítás, végül a marcangoló, de szinte kiutasíthatatlan „szívbezárt" képezik a határköveket, az Évszakosdi című vers pedig egyedül önmagában mindezek kicsinyített mását adja. A csonkaság érzése mindenik versen végigvonul, így nem csoda, ha a giccsen túli, valódi szépség, az abszolút nőiség megtestesítője csak a vágyakozás tárgya marad: „De lám, versem se lehet még, / mely hozzám küldhetné azt a nőt." (Aspiráció).
A Kinéztem a dobozból című egység az első ciklusban körvonalazódó poétikai célokhoz kapcsolható, a lírai én útkeresése viszont jóval tágabb dimenzióba kerül: a költőszerepek kijelölése mellett a társadalomhoz való viszony is hangot kap. A szórakoztatás mesterfokának egyéni költőmetaforája a „sors vén bolondja", a cirkuszi bohóc, aki nem tudja megnevettetni unott közönségét. Villanásnyi időre csupán, a beszélő a kalandra vágyó vátesz, a trubadúr, a múzsák csókját élvező sikeres költő képével is eljátszik, de egyedül a bukott bohócot tünteti fel hitelesként.
„Az ösztönös, rutinos élet", „a fess öltönyös napok", „a takaréklánggal fűtött ágy" (A lelkesedés hiábavalósága) a társadalmi normákba való beleszürkülést, a megalkuvást jelölik, egyben a gondolkodás nélküli alkalmazkodás elutasítandó elemei is. A dobozból való kinézés ezek felismerésével jár: „Mert kívül, nagy sorban, záró rendben / új dobozban kell majd újra lennem." (A megalkuvás pszichológiája). Azonban a beszélő nem a lázadás mellett teszi le a voksát, hanem az én és a világ legelfogadhatóbb viszonyaként az első egységben is hangsúlyos szemlélődést erősíti meg: „csak nagyon kevésre futja, / a kapott időből, és jobb tétlen / ücsörögve várni, míg kibújna / zsákjából a szög és kiderülne, / hogy az egésznek, az egésznek tán, / nem volt is és nincs is semmi értelme." A pesszimizmus felé hajló sorokat pedig egyfajta sztoikus derűvel fordítja át: „Szelíden mosolygok immár rátok. / Egyéb dolgom, mintha nem is lenne."
Az idézett sorokból és az Isteni színjáték Poklának verssorait hasznosító záróversből is látható, hogy az út végére a világra határozottan rálátó, akár magabiztosnak is mondható én körvonalazódik, aki az epilógusban így szólalhat meg: „Ne érd be azzal, ki e földön használ / csupán örökkel és én örökké állok.".
*
A köteteket végigolvasva nem nehéz felismerni e három különböző líra néhány közös vonását. Bár hangvételük alapvetően eltérő - Noszlopi markáns hangú beszélőjéhez képest Farkas Wellmann Éva és Bálint Tamás verseinek lírai énje visszafogottabb, kevésbé emeli önmagát költői világa fölé -, poétikai törekvéseik sok tekintetben megegyeznek. Az ön- és létértelmezés, a gondolatiság mindhárom kötet esetében hangsúlyos szerepet kap, a versbeszélő mindeniknél az én és a világ és a férfi-nő kettőssségének viszonyában határozza meg önmagát, ezen kívül - főként Bálint Tamás esetében, de Noszlopinál is - az én valamiféle utat jár be, a kötetek epikus szállal is rendelkeznek. Formai szempontból olyan hagyományos műfajok kerülnek előtérbe, mint a szonett, az óda, vagy a dal; a nyelvezettel vagy régebbi korokra játszanak rá - így a felvilágosodásra Farkas Wellmann Éva -, vagy költői életműveket idéznek meg, mint ahogy Dante, Villon sorait hozza játékba Bálint Tamás és Noszlopi Botond.
Bálint Tamás: Visszaút a fekete folyón. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2011.
Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal. Erdélyi Híradó Kiadó-FISZ, Kolozsvár-Budapest, 2011.
Noszlopi Botond: A szórakoztatás mesterfoka. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2011.
Megjelent a 2012/3-as Bárkában.
