Passuth Krisztina
Pátkai Ervin kiállítása elé[1]
Amikor a felkérést megkaptam, hogy Pátkai emlékét próbáljam feleleveníteni a Békéscsabai Múzeum számára, meg talán azon túlmenően is, megnéztem a pontos születési dátumot. És akkor jöttem rá, hogy körülbelül két hét különbség van közöttünk, mert ő is idén lenne nyolcvan éves. Azt kell mondanom, hogy olyan nagyon jól nem ismertem. De mégis ismertem Párizsban, és nagyon sok személyes emlékem kapcsolódik hozzá. Ő egy hihetetlenül vonzó, kedves, közvetlen, nagyon sármos férfi volt, egy ugyancsak rendkívül kedves feleséggel, Christiane-nal, akivel egyébként azóta is tartom a kapcsolatot, mert Christiane művészettörténész, és sok egyéb közös témánk is van. Egyébként ő rengeteget, de rengeteget segített Pátkainak, tehát gyakorlatilag Pátkai Párizsban őnélküle nem is boldogulhatott volna.
Pátkai nagyon komplikált családi környezetből származott. Az édesapja elhagyta a családot, elváltak, három gyerek ottmaradt magára, az édesanyjuk nevelte őket, aki fiatalon bekövetkezett haláláig varrásból tartotta el őket. Többször költözködniük is kellett. Ennél rosszabb indulást nehéz elképzelni.
Pátkai már egészen fiatal korában nagyon érdeklődött bizonyos mechanikák, gépek, vasút iránt, és többek közt a MÁV-nál is dolgozott segédmunkásként. Éppen a MÁV-nál volt egy szabadiskola, ahova beiratkozott, és ott, akkor találkozott egyáltalán először a képzőművészet fogalmával, vagy létével. Ebben az időben csinált egy, akkor nyilván fontosnak tartott portrészobrot, ami egy ennyire kezdő fiataltól nyilván nagy teljesítmény volt. Majd igyekezett volna többet is tanulni, és így megismerkedett a kor egyik legkiemelkedőbb magyar szobrászával, Medgyessy Ferenccel, aki beengedte, befogadta a műhelyébe. Mondván, hogy Pátkai ne fizessen neki a tanításért, ő se fizet azért, amiben Pátkai esetleg apró szolgálatokat tesz neki. Senki nem tartozik semmivel, tanuljon. A képzőművészeti főiskolára nem akart bejutni, pontosabban nem akarta megpróbálni a bejutást, mert úgy gondolta, hogy nagyobb esélye van, ha az Iparművészeti főiskolára jelentkezik, és akkor annak a képzőművészeti, konkréten szobrászati szekciójában kezdi tanulmányait. Ez így is történt. De bekövetkezett 1956, és akkor, ahogyan a későbbi vallomásokból és leírásokból kiderül, Pátkai igen fontos részt vállalt a forradalomnak, a legfontosabb, vagy legalábbis emberileg legfontosabbnak tűnő feladatában. Tudniillik Bécsből gyógyszert szállított haza, két alkalommal is. November 4-e után el kellett hagynia az országot, ha nem akarta, hogy lecsukják. Ezt ő szerencsére nagyon hamar megértette. Egy sikertelen kísérlete volt, végül is második alkalommal átjutott a határon. Az Ausztriában töltött rövid időszakban az evangélikus egyház részéről fontos segítséget kapott. Ösztöndíjat ítéltek meg számára, amivel Párizsba juthatott, már ’57 elején. Ez azt jelentette, hogy ha elég ereje van, akkor elindulhat a pályáján.
Természetesen nem kínálták neki ingyen az egész további művészpályát. Rengeteg nehézséggel küzdött Párizsban hosszú évekig, ahogy a monográfiák írják, körülbelül hét évig. Szegényes padlásszobákban lakott, és azért, hogy a megélhetését biztosítsa, kitalálta, amit egyébként ugyanabban az időben hasonló módon egy másik magyar szobrász, Megyik János is csinált Bécsben, hogy gyertyákat öntött. A gyertyák szép színes viaszmintát adtak ki: ebben az időszakban alakult ki Pátkaiban a matéria iránti érdeklődés: hogy miből tud formálni valamit. Később lámpák gyártásával kísérletezett, amelyeket egy fajta bonyolult eljárással alakítottak. És bár ezek nagyon szépek lettek, nagyon dekoratívak, csak éppen nem lehetett eladni őket.
Ebben az időszakban, 1965 körül ment ki Franciaországba Jovánovics György, a nagyon ismert magyar szobrász, aki akkor Párizsban úgynevezett dekoratőr munkákat végzett, éppen Pátkaival együtt, vagy az ő megbízásait teljesítve. Tapétázott, és azt hiszem gipszmintákat, stukkókat tett fel mennyezetekre.
Jovánovics és Pátkai nagyon jóban voltak. Egyébként egy kör alakult ki Párizsban a nagyon tehetséges, de tökéletesen pénztelen magyarok körében. Több kávéház is találkozási pontként funkcionált. Ezek egyike volt a Mabillon, ahol megbeszélték az aktualitásokat, a továbblépési lehetőségeket.
Nagyon fontos, hogy Pátkai nem pusztán szobrász akart lenni, hanem valamilyen módon maga előtt egy távolabbi célt is látott. Az én meggyőződésem az, bár ez a szakirodalomban nem szerepel, hogy mindig lebegett előtte egyfajta utópia. És ez az utópia tette lehetővé, hogy megkeresse azokat a formákat, konstrukciókat, amelyek az utópiát ki tudják materiálisan fejezni. Kezdetben, az 1960-as években még a legmeglepőbb anyagokkal dolgozott, és azokat használta fel; történetesen a vágóhídról hozott el madártetemeket és a csontokból csinált formát, azután ólomból öntött kisebb formákat, madarakat és kis figurákat is. Majd megpróbált egy strukturáltabb formát létrehozni, amely egy eléggé komplikált technikai procedúrát igényelt, amit ő talált ki. Mindig kitalált valamit. Nem a meglévőt alkalmazta, talán csak abban az esetben, ha bronzból vagy ólomból öntött, amely létező eljárás volt. A legjelentősebb elképzelése az a nagyméretű, tehát hat méter magasságú struktúra vagy szobor megalkotásával volt kapcsolatos, miszerint annak külső köpenye, maga a forma különböző műanyagokból készült, amelybe ő azután tartósabb műanyagot öntött. Megerősítette egy drót vázzal, majd a külső köpenyt, tehát a negatív formát megsemmisítette. Így megmaradt a pozitív szobor, a mag. Ezt az eljárást fantasztikus, nagyméretű betonszobrainál is alkalmazta.
Az első sikerét egy Grenoble-ban alkotott hatméteres szobrával aratta, majd pedig a Fiatal Szobrászok Biennáléján nyert első díjat, így a karrierje elég korán elindult. Tehát akkor már nem csak tapétázási munkákat kellett ellátnia, hanem valódi alkotómunkát is végezhetett. Ebben az időszakban arra az elhatározásra jutottak, hogy Christiane elmegy dolgozni, Ervin pedig a művészi munkára összpontosítja figyelmét. Ebben az időszakban már kialakul a struktúrát, az architektúrát jelző vagy imitáló formák és a tér kialakítása iránti érdeklődése. Ennek köszönhetően nyerte el a lehetőséget, hogy Párizs külvárosában egy nagyszabású urbanisztikai tervet hozzon létre. Ez volt a Pavé Neuf. Egy modern városrészt tervezett meg Marne la Vallé-ban,, amely hihetetlen sikert hozott.
Én abban az időben ismerkedtem meg vele, amikor a Pavé Neuf tervezőjeként dolgozott. Ekkoriban azok a magyar, teljesen pénztelen művészek, akik ott csellengtek Párizsban, mind Pátkaitól vártak munkamegbízást. Ő ugyanis ki tudott adni feladatokat, hogy adott helyszínekre tervezzenek egy szobrot vagy kutat. Többek megélhetésének biztosításában segített ezzel. Pátkai rendkívül jószívű és barátságos volt mindenkivel, és egyáltalában nem felejtette el, hogy ő milyen mélyről jutott el oda, ahol akkor éppen tartott. Tehát ebben az időszakban ismerkedtem meg vele, ha jól emlékszem 1978-ban, egy esztendővel azután, hogy kimentem Párizsba. Arra emlékszem, hogy elmentem hozzá, és azt tudtam, hogy a modern városrész tervezésével foglalkozik. De ahova meghívtak, az a saját lakása, egy teljesen egyszerű kis parasztház volt. Hagyományos francia parasztház. Ezt tulajdonképpen azóta sem értem. Vagy csak ezt tudta a családjának megszerezni, vagy jobban érezte magát egy kicsi,de otthonos családi házban. ? Hogy jobban érezte magát egy parasztházban, mint egy beton épületben, nem tudhatom. De előttem van,ahogy többen bementünk abba a kicsi lakásba, és ott is maradtunk estére. Láttam Christiane-on, hogy egy kicsit szorong, mert mindenki éhes volt. Majd eltűnt, és egy óriási adag cassoulet-val (babgulyás) jött vissza, amellyel mindenki jóllakott. Megkérdeztem Christiane-t, hogyan tudta ezt az ételt egy perc alatt elővarázsolni. A kis ház szekrényére mutatott, amely tele volt konzervekkel...
Pátkai akkor nagyon könnyed volt, nem látszott rajta az a szorongás, amely később hatalmába kerítette, és amely- szerintem- – közvetett módon – a halálát is okozta, annyira fiatalon. Visszatérve a művészetére, ami tehát nála nagyon izgalmas, egyrészt ezek a fantasztikus, nagyméretű betonoszlopok vagy konstrukciók, másrészt azok a bronzból, vagy más fémből öntött formák, amelyek úgynevezett mobilformáknak lehet nevezni. Ezek abban az időszakban más művészeknél is megjelentek, így például Hetey Katalinnál, aki Konok Tamás felesége volt, és szintén készített ilyen típusú mobil szobrokat. Ezeknek az a lényegük, hogy át lehet alakítani őket, tehát a néző hozzájuk nyúl, és tologathatja az egyes elemeket, amelytől kvázi résztvevőjévé válik egyfajta alkotási folyamatnak is.
Számomra azonban Pátkainak leginkább azon művei voltak felejthetetlenek, amelyeket egy zárt térből alakított ki. Üveg fedte a dobozok tetejét, amelyek belső terében fából és fémből építkezett. Fölülről lehetett beletekinteni, és az egész látvány olyan volt, mintha valami fantasztikus térbe, egy földalatti világba jutott volna az ember. E tárgyak rendkívül izgalmasak voltak, és meg kell mondanom, hogy hasonlót nem láttam más művésznél. Tudjuk, hogy ezekből nagyon kevés maradt meg, így külön öröm, hogy a Munkácsy Mihály Múzeum kiállításán három is szerepel ebből a tárgycsoportból.
A másik emlékem Pátkainak a reimsi Musée Saint Denis-ben 1979-ben rendezett önálló nagy kiállításához kapcsolódik, amelynek megnyitására együtt utaztunk. Útközben meghívott vacsorára egy nagyon szép, elegáns étterembe, ahol meglepő módon, halon és egyéb tengeri élőlényeken kívül mást nem lehetett kapni. Teknősbékát szolgáltak fel, amitől én kicsit megrémültem, és életemben sem előtte, sem utána nem ettem. A retrospektív reimsi bemutató egyébként egy valóban nagyszabású kiállítás volt, amely óriási közönséget vonzott.
Erre az időre, az 1970-es évek végére Pátkai Ervin beilleszkedett a francia, kvázi első osztályú művészek sorába, egyrészt, mint urbanista, másrészt mint szobrász. Tehát mindkét tevékenységi körét nagyra értékelték. Tulajdonképpen igen szép karrierje lehetett volna, amely azonban sajnos nem folytatódhatott.
Belepillantottam a rendelkezésemre álló kötetekbe, és újra rácsodálkoztam, mennyire fantasztikusak az ezekben közölt rajzai. Ilyen komplikált és nagyon tiszta, kristályos szerkezetű rajzokat igazán nehéz bárhol, más művészeknél találni, az az érzésem, hogy ezek külön figyelmet érdemelnek Pátkai szobrai mellett.
Amit személyes élményként még el szeretnék mesélni, az a halála előtti időszakhoz kötődött az 1980-as évek első felében, amikor már nem élt együtt a Christiane-al, és valami fajta erős szorongás vett erőt rajta. Arra emlékszem, hogy odahívott a műtermébe azért, hogy segítsek neki a reprezentációban, amikor egy nagyon fontos városi delegációt fogad. Ehhez hozzá tartozott az, hogy a művész megvendégeli az érkezőket, de nem csak savanyú kávéval... Elég komoly, jól prezentált ételsort kellett tálalni, kínálni. Furcsa módon akkor éppen én vállaltam azt a szerepet, amelyet Christiane egyébként sokkal jobban betöltött volna. És akkor láttam, hogy Ervin valahogy meg van zavarodva. Emlékszem, egy hatalmas, gyönyörű faasztala volt, amelyre ki voltak rakva az iratok, a legkülönbözőbb tematikában. Az adófizetés, a telefon, a bronzöntés, az urbanisztikai tervek és még sok egyéb dossziékba rendezve várta az intézkedést. Pátkai elég rosszul tudott franciául, tehát bármilyen írásbeli intézkedés nehézkes volt számára, annál is inkább, mert korábban mindent Christiane intézett helyette. Láttam, hogy ez nagyon zavarja.
A következő találkozásunk közvetlenül az elvesztése előtt történt. A halála szörnyű volt, nem tudok mást mondani. Meglátogattam a kórházban, Christiane pedig elmondta, mi is történt. Ervin felemelt egy petróleummal működő kis kályhát, amelyből kiömlött a petróleum és ő is meggyulladt. Borzalmasan megégett. Bekerült a kórházba, én ott láttam élve utoljára. Borzasztó állapotban volt és túlontúl hosszúra nyúlt a szenvedése. Amikor meglátogattuk ketten Christiane-nal, egy mosoly nem volt az arcán, egy jel, tehát semmi, láthatólag inkább csak terhére volt mindenki, aki odament, és látta nyomorult állapotában. Kértem Christiane-t, ha valami változás lenne, adjon hírt, mert akkor még mindannyian reméltük, hogy meggyógyul. Christiane jó ideig nem telefonált. Amikor felhívott, akkor tudtam meg, hogy Ervin meghalt.
Még Pátkai életében történtek a következők, történetesen 1970-ben. Még nem ismertük egymást személyesen. Akkor a Szépművészeti Múzeumban dolgoztam, és megszerveztem egy nagyszabású kiállítást Huszadik századi magyar származású művészek külföldön címmel. Az eredeti elképzelés az volt, hogy minden jó művészt, aki külföldön él, de hajlandó Magyarországra szobrot vagy képet küldeni, az kiállítjuk. A műtárgyak átvételére Párizsba utaztam. Az indulásom előtti legeslegutolsó pillanatban, szombat délben kaptam egy telefonutasítást a minisztériumból, miszerint az ’56-ban disszidáltak munkáit nem hozhatom haza. Az utasítás teljesítése elől nem lehetett kitérni. A kiutazásom július 14-re esett. Ez a legrosszabb dátum, mert Franciaországba akkor minden megáll. Kezdődik a vakáció, és az összes művész, akár részt vett a kiállításunkon, akár nem, már rég elutazott. Akkor jobban éltek, megengedhették maguknak a hosszú távolléteket, és egy-két hónap vakáció bele is fért az életükbe. Pátkai leadta a műveit a gyűjtő raktárba, és ő is elutazott. Nekem kellett megmondanom, hogy kik azok az ’56-os művészek, akiknek az anyagát nem vihetem haza. Pátkai is közéjük tartozott. Csupán annyit tehettem, hogy mint magánember, írtam egy levelet minden művésznek, amelyben a magam nevében bocsánatot kértem.
Pátkai szeptemberig nem tért vissza Párizsba. A raktár nem értesítette őt, azonban egy jelentős összeget felszámított neki a raktározásért. Nemcsak neki, a többieknek is. Pátkai volt azonban az egyetlen, aki, beperelte a Szépművészeti Múzeumot, pontosabban az államot.. És a pert meg is nyerte. Csak jóval később találkoztam vele, és remélem, még most, visszamenőleg is, hogy ez a kellemetlen história nem rontotta meg a barátságunkat, bár én nagyon szégyelltem az egész históriát. De ha akkor, 1970-ben Pátkai Ervin szobrai hazajöhettek volna, valószínűleg most is itt lennének.
Még egy történet, amit elfelejtettem eddig említeni. A halála után történt, és ugyancsak a tragédiához tartozik. Pátkainak volt egy hatalmas műterme, amelyben – többek között – a nagyméretű beton szobrait is tartotta. Christiane megkeresett, hogy baj van, mert a műtermet vissza kell adni. Azt olvastam, azért, mert lebontották az épületet. Annak idején azonban úgy tudtam, hogy azért, mert több hónapja nem fizette ki a lakbért. Ez valószínűbbnek látszik. A műteremben nem maradhattak tovább a szobrok. Arra emlékszem, szóltam a Magyar Intézetben, hogy az istenért, meg kell menteni a Pátkai-szobrokat. Vitessék oda a Magyar Intézetbe, le lehet tenni őket a földszintre, a bejárathoz, akárhova, és aztán majd lesz valami. De a Magyar Intézet közölte velem, hogy ez teljesen szabálytalan, ilyen nincs, milyen alapon?, kinek a tulajdona?, hogy én ezt hogy képzelem... Szóval nem. Belátom, hogy nem lett volna olyan nagyon egyszerű ez a procedúra, de meg lehetett volna menteni a szobrokat. Mert bár Christiane elment oda az utolsó utáni pillanatban egy teherautóval, hogy elvitesse a szobrokat, de addigra a tulajdonos, aki visszaigényelte a műtermet, ledózeroltatta azokat. Tehát megsemmisültek. Ez borzasztóan szomorú, és nem tudom, hogy hány ilyen szobor maradt meg egyáltalán. Mert amit csinált, és ami nem kapott helyet mindjárt, az ott volt a műteremben, és mind tönkrement. Azt hiszem, hogy Christiane őriz még néhányat, de az nagyon-nagyon kevés. Úgyhogy nem csak ő maga halt meg negyvennyolc éves korában, igen kitűnő szobrászként és kitűnő urbanistaként, hanem még az életművének jelentős része is tönkrement. Úgyhogy az az érzésem, hogy ha valamit meg lehet most belőle úgy menteni, hogy összegyűjtik és dokumentálják, mindenképpen meg kell őrizni és nagy becsben tartani.
