Lelkesen, lelketlenül - Szimultán (újra)olvasónapló a kudarc természetrajzáról
Fekete Gyula Az orvos halála, Moldova György Negyven prédikátor, Somogyi Tóth Sándor Próféta voltál szívem és Sarkadi Imre A gyáva című művei
A konferencia időzítése tökéletes, alig néhány napja hozták nyilvánosságra a legfrissebb olvasásszociológiai eredményeket. Most megint kaptunk ellenőrizhető bizonyítékot arra, amit egyébként is mindannyian tudunk-érzünk - hogy gyakorlatilag (statisztikai értelemben) senkit nem érdekel, amit csinálunk, nota bene mi, olvasók kihal(t)unk, mint a dinoszauruszok. (Jegyzem meg, a kép azért is szerencsés, telített, mert bolygónkon a Kréta kor végén a dinóktól az uralmat konkrétan a cickányok vették át.) Az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) Könyvtári Intézetének "A családi olvasás éve 2010" című kampánya keretében ezer fős, reprezentatív mintán mérte az olvasási szokásokat. Mérte volna, ha lenne mit mérni. A megkérdezettek négy (!) százaléka tartja vonzó tevékenységnek az olvasást, több mint fele egyáltalán nem olvasott semmit ebben az évben (2010-ben), ha az évi egy könyvet olvasókat is ide vesszük (ők valójában szintén nem olvasók), akkor ez az arány hatvan százalék feletti. De az éppen olvasók kedvenc könyvei között sem találunk (a kötelező olvasmányokon kívül) egyetlen szépirodalmi kötetet sem. Az elhanyagolható, néhány százaléknyi "Egyéb" kategóriában parkol (ld. még - megy a levesbe) a teljes magyar irodalom Janus Pannonius-tól, mondjuk, Szálinger Balázsig. Miközben, félreértés ne essék, véletlenül se gondolom, hogy feladatom lenne a szokásos, az irodalom vége fölött búsongó katasztrofista beszédbe kezdeni, hanem ez itt az első elemzési szempont (inkább megközelítési alapelv) a számomra kiadott regényekhez. Hogy tudniillik, a konferencia kiírásában megfogalmazott, a tárgyszövegek köré jogos glóriát rajzoló irodalmi siker két módozata közül engem most csak az egyik érdekel, az, amelyik a művek immanens esztétikai értékein alapul, és amelynek megnyilvánulása (a lézengő ritter kritikusok ujjongásán túl) elsősorban a mindenkori alkotótársak figyelme. Vagyis a szakmai siker. Az a sajátos státusza egy adott műnek, hogy amikor más írófélék leülnek a számítógép elé, gondolni a világ nagy és kevésbé nagy dolgairól valamit, akkor az az egy adott mű odatolakszik, ott van az íróknak legalább a perifériás látóterében, ilyen módon viszonyítási pontként létezik más művek keletkezésekor. A más műveket létrehozó írók ehhez az egy adott műhöz képest (is) rendezik a maguk írói világát így vagy úgy. Leegyszerűsítve mutatva: ha az elbeszélés nehézségeivel találnánk magunkat (és a T/1 jelentse itt tetszőleges élő írót) szemben írás közben (nem találjuk, persze, jó érzékkel elkerüljük ezt a csapdát - de ha mégis, akkor) abban mindenképpen viszonyítási pontként jelenne meg az Iskola a határon, és ez a mindenképpen, ez Ottlik Géza szakmai sikere. Ugyanígy, ha egy csalfa, de misztikusan vonzó szeretőt kellene megölnünk írás közben (na, ezzel viszont van találka), akkor abban megkerülhetetlen viszonyítási pont a Kő hull apadó kútba, és ez a megkerülhetetlen meg, persze, Szilágyi István szakmai sikere.
Ez a siker érdekel a számomra rendelt négy regényben, a szélesebb olvasóközönség körében aratott siker természete ebből a szempontból indifferens, meg hát, amint az elején mutattam, szűk esztendőket élünk, nem aratunk, sőt, ha őszinték vagyunk, a sok belevetett, ámde soha ki nem hajtott magtól szinte már nem is látszik az a jóságos teremő anyaföld. Vagyis a bestselling olvasottság itt és most nem mámor. (Elemzőnek nem is volt soha. Mert megfertőzte az akol-meleg bölcsész sznobizmus. 15 éve, Szegeden, a Nem egri borozó nevű kedvelt szemináriumi szobában (vö. kocsma) találkozott először a gondolattal, amit hord magával azóta is, a következő mondat volt a legjobb asztal fölött a falra pingálva: "Szart enni jó dolog - százmilliárd légy nem tévedhet!")
És akkor arról valamit, hogy az előadás címében jelölt négy szöveg milyen tulajdonságai okán, hogyan követelhet magának helyet a bármikori írók perifériás látóterében munka közben. Úgy alakult, hogy mind a négy regény egyazon témában pályázik a fenti értelemben vett szakmai sikerre. Az emberi kudarc természetét rajzolják, azt mutatják meg, milyen módokon romolhat el az ember együttműködése a, közösségi környezetével (az államhatalommal), b, társas környezetével (élete párjával), illetve c, a legszűkebb közösségével: saját magával (hogyan veszíti el ezzel önazonosságát). Egy (ugyanaz a) nóta ismétlődik, bár az igaz, hogy ezt az egyet viszont négyféle (tehát nagyon különböző) fekvésben játsszák a szerzők.
A néhány napja Prima Primissima díjjal kitüntetett Moldova György az utóbbi három évtizedben (a szakmányban írt, helyenként kínosan propagandisztikus riportkönyveivel, valamint a sajnos pszichopatológiás érintettséget sejtető, hangosan a világba kiabált Kádár-rajongásával) ugyan erősen lelakta, elhasználta művészi hitelét, de hiába minden, a Negyven prédikátor inspiratív mű, a hitbéli állhatatosság és a bármely vészben kitartó hűség kiváló regénye volt és maradt, bármivé is vált a szerző azóta.
Moldova 1959-ben kezdte feldolgozni a magyarországi ellenreformáció korának levéltári irodalmát. Tizennégy évig csücsült a forrásokban, azokból párolta le az 1973-ban megjelent Negyven prédikátort. Alkotómunkájának két alapköve ebben az esetben a problémaérzékenység és a jó "casting". Talált egy önmagában is jelentéstelített, ráadásul jól dokumentált történelmi krízist, majd keresett hozzá egy olyan (szintén létező) figurát, akinek a sorsát, ha végigkíséri, az (mármint a kísérés maga) képes leválni a históriáról, és általánosabb, szituációfüggetlen módon beszélni arról a drámáról, amikor az embert zsebre vágja a történelem. Az Európa-szerte híres (János Zsigmond által megalapozott, később többször megerősített) magyar vallási türelem hagyománya az 1650-es évektől a Habsburg-ház számára már semmilyen értéket nem jelent, a jezsuita rend szervezte, mozgalomszerű katolizáció az államtól és a főnemességtől (a pénzügyi támogatás mellett) direkt karhatalmi és adminisztrációs segítséget kap, a protestáns gyülekezeteket ellehetetlenítik, a híveket megfélemlítik, iskoláikat bezáratják, miközben ekkor már az a vallásügyi helyzet, hogy az ország lakosságának többsége (53-54%) valamelyik reformált hitvallás katekizmusán nőtt fel. Fedett vallásháborúvá eszkalálódik az erőszakos ellenreformáció, amelynek legemblematikusabb, tragikus eseményei az 1674-es pozsonyi lelkész-perek. A haza- és felségárulástól a szodómián keresztül egészen a boszorkányságig mindennel megvádolják a beidézésre megjelent 336 teológust, klasszikus koncepciós per, a bizonyítási eljárást elintézik a vádbeszédekkel, aztán mindenkire kimondják a halálos ítéletet. Van azonban egy kötelezvény, egy szerződés három lehetőséggel, csak alá kell írni, és az ítélet semmis. (1.) Áttérnek a katolikus hitre, vagy (2.) elhagyják az országot, vagy (3.) lemondanak minden egyházi hivatalukról. Közel százan egyiket sem fogadták el, halálbüntetésük érvényben maradt, akiket lehetett, lábon elhajtottak Nápolyig, ahol köztörvényes bűnözők közé, kereskedelmi gályákra adták el őket. 1677-ben tizennyolc prédikátort váltottak ki holland kereskedők, a többiek meghaltak.
Moldova a megtörhetetlen becsületet, a kitartást, a gyilkos hatalommal szembeni, szenvedést és halált is vállaló igazságvágyat belülről akarja elmesélni, regénye tulajdonképpen az egyik túlélő emlékiratának a palimpszesztje. Kocsi Csergő Bálint, a pápai református kollégium rektora Narratio brevis de oppressione libertatis eccl. Hungariae címmel megírta a gályarab prédikátorok történetét (kézirata ma is megvan), a latin szöveget Árva Bethlen Kata lelkésze, Bod Péter fordította magyarra, és adta ki nyomtatásban. A túlélő memoárja sok helyen megrendítő ugyan, de valójában egy egydimenziós mű, nem több a bántalmazások elősorolásánál, a katolikus kegyetlenkedések részletezésénél. A Negyven prédikátor egy ember életét mutatja, sorsot, a megalkuvásra képtelen teológust, aki végig meg van róla győződve, hogy ő a helyes úton jár, hiszen nem tesz mást, csak ragaszkodik a hitéhez, az egyházához, nem fogadja el a nyilvánvaló hazugságokat. Kocsi Csergő Bálint számára világos, hogy van jó, és rossz, és hogy a kettőt nem lehet összekeverni, a kettő nem érintkezik egymással. Nem követett el semmi rosszat, de nem is hajol meg a földi hatalom előtt. Az előtt a gépezet előtt, ami a lelkét akarja. Az egyén ellenállása az igazság nevében az állami önkénnyel szemben, ez egy jó erős, viszonylag könnyen felfejthető kép lehetett 1973-ban, az államszocializmus besúgóhálózatot működtető, mozgalmi valóságában. Ma ez egyrészt banálisnak hat, másrészt érdektelen, a regény ereje máshol, másban van.
Kocsi Csergő Bálint a gályarabságot követően visszatér Magyarországra, előbb tanít, majd lelkészi hivatalt vállal egy faluban. A közösségbe azonban nem tud beilleszkedni, az ő szigorú elve szerint a hívek túl szabados életet élnek, büntetést érdemelnek, és amikor néhány hívet kitagad, elkergetik. Újabb összetűzésbe kerül a katolikus adminisztrációval is, megint bebörtönözik, aztán már a saját közössége sem bízik benne, túl balhés. Pedig ő csak Kálvin elvei szerint él, mégis mindig a rosszat kapja, eltelik az egész élete az otthontalanságban, a csatározásokban. Felidézi magánéletét is. Feleségül vett egy fiatal lányt a gályarabságot követően, gyerekük is született, tíz évig éltek együtt, mielőtt az asszony kihalt mellőle, de őt a vallási viták, küzdelmek kötötték le, a történet lejegyzésekor (élete végéhez közel) már nem is emlékszik a nő arcára. Itt testesül a narrátor kudarca. Hogy hiába olyan következetes, becsületes és bátor, mégse jó keresztyén, a szívében ugyanis egy ideológiát, eszmét hordoz a szeretet helyett. És meghal úgy, hogy senki sem ébreszti rá erre.
Moldova nem explikálja üzeneteit, a szerzői felismerések a narrátor történetébe kódolódnak bele. Kocsi Csergő Bálint azért éli túl a rabságot (az erőltetett menetet és a gályán végzett rabszolgamunkát), mert képes alkalmazkodni. Fogva tartottként nem lázad, nem lázít, és (bár nem válik árulóvá, nem tagadja meg elveit, hitvallását, de azért) megköti azokat a kompromisszumokat, amelyek ahhoz kellenek, hogy ne váljék halálos áldozattá. Társai közül azok, akik nem hajlandóak, nem képesek indulataikat, szükségleteiket, terveiket korlátozni, a kényszerkörülményekhez igazítani - meghalnak. Kocsi Csergő életben marad. Kertész Imre Sorstalanság című regényében ugyanez a képesség, az adott helyzet elfogadása segít Köves Gyurinak a túlélésben, Moldova viszont tovább lépteti hősét, többet mutat belőle, azt is láthatjuk, ahogy a krízisben (az egyedül) életképes stratégia a hétköznapi életvilágban életképtelenségként restrukturálódik. Kocsi Csergő Bálint, miután szabadul rabságából, elhagyja az alkalmazkodást, nem veszi észre, nem fogja fel, hogy a szabadságban ugyanaz a rugalmasság tehetné sikeressé, ami a gályán életben tartotta, nem érti meg, hogy a szabadságot is túl kell élni. A regény végén egy torz, szomorú kis emberként látjuk a narrátort. Kudarca ráadásul valahogy felidézi a tévében hadonászó, a Kádár-képébe kétségbeesetten kapaszkodó idős szerzőt.
A Negyven prédikátor kurrens befogadását (1973-ban) vélhetően a zsarnoki hatalommal való meg nem alkuvás témája, a főhős példaadó állhatatossága, elvszerűsége dinamizálta, a(z államszocializmussal szembeni) szellemi ellenállás programadójaként funkcionálhatott. Újraolvasása (2010-ben) szintén programszövegként láttatja Moldova regényét, csak épp a program iránya ellentétes. Azt üzeni, hogy a fanatizmus, a minden áron elvszerűség embertelenné, boldogtalanná teszi az elveket minden áron vallót.
Somogyi Tóth Sándor 1976-ban megjelent Próféta voltál szívem című kisregényében szintén központi elem az egyén-hatalom viszony, Somogyi Tóth műve azonban problémátlannak mutatja ezt a relációt. A kisregény narrátor-főhőse, Szabados a népi kollégiumok kinevelte kommunista csúcselit értelmiség képviselője, Pestre költözött író és újságíró, aki szellemileg messze környezete és az egész államszocialista nomenklatúra fölé emelkedik. Cinikus, pimasz és kiváló tehetség. Annyira intelligens, hogy teljesen átlátja a kádervilág működését, bármely szándékához megtalálja a lehetőséget, a járható utat, mindent és mindenkit manipulál maga körül. Próféta. Feladata az lenne, hogy hirdesse, illetve életvitelével és munkásságával példázza a leninista világrend nagyságát. Haszonélvezője a kommunizmusnak, de nem hithű bolsevik, nincsenek elvei, eszméi, ő játszmákban gondolkodik, tetteit belső monológok kísérik, folyton elemzi helyzetét, kijelöli célját, keresi a legjobb választ. Egyetlen őszinte gesztusa sincs, reakció pontosan kiszámítottak. Megírja a kötelező riportokat, közben (éjszakánként) a pesti társasági élet egyik emblematikus figurája, sikeres férfi, a nők számolatlanul hullanak a karjaiba (megjegyzem, annyira motivált erotikus jelenetekkel, mint Somogyi Tóth könyvében, szépirodalmi szövegben ritkán találkozhatunk). Tökéletes túlélő a pártállami világban - egy sztár.
A regény csak fokozatosan engedi felismerni, hogy Szabados antihős. Feleségét, gyerekét vidékre költözteti, hogy ne zavarják kicsapongó életét. Sikereinek kulcsa egyrészt az érzelmi sivárság (a kötődés/érdeklődés teljes hiánya), másrészt az, hogy nem ismer el semmiféle morált. Pályája azonban nem fenntartható, mert hiába annyira okos, arra nem jön rá, hogy az alkotás törvényei erősebbek a párt központi bizottságánál. Szabados (ellentétben Moldova főhősével) szembesül a kudarcával, azt látja, hogy a nála gyengébb képességű, kevésbé ismert művészek is mindannyian előrébb jutnak, mint ő. Legyőzött, kijátszott, lenézett vitapartnerei mind helytállnak a maguk szakterületén, Szabados viszont toporog egy helyben, mint egy óriási, de beváltatlan ígéret. Nem hozza létre ugyanis az életművet, nem készülnek el a napi gályán (az ő siker-gépezetén) túli szövegek, ötleteit mások valósítják meg, vagy megvalósítatlanok maradnak. Nincs ideje, energiája, feszültsége az íráshoz, mert ezeket elhasználja a mindennapi önpozicionálásban, haszonszerzésben.
Félelmetesen aktuális történet, belső felismeréseinek köze nincs kommunizmushoz, politikához, Somogyi Tóth Sándor példabeszéde társadalmi rendszertől független. Szabados karaktere azt bizonyítja pontról pontra, hogy rivaldafényben, egy állandó szerepléssé tett életben nem lehet, képtelenség elmélyült alkotómunkát végezni. Nem jön ki belőle. Hogy a tehetség, ha az alkotó nem használja, ha nem hozza létre a műveket, akkor egy idő után teher, később billog, szégyen - egy valami, ami miatt magyarázkodni kell. Szabadostól más férfihoz menekül elhanyagolt, százszor megcsalt felesége, társasági sikereibe belefárad, megbecsültsége zuhanni kezd, hogy végül identitása teljesen összeomoljon. Pszichiátrián, zárt osztályon végzi.
A regény újraolvasása ma, amikor az írói szerepek radikális átalakulását a medializálódás szervezi, amikor az alkotó, ha közönséget akar magának, kénytelen magazinok arcaként, bulvártermékek szereplőjeként is helyt állni, a Próféta voltál szívem parainesis-ként működik. Inti a napi sikerektől mosolygó, a gyorsan devalválódó hírnévre éhes írót. Hogy az esténként, bárpultoknál/kocsmaasztaloknál beváltható (mondjuk, pásztorórákra váltható) keresettség nem komoly dolog - miközben nagyon komoly kockázat, művészileg.
Sarkadi Imre 1963-as, A gyáva című kisregényében az elemi kudarc forrása szintén a művészélet, bár a kudarchoz vezető út itt épp az ellenkező irányba fut, mint Somogyi Tóth művében. A gyáva több oldalról megközelítve, árnyaltan bontja ki azt a felismerést, hogy a totálissá tett szemlélődés, a valóságtól elszakadt, csak a művek terére fogékony szellemi létezés megalázó helyzetekbe sodorja az embert, megakadályozza boldogságát akkor is, ha ez a létmód művészi értelemben egyébként ideális.
A hatvanas évek jelenében játszódó történetre egy fiatal pesti nő, Éva szemén keresztül látunk rá. Nem ő a művész, hanem a férje, Bence, aki elismert, sokat foglalkoztatott, és ezért rendkívül jómódú szobrász (budai villával, házvezetőnővel). A feleség lényegesen fiatalabb a férfinál, az egyetemet hagyta ott a házasság kedvéért, hogy aztán a jólét, a megszerzett társadalmi rang és maga az egzisztencia mégis kevés legyen. Házastársi kapcsolatuk felbomlásának története nem az ő kudarca, nem jelent számára sem lelkiismereti, sem érzelmi problémát, a házasság tulajdonképpen nem is bomlik fel. Épp ez a lényeg: hogy csak a társság párolog el. Az unatkozó Éva partnereket keres és talál a férje által ki nem sütött szenvedélyeihez. A hűség terén kihívásokkal küzd, vagy, hogy az ismertebb morálfilozófiai terminus technicust használjam - ribanc. Bár ő a címszereplő, a regény drámai súlyozása máshová esik. A feleség másik, izgalmasabb, élhetőbb életet szeretne magának, házasságon kívüli kapcsolatot kezdeményez egy vidéki, éppen végzett mérnökkel, a kisregény cselekménye jórészt a kettejük viszonyának kibomlására, majd elhalására koncentrál. Közös életet terveznek, találkozgatnak, de miközben a romantikusan lelkes János szándékai egyre határozottabbakká válnak, Éva rájön, hogy nem tud, nem is akar megválni sem megszokott életnívójától, sem a pesti művésztársaságtól, végül egy pesti mozi előtt, a belépőjegyért sorban álló fiút búcsú nélkül hagyja ott, el, és rögtön összefekszik korábbi udvarlójával, a társaságukhoz tartozó Tiborral. Nem meri vállalni a másik, kényelmetlenebb, vélhetően ingerszegényebb, és tőle is erőfeszítést kívánó életet, ezért nevezi Sarkadi gyávának. De a lényeg nem ez. Hanem a művész. Az érzékeny, ám tehetetlen Bence, aki jóllakott óvodássá, androgün masszává válik a művészlétben, valakivé, aki csak megformázni tudja (kőből) a felesége testét - kielégíteni nem. A kép riasztó, erős, Sarkadi prózanyelve pedig magától értetődően láttató, dinamikus, az eltelt ötven év alatt semmit sem veszített elevenségéből.
A végére hagytam Fekete Gyula regényét. Az orvos halála alig enged az értelmezésnek, masszív, tömbszerű szöveg, belső szépségét a hagyományos történetmesélés türelme, az egyszerű dramaturgia eleganciája adja. Weis doktort, a vidéki orvost nem engedik nyugdíjba, pedig beteg, fáradt ember. Kötelességen felnőtt ember, a jóindulat és az engedelmesség határozzák meg jellemét, ezért végül elvállalja tovább a munkát (pedig már utódja is volt, csak épp a fiatal doki okosan lelécelt nyugatra). A lassan csordogáló történet egyetlen jelenetért emelkedik, bekezdésről bekezdésre mindig feljebb: az öreg orvos infarktust kap egy szülés levezetése után. Kudarca nem halálban mutatkozik meg, hanem az oda vezető életútban. Hogy képtelen volt érvényesíteni saját szempontjait a világon. Gyenge, szervilis karakter, megy a vágóhídra önként. Utolsó órájában szembetalálja magát a korábban, a holocaust idején vele kegyetlenkedő Móré család tagjaival (ott születik a baba). A regényben nincs kibontva, de a következtetéses üzenet izmos: azok, akik annak idején szívesen halálra dolgoztatták volna őt valamelyik munkatáborban, most (hosszabb idő alatt, de mégiscsak) halálra dolgoztatták egy orvosi praxisban. Ő meg kudarcosan hagyta. Az olvasónaplózottak közül talán ez a szöveg múzealizálódott legerősebben. Fekete Gyula regénye leginkább filológiai érdekességként tűnik fel, az élményszerű olvasást akadályozza (legalábbis korlátozza) a szöveg terjengőssége, a funkciótlan leírások, az egyetlen, kitartott hangon megszólaló prózanyelv, a regénydramaturgiai és narráció-technikai szegényesség: a mű végletes korszerűtlensége. A részletesen megénekelt sors egyszerűsége nem letisztultságként, de partikularitásként olvasódik újra, nem nyílik a regényben olyan ablak, amely mögött egy ma is (bármikor) izgalmas emberi konfliktust/kérdést/létproblémát láthatnánk meg. Az orvos halála 2010-ben nem képes több lenni, mint egy idős közszolga szomorú, de érdektelen életének túlbeszélt krónikája.
Négy jó regény (három meg egy tűrhető), nem olvassa őket senki. Illetve mi igen. Kérdés, hogy lenne-e bármilyen esélyük ma a könyvpiacon, ahogyan aligha kérdéses, hogy ezt az esélyt a közeljövőben nem fogják megkapni. Somogyi Tóth Sándor könyvét egy megyei könyvtárból kölcsönöztem az előadásra készülés elején, a kötet a közgyűjtemény külső raktárából kellett áthozatni, a könyvtárosoktól megtudtam, oda azok a címek kerülnek, amelyeket az elmúlt öt évben egyszer sem keresett olvasó. Vissza újra az elejére: nem meglepő. Az itt tárgyalt (vagy bármely) szépirodalmi művek akkor számíthatnak új befogadókra, ha kötelező tananyagként a közoktatásban megjelennek. Az orvos halála, a Negyven prédikátor, a Próféta voltál szívem, és A gyáva című regényekről ez alig elgondolható. De nem baj. Ennél kevesebb olvasója már nem lehet az irodalomnak, nincsen tét, lehet nyugodtan a minőséget keresni - kiterítenek úgyis. Illetve (könyvesházi, könyvgúlás értelemben, mondjuk úgy, ahogyan Müller Péter életbölcs könyveit) nem terítenek úgyse. Még jó. Vagy ki tudja.
Megjelent a 2011/3-as Bárkában.
