Ván Hajnalka

 

Mesterségtől művészetig

 

Janáky Viktor emlékkiállítása Békésen

 

A békési születésű Janáky Viktor (1933–1999, megtalálható neve Janákiként is írva) teljességgel a békési, illetve kisvárosi mesterségek közegéből indult, mind családi, mind földrajzi értelemben. A család, mikor gyermekük néhány éves volt, beköltözött Békéscsabára. Janáky a középiskoláit Orosházán kezdte, onnan jött át a háború után Békéscsabára a Rudolf Gimnáziumba. Szülei 1951-ben visszaköltöztek Békésre, ahova aztán az iparművészeti végzettségű Viktor szintén visszatért.

Janáky 1956-ban diplomázott, ez a forradalmi év közrejátszott abban, hogy pályáját nem tudta Budapesten elindítani, így otthon, Békésen kezdte el kísérletező munkásságát. A szakma számon tartotta őt, Janáky pedig vidékről is be tudott kapcsolódni az országos vérkeringésbe. Sőt, kihasználta az autentikus, mesterségektől átitatott környezet légkörét, hiszen szülővárosában hagyománya volt a fazekasság mellett például a kosárfonásnak is. A klasszikus, korongozással készülő művek mellett már munkássága elején alkotott faliképeket is, ugyanis indulásának évei egybeesnek a kerámiaművészet fellendülésének korszakával. Ennek elindítója nemzetközi szinten Pablo Picasso volt, aki a második világháború után, mikor 1946-ban elkezdett kerámiával foglalkozni, mások figyelmét is a keramikusságra irányította.[1] Közvetett hatása itthon az 1960-as évekre teljesedett ki, mikor 1968-ban megrendezték az első Országos Kerámiabiennálét. Ennek helyszíne Pécs volt, és valójában a Zsolnay Gyár centenáriumát ünnepelték. Ugyanakkor ez évben jött létre a Siklósi Kerámia Szimpozionok Tanácsa is, szakmai fórumot biztosítva a szakma művelőinek.

Janáky az 1960-as években költözött vissza Budapestre, pontosabban Budafokra. Pályájának alakulását megnézve, a fővárosi közelség nem befolyásolta megrendeléseit, hiszen már az 1950-es évek második felétől foglalkoztatott művész volt. Ám az 1965-ös egyéni kiállítás feleségével (melyet egykori tanára, a szakma megbecsült embere, Gádor István nyitott meg), és az 1968-as év, a kerámiabiennálé időpontja fontos dátum, mert több munkáján is ez a datálás olvasható. Ebből az időből való a tárgyi lenyomatokkal mintázott mű, a Tájkép (1965-70), a porcelángyűrűket felhasználó kerámiatáblái (1965–69), illetve a Távközlés (1968) című samottra készült faliképsorozat. Vagyis, mint képalkotó gondolkodott ezekben a munkáiban. Ellentétesen Picassóval, aki festőként nyúlt a kerámiához, Janáky keramikusként – bár az anyagot nem változtatta meg – képet formált. Mesterségtől a művészetig kalandozott el. Ebben közrejátszhatott a korszellem, hiszen ebben az időben, a textilesek is textilképeket, textilinstallációkat kezdtek készíteni. Felesége, Marik Eszter textilművész révén ennek erős áramlását átérezve Janáky a kerámia terültén alkalmazta mindezt a műfaji liberalizmust. Emellett mesterének, Gádor Istvánnak a hatása is befolyásolhatta, akivel teljesen hasonló képalkotó technikát használtak egy időben: hordozóra rakott, mázba égetett rézberakással alkottak képeket. Egyfajta applikációként jelenítették meg a fémet. Gádornál ezzel a megoldással már az 1960-as évek elején találkozhatunk, míg Janákynál csak az évtized közepétől, ám kissé máshogy szólaltatták meg mindketten a nagyon is hasonló megoldást. Míg Gádornál a modernista íz kerámiába átültetett nagyszerű játékát láthatjuk, melyek jól megkomponáltan élnek a képmezőn, addig Janáky egyfajta konstruktív kísérletet művel, jellemzően esetleges kivágással, kiegyensúlyozott, de aszimmetrikus szerkesztéssel élve.

 

 

A békési kiállítás[2] ezekhez a művészi munkákhoz vezető utat mutatja be összefoglalva, a közel kétszáz darabos adományból szűken a felét felvonultatva. Elindítva a tárlatot a kezdeti, még fazekasságból gyökerező munkáktól – melyek mellett már a kezdetekben jelen voltak a képkísérletek – át a vázák számtalan méretbéli és mázazási megoldásain keresztül a mutatós, főfalra rendezett tálakon át az előbb elemzett kerámiaképekig. Ezek után ugyanakkor még van egy nagyon erős, körülbelül két évtizednyi termésből válogatott kísérleti produktum, mely a kerámiának, mint anyagnak a struktúráját mutatja be. Ezekre először az 1960-as évek végén csodálkozott rá a művész, mikor a fa mintázatának visszaadását hűen kiaknázhatta a lenyomatok révén. Ez a fajta természetközelség köszön vissza az életmű végén készült reliefjein is. Ugyanazzal a kompozíciós kialakítással, mint kezdeti kis, szabálytalan, négyzetes, képeinél, itt most festmények méreteit idéző felületre ültette át az általa használt anyagok faktúráit. Ezekkel állítható párba, mint határok feszegetése, és helyezhető szembe, mint feszesen szerkesztett mechanikus megközelítésű témák, a Kettévágott növényszár, a Fatörzs, az Organikus Struktúra kontra a Térformák című művei. Ez utóbbi, gépek alkatrészeit idéző monumentális fogaskerékszerű csavartestek szintén a kerámiában rejlő lehetőségeket mutatják be nézőnek és tárták fel magukat a művésznek. Janáky, aki előszeretettel égette bele a kész porcelángyöngyöket a műveit borító mázba, lényegében ezeket a formákat óriásivá növelve alkotta meg.

A Janáky-adomány Békésre érkezésekor, és annak akkor még nyilvánosan látogatható anyagához készült katalógusában olvasható, hogy 1974-ben Janáky egy négy darabból álló, homorú elemes, porcelángyöngyös művével nagydíjat nyert és ez az alkotás bekerült a Vallauris-i Kerámia Múzeumba,[3] oda, ahova a művész többször is elment alkotótelepre. Ennek egy másolata vagy makettje lehet a szülővárosra hagyott és a kiállításban emblematikusan magasodó mű, mely sajnos mára csak csendesen hirdeti, hogy igenis, megjárhatjuk az utat az értől az óceánig, vagy a mesterségtől a művészetig, mert mindez csak tehetség és kitartó munka kérdése.