Sarusi Mihály

A többit bízza rám. Üdv. Imre

Simonyi Imre küldeményei Levelesládámból

Az első levél, amit Simonyitól kaptam, az 1971-es csabai föllépésével függ össze. Ha jól gyanítom, az esten való közreműködésre Simonyi által kiszemelt színész(nő) meghívásáról, meg Márai-könyvekről lehetett szó. Utólag ki tudja pontosan?! Számomra nyilván nem volt olyan érdekes, mint Imrének, akinek viszont nagyon! Az utolsó levele 1992-es.

17-et őrzök a Simonyi-levelekből, több valószínűleg nem volt. (Meg azt a 2-t, amit hölgyismerősöm adott át megőrzésre.) E levelek hangja a lehető legtermészetesebb módon egész más, mint amiket Nagy Gáspár nekem küldött (l. Gazsi írja Miskának: Életünk, 2009. 2009/11-12.   43-56.). Aki ismerte Simonyi Imrét, annak költői a kérdés, hogy miért. Édesapámmal egyidős, tehát nemzedéknyi a különbség köztünk. Aradi ő is, mint az én családom, de például míg ő - mondom, aradiként - inkább biharinak érzi magát, mi aradiként igyekszünk őrizni csanádi mivoltunkat, s nincs bajunk aradi magyarságunkkal sem. Nagy Gáspár finomsága volt számomra a vonzó, s nem Simonyi nem ritkán durvaságig fajuló keménysége. Gáspár értő barát, aki segít akkor is, amikor nem tudsz róla, Imre értetlen atyai 'barát', akitől nem idegen a másik ugráltatása. Csak hogy pár példát említsek...

Levelesládámból című sorozatom második darabja ez a mostani (az első az NG-leveleket ismerteti), amely igyekszik bemutatni a nekünk írt Simonyi-leveleket, megkísérelve leírni, vagy legalábbis jelezni, milyen - minket illető -  körülmények közt vetette papírra ezeket a sorokat Simonyi.

Keltezés egyetlen Simonyi-levélen sincs, a borítékon található postai bélyegpecsételésen vagy kiolvasható, vagy alig látható, elmosódott időpontot vettem alapnak. Egy-két esetben ez sem volt lehetséges, hogy miért, a levélnél jelzem, s a sorrendet a tartalom alapján igyekszem meghatározni, hogy minden darab a megfelelő helyre kerülhessen. A levelek szinte kivétel nélkül Gyulán íródtak, amelyik nem, jelzem. Az általa elkövetett aláhúzásokat hasonló módon jelzem; zárójelei ferdék, nem kerekek.

Egy helyen 'nyomdafestéket nem tűrő' megszólítással él Imre, ám én úgy gondolom, közölnünk kell, hogy világos legyen az őt nem ismerő számára is, milyen nyelvi fordulatok szaladtak ki nem is olyan ritkát a valóban nagy, ám hamar indulatba jövő költő száján. Az utolsó előtti, Fehérvárra küldött 1977-es levele pedig kisded S. I.-gyűjteményem egyik legérdekesebb s legértékesebb darabja.

Csabán valósággal nyüszítettek az elvtársak, ha megláttak Simonyival. A legemlékezetesebb az 1970-es esetem Imrével.

A Népújság szerkesztőségében Sass Ervin óva inti Bencsik Mátét, hogy Sarusihoz hasonlóan barátkozzék Simonyi Imrével - tudod meg 2001-ben a cimborádtól.

Épp akkor fejeztem be Tanácsi-úti sétám Imre bácsival.... Sass (a Búzapiac-téri Pártházban tartózkodó szerkesztőségben) már tudta, mi nem történt a csabjanszki Sztalin-úton a másik gyakornokával, azzal a rosszcsont Miskával.

Ahogy karomba karolt Imre a csabai Fő-uccán, végig az volt az érzésem, figyelnek! Pártlap pártmunkás-jelölt párthírlap-író gyakornoka csak úgy, ukk-mukk, végigvonuljon kart karba öltve a Tanácsköztársaság úton ezzel a gyulai ellenforradalmárral...

Képtelenség.

S mit ád Isten, 30 magyar év után kiderül, jól tetszett érezni! S nem üldözési rögeszme riasztotta érzékeidet.

Újfönt nem.

Ahogy vonultunk Imrével kart karba öltve a csabai Fő-uccán a déli verőn az ebédelni igyekvő, ebédből megjövő elvtársak és elvtársnék, meg magunkfajták áradó tömegében, kissé ijedten néztél körül, ki lát benneteket? Mert ha csak egy is a mellettünk elhaladók, minket vizslatók közül jelenti a főnökeimnek, már megint állás nélkül vagyok. Ráadásul eleve nincs ínyemre, ha férfi karol belém... Imre minderre fittyet hányva vonul velem végig a Csaba cukrászdától a Vasútig tartó kétezer méter hosszú - négyezer lépésnyi? - Andrássy úton, a fülembe baráti intelmeket súg....

Hogyne lett volna rosszul a pártházi pártlap pártmunkás rovatvezetője?! „Csak nehogy úgy járj, mint a Miska barátod!" Mért, Miska hogy járt? „Simonyival egymásba karolva vonult végig a Tanácsköztársaság úton..." (Simonyinak az időben nem volt jelenése a helybéli 'irodalmi' sajtóban: nem volt, mert ki volt onnan tiltva. Erre föl a munkatársuk - a munkatársa a pártlapnak...)

Csak gyanítottad, miért nem kedvelnek téged az ötvenhatos ellenforradalmárokat szívből gyűlölő csabai pufajkáslapnál! Hogy 30 év múltán a barátodnak eszébe jusson: persze, a lapnál abban a pillanatban tudtak az általad elkövetett elvtársiatlanságról! 'Ellenforradalmárral' grasszáljon a lapjuk gyakornoka...

E levelekből is kiderül, miért volt köztünk tartózkodó a viszony. Hogy miért távolodtam el tőle újra és megint... Hogy valamikor csak újfönt rányissam az ajtót a Dob utcában, a 48-as utcában, majd végül az Erkel téren. Rányissak, amíg tehetem.

E munkácskával is rányitok Imrére.

... Simonyi Imrére! S nem Szmolára. Mert Imre nagyon haragudott volna, ha valaki le-Szmolázza! (Biztos ráborítja az asztalt.) Mert őt úgy hívták, hogy SIMONYI IMRE. Így döntött. S illik ezt tiszteletben tartanunk... egyszer s mindenkorra.

1971. legeleje

Koperta nélkül megmaradt levél. „Miska! Miután ez a B. harmadik levelem is válaszolatlan hagyta - természetesen minden további kapcsolatot megszakítok vele. Magát viszont megkérném, ha találkozik vele kérje meg, hogy azt a könyvügyet intézze el..." Hogy milyen könyv volt, fogalmam sincs. Tán a csabai könyvtár Márai-köteteiről volt szó, mert hogy arra biztatott bennünket, csórjuk el, neki azokra halaszthatatlan szüksége volna! Csodálta, hogy Csabán egyáltalán közkönyvtárban lehet Márai. Mert a csabai könyvtár valóban ilyen volt. Féja Gézának, Lipták Pálnak köszönhetően. A hatvanas években pl. Új Symposiont, Párizsi Magyar Műhelyt is kínált, s a legismertebb nyugat-európai  napi- s hetilapok is ott virítottak  a hírlapolvasó szabadpolcain. Nyelvtudás nélkül is meg-megértette az ember egy-egy címlapképükről, mi nem történik velünk. Aki meg túl gyakran emelte le őket a helyükről, a besúgó könyvtáros bácsi jelentésében névsorba került: „Gyakran olvas angol nyelvű könyvet, újságot:..." - és jött a több mint gyanús alakok díszes névsora. Hogy amikor most ráakadjak a kopóiratra, ott lássam egyik akkori legjobb cimborám nevét is. Hogy tönkre is tegyék e piszkok a barátomat. 'Márai a csabai könyvesházban'...

1971. I. 26.

„Miska! Gondolkoztam a műsor címén: ne „Szerzői est" legyen - ezzel lelőnénk az esetleges TIT-estet, de egyéb megfontolás is vezet ebben az elhatározásban - hanem egyszerűen így: IRODALMI EST. Közreműködők Simonyi Imre költő és Goor Nagy Mária a Thália Színház tagja. Kérem, azonnal értesítse H. J.-t, hogy már a műsorfüzetet is így nyomassa és a plakáton is így hirdesse. Jobb így!!! Üdv. Simonyi Imre". Nyilván ahogy rendelte.

1971. II. 5.

Imre első hosszabb levele hozzánk; majdnem olyan 'több rétegű' - több hasábra-nézetre szabott -, mint NG egyik-másik levele. Persze, a csabai est előkészületeiről... Goór még nem tud semmiről, ezért H.-nak „a héten kétszer is írtam; egyrészt, hogy Goórnak azonnal írjon még egyszer felkérő levelet, másrészt hogy most szombaton jöjjön át Gyulára... hogy némely részletet megbeszéljünk. /Ő sem írt semmit a leveleimre./" 15-én készül haza Pestről, „de ha addig nem tudok valami egészen biztosat, akkor nem lesz előadás! Ugyanis most már kezd idegesíteni a dolog". Azaz: vagy a szervezés gyatra, vagy az állambiztonság Simonyi-lassítása sikeres, vagy mind a három (mondaná Imre, ha mondhatná, s rád emelné az asztalt). Arról nem beszélve, hogy „tekintettel kellene lenni az én rongyolt idegzetemre.... Vasárnap - hacsak nem jön közbe valami - én még átmegyek magához". Jött is, a Corvin utcába, ahol jól érezte magát: parasztpolgár ház, nem emeletes torzszülemény ki tudja hanyadik emeleti odúja - később a Lencsési lakótelepen még majd szintúgy meglátogat, akkor már gyermekeimet késztetve ámuldozásra.  „...ha a hugának van kedve, főzzön valamit, mert itt nincs időm ebédelni: délben be kell mennem Anyámhoz, aztán rohanok a vonathoz. Majd viszek át magammal könyveket, s verseket olvasunk. Jó? Így valamiképp mégiscsak megtartjuk 'az előadást'." Majd a levél margóján arra kér, hívjam föl a Tháliát, tudjam meg GNM címét, keressem, rendben van-e...

1971.  /II./...

Székesfővárosunkban, Budapesten föladott levél. „Miskám! Gór autóval érkezik. Én szombat este megyek Gyulára és hétfőn az 5-órással Csabára. Üdv. S. Imre". Imre szervezi a csabai ifiház Tizek Körében tartandó estjét, amit szerénységem ajánlott be a vezetőjének, H. J.-nak (valójában...-nek.). Élete első csabai bemutatkozása lett ez? Nem csak emiatt izgatta. Izgatta minden hasonló föllépése, nagyon készült minden szereplésére. A Viharsarokban elnémítva hogy ne lett volna számára fontos minden közszereplés... Rólunk nem is szólva. Sikeres partizánakciónak éreztem; hogy áttörünk egy falat. A hallgatásét? ...Elhallgattatásáét. Még inkább: a butaságét.

1971. II. 21.

A csabai Simonyi-est után több levelet írt Imre Gyuláról Csabára annak a hölgyismerősömnek, aki velünk ült az est előtt a Körös Szálló kávézójában, s ahol Imre olyasmit is kiejtett a száján, hogy annak a nőszemélynek, aki tőle akar valamit, kézen kell állnia. A hölgy, jóval az esemény után, két levelet adott át megőrzésre. Ahogy olvasom őket, kiderül, az első, amely Imre szerelmi vallomása volt, nincs köztük. Hogy a fiatal hölgy azt találta válaszolni Imrének, nem tud kézen állni, kapta az újabb, értetlenkedő, majd aztán a következő, megint megértőnek mutatkozó levelet. A szerelmi vallomására adott elutasító választ így fogadta: „Kedves B.! Hát bizony kellett néhány nap, amíg felocsudtam ettől a taglóütésről. Levele ugyanis otromba, sértő - méghozzá indokolatlanul. Hogy 'egy kalap alá veszem a nőket?' talán épp fordítva: nagyjából egészéből ők bújnak egy kalap alá. Erről csak nem én tehetek?! Amikor Magát észrevettem: épp az érdekelt elsősorban, hogy vajjon a 'kalapba' tartozik-e, avagy nem?! Ha nem: az nagyon jó lett volna...." De nem szerette Imre, ha valaki ugyanolyan hangon szólt vissza, mint amit ő a lehető legtermészetesebbnek tartott... a maga részéről! Az persze más kérdés, a megismerni óhajtott hölgynek szembesítenie kellett-é Imrét azzal a tornai hiányosságával, hogy nem képes az említett mutatványra. Mondhatni 'emberére talált' a csabai nagylányban. Imre máshoz szokott?

1971. III. 3.

Csabai hölgyismerősöm és Imre levelezése, mint említettük, folytatódott. Elég furcsán. Ugyanis B. (Bcsabán Gyuláról) Imrétől III. 3-án lepöcsételt bélyegű levélben értesült arról, hogy még nem kapta meg a szerelmi vallomására adott elutasító választ, és idegesíti, hogy vajh mi lehet a levelével? Imrénél jobban ki ismerhette a III/III-as úrelvtársak levélellenőrző szolgálatát... „Drága B.!" - kezdi kedveskedve Imre, még mit sem sejtve B. bizonyos (előbb már említett) testi fogyatékosságáról. „Nagyon idegesít az a levél. Kérlek, szánj rá pár percet és írd meg, hogy végül is megérkezett-e, vagy nem? /Majd ha átjössz, élőszóban megmagyarázom, hogy tulajdonképp mért is idegesít?/" A Simonyi-levelek kopertáján - ezen is - hátul a ragasztásnál további ragasztások: vagy Imre, vagy a III/III. igazított rajta egyet. S adta, mikor adta tovább továbbításra - mi több, kézbesítésre (már ha nem sikerült valami főbenjáró bűn elkövetését rábizonyítani, legalább gyanítani) - a Simonyi-levelet... némi hónapos késéssel? Megkeverve levélírót, levélvárót, illetékes avagy illetéktelen levélolvasót.... Vagyis ez a levél valójában az előzőt megelőző levél... Csak hát. Ha.

1972. X. 25.

Az első Simonyi-levél Veszprémbe, az irodaházi Napló szerkesztőségbe igen kurta. „Kedves Miska! Meg van-e Magának az az antológia, amiről a nyáron beszélt?    Ha igen, kérem küldje el nekem. S még valami: kérdezze meg Konczot, miért nem hozta a korábban beküldött verseim? S hogy a jövőben kell-e a Naplónak vers tőlem! Írjon! Üdv. S. Imre." Kurtának kurta, de egyértelmű. Örül, hogy immár Veszprémben is van híve. Van valaki, akinek elmondhatja - aki azt meg is hallgatja -, hogy most épp mi a teendő. Hogy milyen válogatást emleget, már nem emlékszem. Koncz?... A lap főszerkesztő-helyettese volt, neki köszönhetem veszprémi állásomat. Ő szerkesztette a lap hétvégi művészeti-művelődési mellékletét, s mint alkalmi költő s a magyar költészet szerelmese, híve Simonyinak is. Nyaranta valóban hazajártam... Gyulára is: apámhoz a Kisoláhvárosba, meg a Várszínházba, a Várfürdőbe, unoka-nénémékhez Újváriba... Meg persze Imréhez be-bekukkantva - a párommal is, aki igen elbámult, máig csodálva Imre édesanyjának áldozatát - a Dob utcai remetebarlangba.

1972. X. 30.

Megint sürget, küldjem a könyvet! „Persze, hogy annak nincs értelme, hogy maga ott írjon róla. Örülök, hogy tetszenek az új írásaim. /Az októberi Alföldet, Új Írást is látta?/ Koncznak rövidesen küldök verset." Azaz eszerint a Napló újság már közölte az előbb emlegetetteket. „/Viszont: az említett vers honoráriumot nem kaptam meg. Melyik számban jött az a vers?/ Arról pedig senkinek egy árva szót se, hogy a könyvet elküldte nekem. Értjük!?" Értettük. „Legyen rám, s helyzetemre tekintettel! A többit bízza rám. Üdv. Imre." Úgy is lett. Hogy mi, nem tudom.

/1975./ III....

Ezúttal már odakerül a nevem mellé a kopertán a megtisztelő és elismerő (és ezúttal persze hogy túlzó, hisz még csak egyszerű munkatárs, 'kezdő újságíró' vagyok) „szerkesztő" megnevezés. Megint szervezkedik, ezúttal Gyuláról indítja veszprémi estjét. „Kedves Miska! Szokoly Tamás járt itt, s mondta: ősszel megcsinálnák nekem Veszprémben azt az estet. Most írtam Neki. Magának is írok, méghozzá azért, hogy legyen az ügyben Sz. Tamás segítségére. Nekem október felelne meg. Ha a dolog perfektuálódik, majd megírom, hogy melyik színésznőt kérjék fel a közreműködésre. A fontos, hogy ügyesen szervezzék meg: legyen közönség! Szeretettel üdvözlöm: Simonyi Imre. Természetesen hivatalos /a rendező szerv által történő/ meghívást várok!" Mi tagadás, Sz. T. mindent megtett a sikerért. (Mi magunk örültünk, hogy valamit mozdíthatunk... Bármit.) Üldözték is eleget szegény Szokolyt, amiért Simonyi-féléket (Csoórit, hasonlókat) hozott Veszprémbe! A Georgi Dimitrov nevű bolgár főfőtovarisról elnevezett vármegyei mívelődési ház népművelőjeként, irodalmi színpadának vezetőjeként, a helyi fiatal írók köre főszervezőjeként... épp elég borsot tört a Pap-birodalom nacsalnyikjainak orra alá.

1975. VI. 25.

Már ősz lévén, Imre - okkal - sürget. Hogy nekem (a Napló újság „szerkesztőké"-nek) hiába írja, más dolog. „Miska! Eddig még nem kaptam meg a hivatalos felkérést. Kérem nézzen Maga is utána, hogy mi is a helyzet ott a kulturházban: mit várakoztatnak!? Ha megjön a felkérés, küldök Magának fotót és verset a Napló számára. Maga pedig ír egy beharangozó cikkecskét. Üdvözlöm: Simonyi Imre." Épp elég oka volt hivatalos fölkérésre várni! Hogy miért várakozatja a művelődési ház? Mert még 'maga' - azaz a magát irányítónak vélő - III/III-as (ügynök, és tartótiszt, és főtiszt) is bizonytalan, kell ez neki(k) egyáltalán?!... Simonyi Veszprémbe, a királynék - no meg Pap János - városába!... Beharangozni meg beharangozunk, rajtunk nem áll, ha engedik a harangocskát megkondítani. Ugyanazok, akik 'netán' lassítják - ha tehetnék, megakadályoznák - ezt az egészet.

1975. IX. 26.

Költemények, levélkísérettel. „Miskám! Itt volnának a versek. Ezeket gondolnám, hogy hozzák a szerzői-est előtt (szombat? vasárnap?) valamelyik számban. Szeretettel üdvözlöm: Simonyi Imre. A Heten c. darabnál felhívom figyelmét egyazon-kétféle kötőjellel megy s nem nem gondolatjellel!" Hogy az olvasószerkesztő erre mit mondott, emlékszem (persze, hogy elsőre elküldött bennünket valahová!), a tördelő viszont megértőbb volt. Hogy mi lett a végeredmény? Ahhoz elő kéne venni a lapot. Tény, hogy a hétvégi mellékletet igényesebben szerkesztették, jobban odafigyeltek az efféle apróságokra. Ha netán megjegyezted, hogy Simonyi rendszeresen szerepel a Népszabadságban, ünnepi hajlékonyságuk fokozódott - majdnem odáig.

1975. X. 1.

Estje lesz Imrének, jönnek hát sorban az eligazítások. Miskám! Megkaptam a levelét! De mi az, hogy „csillag alatt" „esetleg" megemlítik, hogy ott lesz valami velem és körülöttem? Hát vagy ad a Napló egy előzetest, /főcímben S. I. szerzői estje/ néhány mondatban megemlítve, hogy kik működnek közre, hol s mikor lesz a dolog - vagy ne hozzanak róla semmit. Ha a Napló netán színvonala alattinak minősítene akár engem, akár az estet, akár a verseim: ez joga. De „csak úgy" csillag alatt /s főként: „esetleg"/ hát ilyet nem játsszunk kedves Miska! Jó? Akkor inkább semmit! Kissé kijöttem a béketűrésből. Üdvözlöm: S. Imre. Okkal jött ki a béketűrésből, csak hát az úgynevezett 'Magyar' 'Szocialista' 'Munkás' 'Párt' nevű műintézet veszprémvármegyei bizottságának napilapját nem mi ketten szerkesztettük Simonyi Imrével! Tudhatta ezt ő jól, biztos tudta, de tán nem eléggé. Szóban ilyenkor olyasmivel egészíti ki mondandóját, hogy ha nem úgy tesznek, ahogy kéri, hát menjenek... Oda, éppen oda.... Egyetértettem vele. Azon túl nem sokat tehettem. Ha volt hozzá bátorságom, odaraktam K. I. főszerkesztő-helyettes mellékletszerkesztő elé, olvassa, mivel fenyegetőzik Imre. Ijedős ember volt szegény Pista, majdnem annyira, mint mi (mármint hogy mi a Simonyin kívüli Simonyi-barát világban), de neki 'amarra' is figyelnie kellett, sőt, igazodnia. Mi az hogy: 'csak úgy', pláne 'csillag alatt', netántán 'esetleg'. 'Sorok közben'. Simonyiról lévén szó, pláne hogy pláne.... Koncz István? A hatvanas-hetvenes évek hithű kommunista veszprémi lapszerkesztője az 1950-es években papnövendék, 1956-ban fölszabadultan köszönti költeményeiben a forradalmat, hogy az egyik föltétlen hitből a másik föltétlen hitbe csúszó ember a rendszerváltozás után halálos betegen a Népszabadság szerkesztőjeként szaktársai közt az egy igaz hitet kísérelje meg hirdetni - gyanúnk szerint tökéletes sikertelenséggel... Ki másét: Krisztusét. Krisztusét!

1975. X. 16.

Találok olyan levelet Simonyiéi közt, amely újraragasztva cseppfolyós ragasztóval lett leragasztva, a többit (mint ezt is) ragasztószalaggal újfönt ragasztotta le a küldő, avagy az útközbeni... levélbiztos 'biztos elvtárs'. Miskám! Kérném, hogy küldjön nekem a Naplóból 3-3 számot, abból is, amiben a versek, abból is, amiben az előzetes jöttek! Sylviának ugyancsak adjon fel 1-1 példányt belőlük. ...Tamás hogy van? Beszélt vele?! Szóval: várom az újságokat... Ölelem: Imre. Eszerint K. teljesítette Imre követeléseit. Szokoly Tamás pedig... Akkor is, utóbb is, egész a jó három évtizeddel későbbi haláláig gyakran volt rosszul: hol bajban, hol megint bajban. Hogy közben írja, míg írhatja, a költeményeit. Amiben - a költészeten túl - pl. különbözött Imrétől: nem vette olybá, hogy őt állandóan ellenőrzik a titkosrendőrök. Imre olybá vette - okkal-joggal, látható a mára már kutatható kopójelentésekből. Pedig neki is lesték szinte minden szavát (hogy a szavait napra nap igazoló tetteiről ne is szóljunk) - majdnem ugyanazok, csak Gyula helyett Veszprémben. Óvatos egyikőjük sem volt! Csak Imre pohár ez-az hatása ellenére is tökéletesen józan állapotban izgatott, Tamás a több tucat pohár italtól némiképp átalakulva is nyílt uszítás nélkül. A zsarnokság ellen Tamás a tetteivel (leginkább a szervezéseivel) lázított. Imre: amivel lehetett. Ami belefért!!!

1975. X. 17.

Ezúttal levelezőlapot küld. (Borítékra 1 forintos, levlapra 60 filléres bélyeg kell, tehát megéri, ha rövid a mondókánk. Megérte, amíg a posta ezt megengedte; az átkos Kádár-korszakban a hírház ezt megengedte nekünk, a boldog emlékezetű újraépülő vadkapitalizmus 'nemzeti' hírháza beszüntette ezt a szabad választásunkon múló lehetőséget.) (Szabad választás? Addig, amíg övék nem a döntő szó. Az álladalmi - vagy egyéb, mi több magán, sőt, nemzetközi, mi több, nemzeteken felül álló - egykéz.) „Miskám! Föltétlen kérje meg a két fotóst, hogy küldjenek az összes felvételekből /illetve Magának adják át, és Maga küldje el/ lehetőleg 2-3 kópiát mindegyikből. Sylvinek pedig Maga póstázza fel; ugyancsak: 1-1 példányt a jobbakból, persze olyanokat is, amelyen mindketten rajta vagyunk. Ölelem: Imre. Az eredeti két fotómat kérem küldje vissza." A lap fényképészeivel - kartársaimmal - ugyan természetesen jóban voltam, ám hogy az összes Imre-képet elkérjem tőlük... Ráadásul át is adják azokat... Majdnem lehetetlen föladat... Az est? Igen jól sikerült. Telt ház a Dimitrov - a magunk szava járása szerint a „GYERÜNK GYURKA BÁCSIHOZ" JÁTSZÓHÁZ - kamaratermében, s Imre azzal merevítette le a költészet helybéli szerelmeseit, hogy a derekát kihúzva egy adott szent pillanatban, melyet odahaza, a Dob uccában alaposan kifundált, fölépített, magában ezerszer lejátszott, a Gyerünk Gyurka bácsiban is oly jól időzített, hogy az Árpád-házi királyok szellemi örököse áll Önök előtt!-től ledermedtek...  A megdöbbent hallgatóság azzal tisztában volt, hogy Veszprém Gizellának - no meg Istvánnak - köszönhetően a magyar királynék városa, de hogy a magyar királynők városában egyszer csak (mást ne mondjunk, Pap János országlásának javán) elénk álljon egy Körös-parti költő, hogy ő lenne az utolsó Árpád-házi?! ... Aki ott volt, máig nem felejti. Imrét nem lehet elfelejteni. Mármint hogy az nem tudja - míg él, mert utána a helyzet változik - Simonyit feledni, aki egyszer is hallotta... szavalni. Költői művet előadni, mi több, megszólaltatni. Szóval hogy akit megfogott Imre költészete. Nem kíméletlenül kemény hangja, hanem e leplezetlenül 'színpadiasan' (mert hogy színpadon hogy szólaljon meg a színész, az előadó, a szavaló, ha nem színpadiasan, tehát hatni akaróan, 'hatásvadász módon' hatást kiváltani akarván?) elénk tárt költészet igazságaival.... Csak azt nem tudjuk, helybéli, vagy Imrét jobban ismerő békésvármegyei - Imrét ide is elkísérő? - kopó számolt-é be az illetéktelen illetékeseknek eme szép est fénypontjainak árnyoldalairól. (Azok, akik ha tehetnék, 2010-ben is e fények árnyai után vadásznának; ám, sajna, hiába kapkodnak. 'Simonyi'-t hogy lehetne megfogni?)

1975.  /X./....

Ezen a levelén nincs lebélyegezve a bélyeg - újrahasznosításunkra vár. „Miska! Könyörgöm! Szerezze meg a két fotóstól az összes felvételeket. Valamint küldje vissza a lapban s a meghívóban lehozott két eredeti fotómat. Azokra szükségem van. Ha csak módjában van küldjön a három számból 1-1 példányt, amelyekben előfordulok. Sunyovszkynak küldött belőle? Természetesen mind a háromból. Tamással mi van? Kérem, ne hagyjon egyoldaluan leveleznem. Ez a halálom. Egyébként se vagyok jól. Üdv. Imre." Sajtófényképésztől elkérni a teljes fölvétel-sorozatot, csak úgy, baráti alapon... Nagy néha megesik, hogy hallgatnak rád. Ám hogy egy fiatal újdondász 1975-ben (Veszprémben!) visszakapja a nyomdából az általa leadott képet... Ennél is lehetetlenebb. Majd egyszer, ha véletlen visszajött. Sunyovszky? Igen, meg Goór. Mindig a legjobbak - s mellesleg, nem mellékesen: a legszebbek - közül valaki. Persze, hogy nő illett Imre mellé az estjére (Gyulán, Csabán, Veszprémben, bárhol a kerek egy, Simonyi által becserkészhető világon)! Jó hogy nem férfi... Ilyen meleg hangulat Imre körül elképzelhetetlen lett volna. Épp e rendre férfi-női előadói páros tette - Imre, meg a jó előre és jól kiszemelt színészné jóvoltából - férfiassá a Simonyi-esteket. Hogy hol dübörögjenek, hol sírjanak, hol telve legyenek magabízással, hol dacos keserűséggel háborogjanak... Megjelenítve a Simonyi költészetét átható-átitató-belengő élethalálharc minden rezdülését.

1975. X. 24.

Az e havi Gyula-Veszprém postai levél csúcsforgalmat lezárva Imre azt írja levlapján: „Miskám! Az ég áldja meg! Írtam, hogy a két fotóstól szerezze meg s küldje el a felvételeket. /Az újságok megérkeztek, köszönöm!/ Sylviának ugyancsak küldje el... Mi van Tamással? Aggódok érte! Milyen visszhangok vannak a városban az előadásra? Szerintem: rossz voltam. Dehát nagyon beteg voltam. Tulajdonképpen le kellett volna mondanom az estet. Sajnálom, hogy nem voltam az igazi. Ölelem: Imre." Imre jól érezte, hogy valóban nem volt olyan átütő, mint szokott. Szíven ütött bennünket Árpád-háziságával, ám versmondása egy árnyalattal alatta maradt a tőle megszokottól. De Veszprémben ez is épp elég volt - pl. ahhoz, is, hogy Tamást tovább nyomorgassák. Kik? Kik-kik! Azok, akiknek az időben az volt a dolguk: mások megnyomorítása. Hogy a küzdő-vergődő lélek szeszbe fojtsa félelmét. Imre nem, Imre bírta szesztelen is.

1975. XI. 1.

Csoda, ha belefáradt a várakozásba? Értem, hogyne érteném... (ma, 2010-ben is) a dühkitörését, amit eddig magába fojtott. Ezúttal meghagyom levele eredeti tördelését.

„Miska! Hát most már aztán a kúrva Isten bassza meg Magát is! Egy árva idegzetem van. Azzal ne basszon ki. Jó.

Én az alábbiakat kértem:

1.      Az előadás során két fotós kattogtatott, a föld alól is kerítse elő őket, és szerezze meg az összes felvételeket, amit rólunk készítettek. Fontos!!!

2.      A két eredeti fényképemet kaparja elő valahonnét és küldje.

3.      Én is voltam újságíró!!! Elfekvő példány kell hogy legyen a szerkesztőségben, kapjon 1-1 számot mindháromból és Maga küldje el Sylviának...

4.      Ne bízzon semmit arra a... baromra, aki már ott úgy kiborított, hogy az előadást alig bírtam megtartani.

5.      Levelemre postafordultával válaszoljon /attól a gyereke nem lesz betegebb!/ mert egyébként a kurva életben szóba nem állok Magával.

Most aztán tényleg dühös vagyok!

Nahát, üdvözlöm:

Imre"

Szó mi szó, nyilván úgy esett, ahogy Imre írta. Az, ami gyanítható. A lapnál nem boldogultam a dolgával, ránk sem hederítettek. Ráadásul '75-ben már kezdett forró lenni a lábam alatt a talaj, úgyhogy éppen futófélben vagyok, januártól már máshol dolgozom. Épp ezért szedem az irhám: erőszakos pártmunkások irányítják a lapot, akik hogy lennének a legkisebb megértéssel S. M. vagy S. I. gondjai - még hogy gondja, netán inkább egyszerűen csak kérése - iránt. Hogy hogy magyaráztam meg Imrének, nem emlékszem. Nem tudom, sikerült-e. Hogy később is szóba állt velem, az igaz. Én meg vele. Mert gyakori türelmetlensége és alkalmankénti féktelen durvasága, bevallhatom (tán máshol is megtettem!), taszított. Ami valamelyest a közelében tartott: a tisztelet TISZTA KÖLTÉSZETE iránt. (Ahogy, mit lehet tenni, ezt is bevallottam már...)

1977. VIII. 26.

Két évvel később, amikor már a Naplót követő (még mindig Vp-i) Vármegyeházáról is továbbmenekültem a legközelebbi megyei laphoz, Székesfehérvárra, jött e levél Gyuláról. Ahol a pontos címzés szerint Imre megtalált. (A fiam, aki Fehérvárt végzett mérnök, 2010-ben örömmel fedezi föl asztalunkon atyja székesfehérváriságának eme bizonyítékát). Nyilván nem véletlenül. Nyáron már megbeszélhettük, amit meg lehetett vele? Mert amit nem, azt aligha. Hogy bennem maradt a tüske, alább kiderül. Ez is az eredeti bekezdésekkel (mert itt is van némi jelentősége) kerül ide levelesládánkból.

„Miska!

Mit szamárkodik? Hiszen az a pár évvel ezelőtti gorombáskodásom egyszerűen a betegségem számlájára írandó. Tulajdonképpen abban az állapotomban le kellett volna mondanom a veszprémi fellépést, hiszen alig álltam a lábamon, s csak félig-meddig voltam a szellemi képességem birtokában.

Azóta - némi közbülső javulás, vagy látszat-javulás után - különösen tavaly ősz óta meredeken esek lefelé.

Operáltak egy gyanus dologgal, de a testem különböző pontjain egyéb idegesítő tünetek jelentkeznek.

De a nagyobb baj: az idegzetem bomlása, gondolkodó képességem tompulása s az ezzel járó állandósult szorongás, hogy mi lesz velem?

Egy éve lassan, hogy nem tudok dolgozni: teljesen kiürültem, nincs semmi mondanivalóm.

Túl nagy terheket viseltem, cipeltem ötvenhat éven át. Az ötvenhetedikben kiderült: nem emberre szabott teher volt az.

Hát most fizetek. Egy csúnya életnek: egy ronda véggel. Ahogy illő a magamfajtának.

Nyugodjék meg: szépnek találtam a rólam szóló megemlékezését" - mert szóban, odahaza rám támadt, milyen sületlenségeket írtam én róla össze?! (ismertetve és dicsérve a veszprémi lapban a tévé róla készült filmjét, bemutatva Simonyit az ottaniaknak) -. „A szándékot mindenképp, a megvalósítást kevésbé sikerültnek.

Ne haragudjon, de befejezem ezt a levelet, mert fáraszt az írás. A napok nagy részét ágyban töltöm. A régi fejfájások, melyeket Maga is ösmer: méginkább gyötörnek. Anyám ágon az egész család érbetegségekben ment el.

Isten áldja, kedves fiam:

Imre bácsi

Utóhang és széljegyzet s néhány tárgyi-eszmei korrekció:

„valódi" - legfeljebb nem igaz. Erényük: mindketten úgy ábrázolták azt a „valódit": hogy nem igaz. Pontosan: igazságtalan!. Márai több volt mint polgár, József A. több volt, mint proletár.

Ime: a polgár „úri" Márai 1940-ben! Így írt a „proletár" J. A.-ról: /aki ugyancsak Úr volt/ „Versei hangjában van valamilyen gyöngéd és remegő dünnyögés, mintha egy őz dideregne és vinnyogna a holdfénytől hideg és veszélyes világban. Valami nemes, és állati van e hangban, valami sértett és tetemre hívó! Végzetes hang ez! Csak a fiatal Hamsun hangja hasonlít hozzá; abból az időből, mikor a „Pánt" írta és a „Misztériumokat".

Hát ez bizony nem az „úr" hangja, a „proletárhoz", hanem az egyik előkelő szellemé, a másik előkelő szellemhez. S mindez a Horthy-kurzus kellős közepén! Tehát: mindketten nem csupán a „valódit" írták, ellenben az „igazit"!!!

Krúdy pedig - előkelőbb eszközökkel - „valódiságban" is rávert néhány kört a röghöz /szellemi röghöz!/ kötődött Móriczra!.

S hogy nekem van közöm a „mához", a valósághoz? Több mint hinné! Ha jól olvas: az igazi „mát", s az igazi „mai-valóságot" nem is olyan ördöngösség kiolvasnia belőlem!

Várja be türelemmel, amíg vagy maga nő fel az igazsághoz, vagy az Igazság növi föl /látványosan!/ a „valóságot!".

A valóság nem érték, csupán tény. Az igazság: érték, amit a valóság dudvája koronként eltakar."

Hogyne lett volna igaza: abban a hírlapi cikkecskében persze hogy leegyszerűsítettem... annyi mindent. Valóban nőnöm kellett még. S hál' Istennek ezúttal nemcsak elnéző, megértő is volt. De hogy valamennyiük közül Móriczhoz lett a legtöbb közöm, ahhoz Imrének valóban nem volt köze, mondhatni semmi. Visszafogottabban: nem sok. S ez az, amit csak-csak jól éreztem; legföljebb megfogalmazni nem sikerült még elég világosan. Amit persze Imre hogy fogadott volna el! Megvolt nélkülünk a világgal.

1992. máj. 12.

A csabai MTI-be címzi, a Munkácsy utcai ávéhá-palotába, ahol tán őt is kezelték az áldott emlékű ávósok, pufajkások, muszkakatonák s más hasonszőrűek. „Sarusi Mihály úrnak": Mihály! Meg tudná-e tenni, hogy 28-án, délután ugy 5 órára átjönne értem, mert én is résztveszek a könyvheti műsorban. Én nem tudok mivel átmenni. Sokat betegeskedek. Most már magas vérnyomás is! Írjon, hogy értem jön-e?      Üdvözlettel: Simonyi Imre. Azokban az években nem volt Csabán és a vérmegyében könyvheti - és általában semmilyen - megjelenésem, de attól még átmehettem érte. Hogy hozzám fordult, mutatja, milyen volt a kapcsolata Gyula város és Békés megye hivatalosságaival, közművelődési intézményeivel, meg e kistáj kocsis polgáraival a rendszerváltozást követően - épp a haláláig. Aztán még néhány átruccanás hozzá. Ő be-benézett hozzám, immár anélkül, hogy tartania kellett volna a kopók csaholásától, a Munkácsy utcai volt ávós-székházbeli MTI-irodába - kopó-csaholásmentesen, ám a kopószag még ott illatozott, a kopónyüszítés sem vált még teljesen hallhatatlanná. Mekkora szemekkel méregettek bennünket, amikor először - az 1980-as évek elején - beléptem vele Csabán e nem akármilyen helyen lévő hírügynökségi kirendeltségre! Az ellenségek ellensége, a gyűlölet legfőbb tárgya, (a helybéli, azaz békésvármegyei) '56 egyik megtestesítője... a sarki rendőrszobává alacsonyított csabai MTI-ben! Ahol a főnök száján - meglepetésében, megrökönyödésében, döbbenetében - kicsúszott: „Imrét akkor le tudtam volna lőni".  Őt, s mindenkit, aki az ő (ruszki tankon visszaérkező) 'forradalmukra' tört. Szegény fejünk! Úgy tettünk, mintha mi sem történt volna....

Hogy aztán Imre rövidesen - valóban nem túl lelkesen - végleg itt hagyjon bennünket.

 

 

 

Megjelent a 2010/6-os Bárkában.

 

---