Képzőművészet

Szabó T. Anna a megnyitón

Szabó T. Anna

Juliet!

Ráthonyi Kinga kiállítása elé

Kicsoda Juliet? Ki az a Júlia? Ki ez a nő? Ki ez...? A nő! „Beauty too rich for use, for earth too dear!” ezt mondja róla Rómeó, mikor először megpillantja. Szó szerint: „Túl gazdag szépség, hogy használni/megkapni lehessen, túl drága a földre/földnek”. A tragédia ismeretében mondhatnánk: Júlia olyan gyönyörű, hogy ha lehúzod magadhoz a földre: az ágyra, meghal. Hiszen a mítoszokból tudjuk: minden misztérium vért kíván, emberáldozattal biztosítja az öröklétet. A szépség, ha lerántod a földre, elillan. Elhasználódik. Elkopik. Vége. De vajon így van-e?

Vajon meghal-e Júlia tényleg? Hiszen nincs nap, hogy a világon valahol fel ne lépne a színpadra, hogy bátor lányszerelmével felgyújtsa a földet, ragyogó életerejével fellobbantsa az éjszakát. Mindig kikel a kriptából, és mindig újra és újra tudja, hogy mit akar: ölelni és élni. Nem adja a boldogságát, felmutatja újra és újra, mint Istár, mint Afrodité, felviszi a mélyből a holtakat, hogy újra éljenek és szeressenek. Weöres szavaival:

...„És majd fölkel Istar urnő és majd fölkel és megindul,...
nyomában az ifjak, lányok mennek a földúlt palotából,...
mennek-mennek koszorús fejjel, fadobokkal, fuvolákkal”

Juliet-Júlia a nap leánya, maga a fény. A fény, aki nem hagyja magát. Júlia szerelme villám, felgyújtja az egyetemes közöny, a poros reménytelenség éjszakáját. „It is too rash, too unadvised, too sudden; / Too like the lightning, which doth cease to be / Ere one can say ′It lightens. (Kosztolányinál: »Oly hirtelen, meggondolatlan és gyors, Akár a villám, amely elcikáz S te azalatt még ki sem mondhatod: „Villámlott.”)

De érdemes-e máshogy szeretni? Lehet-e egyáltalán kevesebb energiával szeretni, mint amennyi a villámnak van? Ráthonyi Kingának van egy párnaszobra, azt írja rajta: NAGYON VAGY SEHOGY. És van egy lepedője, amire ráírta Rilke egyik versét (Requiem) miszerint a feladatunk a szerelemben „a kedves szabadságát” növelni „szabad belsőnk minden szabad hevével”. Teljes önátadás vagy teljes önzés? Vagy mindkettő? Mindenesetre: mitikus. És irracionális. Teljesen és veszélyesen őrült. Olyan, mint a napba nézni bele. Romeo is így gondolja, amikor szerelmét figyeli az éjszakában, és felkiált: „Juliet is the sun”. „It is my lady, O, it is my love!” és bolondnak szidja a naphoz képest a holdat. Tényleg, hányszor felbukkan a Romeo és Júliában a „bolond” szó! A szerelem bolondja Rómeó, de akkor Júlia mi? Júlia-Juliet a szerelem maga. És itt hívnám fel a figyelmet arra, hogy Ráthonyi legutóbbi kiállításának éppen a Bolond volt a címe, az is angolul, mint a Juliet: „Jester” (Fuga, 2026). És mit mond Romeo a darabban? „He jests at scars that never felt a wound.” Vagyis, Kosztolányi fordításában: „Csak a sebetlen gúnyol így sebet.” Közvetlen a kapcsolódás. A sebekről még lesz szó később.

Romeot azonnal lángra gyújtja Júlia szépsége, éteri lénye – de lehet-e csak szemmel földi formát szeretni? Megismerhető-e a szerelem pusztán a szemen át, a testiség tapasztalata, a szerelem rítusa nélkül? Júliának nem elég, ha távolról csodálják. Júlia nem akar bálvány lenni, távoli eszmény: Júlia egyesülést követel, Júlia érteni akar. Az egész testével. Ő jobban tudja, mint a fiú, hogy a „használás”, a „use” az nem bűn, hanem tapasztalat, és nem kevesebbé, hanem többé teszi őt. Sőt, nemcsak tudja, meg is mondja a másiknak:

„My bounty is as boundless as the sea,
My love as deep; the more I give to thee,
The more I have, for both are infinite.”

„Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.”

Júlia nem ijed meg a mélységtől sem, hiszen ő maga a mélység. Nem fél: ő nap és űr egyszerre. Ráthonyi sem ijed meg a szépségtől, a piros ruhás örömtől, sőt, a szépség fokozásától, végletekig díszítésétől sem. Első óriás-szobrára, a sebein kék vért buggyantó, oszlopgerincű nőre is vörös szőrt rakott, erre az anti-Máriára, aki nem napba öltözött asszony, hanem önmagában, belső űrében hordja és izzítja fel a napot; és utólag megkoronázott punk királynőjére, erre az ős-szűzre vagy kifordított Máriára is egyre csak gyűlnek, sokasodnak, mint az élet évei-ráncai, a finom és színes gyöngyök, a másik korai hatalmas szobrára pedig a szívalakú votívok, azaz fogadalmi ajándékok, úgy halmozva ezekre a barbár istennnőkre a porcelándíszeket, hogy szinte már összeroskadnak, szinte már nézni is fáj, káprázik tőle az ő szemük is, a mienk is, mert nem a szépség a lényeg itt, hanem a vadság. Aki királynő: világít. A napra lehet nézni, de rá nem.

Ki fog itt félni? Csak a gyáva. Ráthonyi túlnéz a szemen, pont olyan komolysággal, mint ahogy túlír az íráson, azaz túlbeszél a szón: ennek a kiállításnak a szobrai, különösen a korai munkák, a szemen át a bőrt szólítják meg, borzongatóan és néha ijesztően érzéki tapintás-szobrok. Totemek? Idolok? Fétisek? Állatistenek? Kabalák? Istenek játékai? Emberekéi? Nem, ezek a szobrok nem tűrik a szót, ezek címmel is cím nélküli művek, sorakoznak a névtelen, vagy nevüket vesztett istennők – hiszen nem a név a lényeg. Jó, de akkor mi? Válaszol nekünk a tér, a teljes tér, új lakóival, ez a bátorságlabirintus.

Nem én vagyok az első, aki mondom, hogy Ráthonyi porcelánjai versek, a kiállításai kötetek. Mindig teremt egy teret magának, amiben bolyongani lehet, mert neki a zárt földi tér adatott, pedig ő is „boundless”, azaz behatárolhatatlan, mint Juliet. Már eddig is mindent megmutatott, vakmerésre biztatott minket. A gyermek ösztönös, mindentudó, kíváncsi játékosságával világot gyúrt és gyúr az agyagból, és alakítja teremtő komoly, megfontolt gesztusával, várakozásával. Hegy-völgyet váj bele, vízzel tölti meg a mélyedéseket, arannyal a párnák és felhők szélét, porcelánba mártja a papírt, madárrá változtatja az origamit, mindent bevon a múlhatatlanság illúziójával. Sátrakat, kunyhókat, barlangokat, fátylakat, lepedőket bont ki elénk, osonó rókákat, egymásra s másra sóvárgó őzeket, játszó gyerekeket mutat nekünk, világvégi hajókat és naplementéket állít elénk képzelt tengereken. Gyűrt lepedőkön szétégett rózsa, sasként lebegő anti-erényöv. Felszikráztatja az átlényegüléseket: a tengerből kéz lesz, a kézből kerítés – minden körbeér, átmosódik.

És közben ír, ír a szoborra, csempére, porcelánra, sugallatos saját szöveget, kortársakat és klasszikusokat. Ahogy a műhelyét a Mátrai Péter keze alatt felmuzsikáló csempék: úgy mindent betöltenek a varázsszövegek, a ráolvasások: a versek. Életünk rúnái, bozsognak, bizseregnek. Ráthonyi ráír, ráír, hogy ráolvashassunk, ráolvassa magát a versekre. Mária rémségesen súlyos palástja, a palást, magában egy domb, a termékenység dombja és sírgödör egyszerre – mint a Romeo és Júliában. Az ember mint szentség, a szentség mint természeti képződmény – egyszerre véd és agyonnyom a sátra, hátán az ima mint labirintus és ujjnyom, a szavakból és a színekből csak annyi látszik, amennyit meghagyott a tűz. Elemi mágia ez, hiszen tűzzel és földdel dolgozik ez a szobrász, víz táplálja a földet és levegő a tüzet, tűz táplálja az űrt – elválaszthatatlan a boldogság meg a hiány, rés és nemrés. Ráthonyi két gyakori szava éppen, akár az általa itt most porceláncsempére írt József Attilának: a boldog, meg az űr. Persze, ez a kettő: a fény meg a fény hiánya. Fokozható-e a hiány? Igen: „hiánnyal tömd a gyenge rést”, mondja Nemes Nagy Ágnes. Valahogy így.

Ráthonyi tán Istentől se ijed meg, hiszen egyenes összeköttetésben van vele a kezdetektől fogva: Direct line to God, mondja élete első szóra. Vagy ha nem így, akkor fordítva: hiszen az összeköttetés iránya kérdés. Nem fél az Isten háta mögöttől se, a „halálfaszától” ahogy a korábbi kiállításán nevezte az elhagyatottságot, nem fél ezektől a szavaktól, fogalmaktól, mert szent és profán egybeér nála, körbeér, átfordul, felszikrázik és világít. Ahogy a régi lámpáin átsütött a fény, a szöveg üzenete. Ráthonyi a belső világosság költője, és a belső űré. Ez lehet lüktető és befogadó űr, vagy forró és fortyogó pokolbugyor; vagy a teremtés előtti káosz jege; vagy amorf űr, mindentudó és puha; visszhangos belső tér, ahol a mondatok születnek, vagy üres tér, ahol a hívás és az ordítás; a fegyelem szobrásza is, vakon is eltalálja a formát („álmaim-rakta házadig onnan vakon is elmegyek” – írja Kormos István), kitapogatja kezével, körbetapogatja a nyelvvel, mindent megtapasztal, ami a nézésen túl van.

A porcelán töredékeiből is érthető. Éghető. Egész. Poraiból feltámad, lángból is újraéled. Ezért kell rá az írás, hogy feltámadhasson. Ember kezevonása, festék. Amiért a Gólemre is ráírják a szót, hogy IGAZSÁG, hogy mozogni tudjon. Én vagyok az igazság és az élet? Vagyok, vagyok... Ráírni magunkat a porra. Rákényszeríteni az akaratunkat az anyagra. Hogy ereje ránk szálljon. Hogy gyönyörködjünk benne. Rítus és mágia.

„Ez itt a szíve, ez itt a gyomra”, mesélte-mutatta a kiállítótér részeit Kinga a kiállítását tervezve nekem – mert ő úgy osztja be a teret, mintha test lenne. Mert minden test, minden agyagból, anyagból van, amit lélek és művészet átlényegíthet. Amit átlelkesíthet a lehelet. Belélehelni magunkat. Olyan közel menni, hogy átlélegezzük egymást. Lebontani a határainkat. („Falad ellenem örök omlás” J.A.). Szemmel, kézzel, bőrrel, kiáltással és lihegéssel. Átolvadni és átolvasni az anyagon, át egymás létébe teljesen. („Leheletedbe burkolózom”. „Szaggatlak, mint fergeteg”. J.A.)

Most akkor van határ, vagy nincs határ? Talán van, mert Ráthonyinak ez a kiállítása, ez a verseskötete is fejezetekre bomlik, a tér termei határokat jelölnek, ám ezek a fejezetek nem feltétlenül időrendiek. Eddig elrejtett, vagy csak röviden kiállított munkákat láthatunk itt először, és a legkorábbi, kezdőként Kecskeméten készített névtelen istennőtől vagy szerelemszeráftól kezdve a legfrissebb szobrokig minden átértelmeződött, átalakult, összefüggésekkel és jelentésekkel telt meg, akár az életút visszafelé, és mindennek új értelme támadt. Az életmű egységes, de a darabjaiból készült kaleidoszkópképek különböznek. Itt is megjelennek a szerelmek, barátságok, kapcsolatok és vágyak, veszteségek és fájdalmas pokoljárások. Mégis helye van, helye támadt utólag mindennek, még a pöttyös labdának is, beszorulva a résbe, tán végleg. („gurul a fellocsolt és elhagyott parkoló kövén egy labda” Tóth Krisztina). Minden megváltozik idővel: sebből sebhely lesz, sírfeliratból életfelirat, barlangból kapu, homályosból átlátszó. A tér a legnagyobb kérdés, azt, hogy mit látunk, a tér határozza meg, mert Ráthonyinál az idő tömör és kérlelhetetlen, az idő maga is istennő, és ez a kiállítás az álló időről, meg a körbeérő időről szól, a változtathatóról és a változtathatatlanról. A sors térben tágas, de az időben áll.

Ráthonyi Kingánál párbeszédben van, egymást tükrözi a mikro- és a makrovilág, az egészen apró pöttyös kiscsaj és a brutális-drabális istennő-idol, egymásnak válaszol a bálvány és az amulett. A történetei követhetőek, de a szobrai nem kijelentések, hanem kérdések, kontextusukban értelmezhető versek, mondatok. Nem kell mindent tudni. Nem kell tudni, hogy vérfolt vagy rúzsfolt, hogy rozsda vagy málnaszörp, és még azt sem, hogy milyen sebet fed el az aranyozás, vagy ha nem elfed, hanem betölt – „that’s where the light gets in” – milyen fény az, ami bejön a réseken. Mi világít át porcelánt és testet, ki iszik belőlünk mit, és miért. Nem kell tudni, mert úgyis tudjuk. Megnevezni nem muszáj.

Mintha egy eklektikus, erős ősvallás tárgyai közt bolyongnánk itt, ahol az archeológiai leletek olyan elevenek, hogy az életünkbe is beleszólnak. A korábbi kiállításon már szereplő, tragédiákat őrző botlatókövei most felkerültek a falra, kapaszkodók lettek, sziklamászó fal belőlük lett felfelé (van még „Direct line to God?” Vagy lehet még? Hát, addig is, mindenesetre: kapaszkodni kell). Olajoshordók talapzatán nők állnak, homokban letört karmok, oszlopok és hidak, Júlia-hágcsók és megmarkolt selyemkötelek vezetnek végig a labirintuson, tartanak meg vagy tartanak vissza, ezek a selyemszalagok is szerepelnek Shakespeare darabjában is:

„And with a silk thread plucks it back again,
So loving-jealous of his liberty.” –

„Aztán selyemzsinórja visszarántja,
Mert boldog és irigyli, hogy szabad”

A Kingával való beszélgetésemből idézek, ahol így írja le a kiállítást: „a négy nő négy stációja a Júliaságnak”, „bárhonnan jössz, nekimész a nőknek”, „a Júliák különböző szomorúságai vannak a falakon”. Azt is felidézném most, hogy tanúja voltam, ahogy a régi szobrát mossa, de nem úgy, mint egy halottat, hanem mint szerelmes a szerelmesét. Nedves szivaccsal, szeretetteli mozdulatokkal simította végig, és ahol lemosta róla a kor porát, a szobor világítani kezdett és mozogni, piros lett és zöld és fekete, és csupa dinamika lett, csupa vágyás. Láttam a feltámadást, megértettem, hogy a porcelán nem romlandó hús, nem maradandó rost, hanem kemény és állandó. És közben minden szobor csupa lehetséges szilánk, csupa éles lehetőség, a gömbölyűség pillanatok alatt szúrós részekre eshet széjjel – ahogy „egy szív madár-szilánkra pattanna szét, röpülne szét” (Nemes Nagy Ágnes). Ilyen nyelvvel látni és ujjbeggyel beszélni, jutott eszembe. Mert nincs közvetlen szerelmes kapcsolat anyag és anyag között, csak a szobrászatban és a szerelemben. Kinga a belső világosság porcelánköltője.

Amulettek lebegnek a fényben, ősi madarak, griffek és angyalok. Jó griffje van a művésznek, megmarkolja, megtartja az anyagot, a nézőt, csak akkor engedi el, amikor készen van.

De előtte még megjelöli magának saját rúnáival, szimbólumaival, amivel a munkáit szignálni szokta: a heggyel, a végtelenjellel, a virággal, a kereszttel. Megjelöli, hogy meggyógyítsa. Mint a vajákos asszonyok: forraszt, gyógyít, erővé aranyozza a sebeket, nem ironizál, nem gúnyolódik. Aki ismeri a sebeket, komolyan veszi őket. „Csak a sebetlen gúnyol…sebet”. Ő mindenével azt üzeni: tudom, amit tudok. És amit tudok, azt nem kell magyaráznom.

„És mersz mindenek fölött… hogy minden megtörténjék” írja Mátrai Péter szavaival az egyik csempeszőnyegén Ráthonyinak. Aki figyelmesen végigjárja a kiállítást, az meg fogja érteni a „vagyok, mit érdekelne” József Attila-féle biztonságát. Itt van a széttört, földre csorgó csempeszőnyegen az Ars poetica, és a többi vers: Mátrai Péteré, meg Tóth Krisztina haikuja, ezek a szerzők épp annyira fontos kapcsolódások az életműben, mint Kemény István versei. A verseknek azonban nem kell kulcsot adniuk a nem létező zárhoz. A titkot nem kell megfejteni. A titok nem statikus, nem is statisztikus. Nem a mérhetőségben lakik, hanem a mozgásban. A titok sors, csoda, Isten. A titok istennő. „Boundless as the sea.” Kimerhetetlen és kiismerhetetlen. Ki is meri ismerni, ki is meri kimerni? Nem kell kimerni, csak merni. A legnagyobbat. „Nincs alku, én hadd legyek boldog.”

Hogy miért pont ezt a jelmondatot választja Ráthonyi ezen a kiállításon? Mert olyan magasra teszi a mércét, hogy biztosan ne lehessen elérni. Nem a művészetének a mércéjét – azt eléri, mert mindig utána mászik a mércének, bármilyen erővel lökje kiállításról kiállításra egyre feljebb, és egyre sziklásabb területre. Nem, hanem az élet mércéjét nem lehet elérni, mert amit ez a mondat kér, az a minden. Az a teljesség. Nincs alku, sosem is volt. Ráthonyi eleve azt célozta meg, ott, magasan, az istenek birodalmát. Az üveghegyen is túl, ahol a sárkánytól is visszatér a királylány. Ahol a kisautó hintó, ahol a telefonvonal egyenesen az égbe viszi a hangot, ahol az őzek beszélnek és a királylányoknak nem kell országot vezetniük. És ez a mese és a csodaország van, hiszen látjuk, meg is tapinthatjuk akár, kézzelfoghatóak a bizonyítékaink, mégis… „Lehet, lehet, lehet, lehet, lehet” – állította anno Kinga teleírt porcelánpárnája. – „Nincs” állt az egyetlen szó a másik, fekete párnán.

Lehet – micsoda? Nincs – de mi nincs? Az egyéni boldogság? A páros? A társadalmi? A történelmi?

Nem mindegy, hogy melyik boldogság nincs, ha nem lehet?

Nem. Lehet. Juliet a legtöbbet akarta, nem elégedett meg a majdnem jóval. Juliet villámmal hált és elhamvadt tőle. De még így is, és még így is, ahogy Kemény István verse, a Távoli Olümposz zárul: „És még így is majdnem sikerült.”

Ráthonyi Kinga a kiállítótérben

Júlia

Kik voltunk, mikor lehettünk akárkik?
Amikor még szétszikrázó erőnk,
a hang, a vágy, a sóvár akarat
bármeddig vitt, és volt bármire képes?

Teljesség, kevesebbel be nem értük.
Pont annyik voltunk, hogy az egész világ
elfért a vágyban, mindent kereszülért
az ölelésünk. Nem karral öleltünk,
de öllel, nyelvvel, szemmel, akarattal,
lélekkel, szellemmel, a mindenünkkel.

Eltaláltunk a másikhoz vakon,
és láttunk általa, általunk látott
bőrrel, erekkel, hússal és inakkal,
s ha nem mozdult is: egyre lüktetett.

Júlia megkap mindent, ha akar.
Júlia örökké tizennégy éves,
tizenhat éves, húsz, vagy huszonöt,
a vakmerő vad ifjúság maga.
Még nem anya: lány. Fény minden ízében.
Egész lényével izzik: ő a tűz.
Meztelenül, sugárba öltözötten.
Júlia nem fél. Felveti fejét,
és belevájja mélyen a szemedbe
víg, vívni kész, vágyó tekintetét.

Júlia nem vár. Mindent azonnal megkap.
Csak olyankor türelmes és ravasz,
ha csapdát érez. Ha akar, fel nem adja.
Ő úgy szeret, hogy nincs ideje másra.
A szerelem a lénye, mágnese.
A pokolból is visszahúzna bárkit.

Júlia hisz az erejében. Tudja:
nem állhatsz ellen. Sugárzik. Szabad.
A tenyerébe írja: nincs idő.
Ha választott már, nem fél. Két kezébe
fog arcot, anyagot, vizet, a forrósága
mindent felizzít, mindeneket átjár,
kiégeti a maga igazát.

Júlia nem köt alkut, nem áll be sorba,
alakít, alkot, ölel és örül,
élete ritmusát ő szabja meg.
Saját időben él, méretlen térben,
csakis a maga törvénye szerint.
A tágasságot járja, mint a szél.

Júlia szegény és Júlia gazdag,
megvan mindene, mindenkije,
nem enged soha üres sóvárgásnak,
csak lüktetése méri az időt.
A dobogása élteti az űrt.
Júlia senkijé. Nem önmagáé,
s mert nincs határa még: mindent betölt.

Júlia okos. Juliet ragyog.
Istár, Bóbita, Pandora, Psyché.
Istennő. Bálvány. Templomi szobor.
Júlia angyal, állatember, boszorkány,
varázsol tettel, szóval, gondolattal,
és nézéssel, és kézzel és ajakkal.
Örök leány és örök szűz, s ha lesz
száz szeretője: változtathatatlan.
Lobog és villog körbeírhatatlan,
és nem felel senkinek semmiért.

Ki látott ilyen vakítót, ilyen
irizálót, vadat és éleset?
Aranyfehér és vörös Júliát,
szikrázó szeműt, egyenes gerincűt,
sisakost, kardost, fényest, meztelent,
szférákat tölt be a hangja zenéje,
átrezgeti a teremtett teret,
istenek termét, levegőt és földet –
egész a napig felmagasodik,
és mindeneket feltámaszt a porból.

Ki mindenre vágyik, s egyet szeret:
örökké szomjas.
Ki maga minden és egyet szeret:
örökké teli.

A kettő ugyanegy.

Érezni a test szúrásait, a szőrt,
a libababőr tüskéit, gübbenőket,
csontok hegyét, fogak peremét, éles körmöt,
egymáshoz koccanó csontvázaink
rángatózását, kötelmét, kötését.

És csupasz gyöngédséget, feltéphető
lágyságot, selymet, a felmutatott
teljes meztelen vágyat, hogy Egyél meg!
Száraz lihegés reszeli: igyál ki!
Tégy magadévá egészen és végleg,
érted születtem, én azért vagyok csak,
hogy téged, csak téged tápláljalak.

Részeddé akarok lenni én ezentúl.
Benned lehetek csak a magamé.
Semmisíts meg, hogy éljek, égessél át,
hatolj át rajtam, olvassz fel, könyörgök!
Tiéd vagyok én teljesen, te áldott!
Csak általad fényeskedem örökké,
légy napom és szívj magaddá, szerelmem!

Az ember porcelán. Agyag fia az ember,
földből lett Ádámmá, életre gyúrva.
Gyönyörködés gyermeke, Isten tükre.
Lett csontból Éva, húsból Júlia.
De valami átvilágít a testen!
A porból por, de fényből lett a fény.

Por célja: porcelán. Agy agyagát hevítő
akarat csak. Kézből és szóból készült.
Belegyúrva a lágyság és keménység,
a széthullás, az összetartozás.
Diribdarabból megragasztható,
feltámasztható egyetlenegy sejtből.
Egy morzsaléka is teljes maga,
töredékből is érthető egész.
Porból feltámad, lángból újraéled.

Gólem az ember, bálvány, porhüvely,
holt anyag, hogyha nem élteti hang.
Épp ezért kellett ráírni a szót,
és ráolvasni fejére: hogy éljen.

Egy szó: Igazság. Héberül: emet.
Ha elveszünk egy betűt: met: halál.
Emet temet, az igazság megöl.
Egy leheletnyi különbség a kettő:
igazból gaz lesz. Gyommá sarjadó sár.

Mit ér a szó, ha éltet? Mit, ha öl?

Kik vagyunk, mikor lehetünk akárkik?
Amikor még szétszikrázó erőnk,
a hang, a vágy, a sóvár akarat
bármeddig elvisz, és bármire képes?

Teljesség, kevesebbel be nem érjük.
Pont annyi vagyunk, hogy az egész világ
elfér a vágyban, mindent keresztülér
az ölelésünk. Nem csak a karral,
de öllel, nyelvvel, szemmel, akarattal,
lélekkel, szellemmel, a mindenünkkel.

Eltalálunk a másikhoz vakon,
és látunk általa, s ő általunk lát,
bőrrel, erekkel, hússal és inakkal,
s ha nem mozdul is: feldobog és lüktet.

Júlia tudja. Júlia teszi.
Nem értheti, hogy ez biztos bukás.
Nem érdekli, hogy mi a tétje ennek.
Nem érinti, nem éri a halál.

Megéri-e egy perc őrülete,
hogy egész józanságunk odadobjuk?
Megéri-e a fénnyé robbant káosz,
az eksztázis, hogy nincs nyugalmunk többé?

Kis halálokkal kiváltjuk-e halálunk?
Megállítjuk az időnk? Hulló testünk
felfeszítjük-e örökre a Napra?

Teljes igazság! Olvassz fel magadba!

Fotók: Tamássy Andrea, Kontor Enikő, Antal Kitti

Főoldal

2026. június 22.

Vissza