A megnyitó

 

Farkas Wellmann Éva

 

Továbbfutó párhuzamok[1]

 

Festők: régi korok piktorai, a képek jelene – valamint egy konkrét helyzet: mester és tanítványai a 21. századelőn. Ebben a kiállító térben mind itt vannak. 

A kiállítás két oldala tükre is lehetne egymásnak, és részben az is. Mégis, ha útként képzeljük el ezt a tárlatbejárást, akkor azt látjuk, hogy a jobb oldalon elindul a mester útja, melybe a maga során egy ponton – mintegy feleletként – bekapcsolódik szemközt a nyolc tanítvány munkája, és ez az oldal aztán markánsan továbbfut. Elhagyja a mester idősíkját, de valamit továbbvisz annak szellemiségéből, örökéből, és új, önmagát is meghaladó párhuzamokra válik nyitottá.

 

Apa és lánya

 

De még mielőtt magunk is elszaladnánk a jövő generációk ízlésirányainak keresésébe, időzzünk el Megyeri-Horváth Gábor képeinél. Fontos kiindulási pont, hiszen kétfajta életműve kapcsolódik egybe ebben a pillanatban.

Ő maga egyfelől festőként, nagy mesterei örököseként áll itt, féltve menekítve értékeiket a jelenbe. Abba a kulturális mostba, amelyben sokak számára evidenciáját vesztette a forma, a mesterség becsülete, és könnyűszerrel kiáltja ki magát bárki művésznek. Manapság résen kell lenni befogadóként is, hogy biztos kézzel válogassuk szét a búzát az ocsútól. Megyeri-Horváth mégis a munkás, áldozatokkal járó, a mesterség útját végigtaposó haladásban hisz. Ez látszik a festményein: úgy üzen váratlant, mélyet, meghökkentőt vagy szépet, hogy abban ott lappang több évszázadnyi képzőművészet tapasztalata. Akik örömüket lelik a művészettörténet tanulmányozásában, számtalan rejtett utalást, párhuzamot és néha igen, huncut fricskát is felfedezhetnek az alkotásokon.

 

Notesz Laci

 

Ezek a gesztusok azonban nem a tudás fitogtatását szolgálják, hanem valami nagyon is személyesbe épülnek bele. Mert az itt látható képek egytől-egyig személyes vonatkozásúak – akkor is, ha látszólag valami távolabbi témát örökítenek meg. Ki gondolná például Engler András és Polgár Botond Andrássy-szobor rekonstrukciós munkálatainak megfestéséről vagy az Elek Imre Tisza-szobrának készítési folyamatát megörökítő képről, hogy alkotótársi büszkeség, baráti együtt gondolkodás hívta életre őket? Hogy ő volt az egyedüli, akinek ezek a művésztársak bepillantást engedtek a munkájukba, hogy szabadon nézelődhessen, vázlatolhasson, fényképezhessen? Gábor mindezt megtette, mert izgalmas kalandnak és témának ígérkezett egy alkotói folyamat pillanatképét megragadni és művészetté oldani. Shakespeare Júliájának modellje egy nemrégi festőtanítvány – és elhisszük neki a balkonjelenetet is akár. És elhihették a Shakespeare halálának 400. évfordulója szervezett budapesti kiállítás nézői is, akik először láthatták ezt a gyönyörű festményt. Az aktfestés karrierjének elejétől meghatározó a művészetében: itt három remek, súlyos művével képviselteti ezt az irányt. Személyes kedvencem az Esthajnalcsillag, melynek három női alakja kettős játékot játszik velünk: mind tekintetükkel, mind testükkel úgy mutatnak meg merész részleteket, hogy közben valami fontosat mindig el is takarnak vagy elhallgatnak, a fantáziánkra bíznak. Az Ódával pedig elfogult vagyok, és Önök is azok lesznek, ha újraolvassák hozzá József Attila költeményét. A Macskás akt néhány éve a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat díjnyertes képe lett. A meghívásos, régi hírnevű seregszemlén a szakma nyilvánított véleményt, most rajtunk a sor, hogy élvezzük: a baljós fekete macska kitekintő szempárja még a fedetlen női testről is képes elvonni a tekintetet.

 

Macskás akt

 

Aztán következnek az egészen bensőséges apa-lánya festmények, a fentről látott pelenkás kislány vagy a kedvenc pihenőhely sajátos atmoszférája, fényei – az Árpád-fürdőben. Itt nem titkolt szubjektivitással a magánélet intimitásába bocsát be minket, a számára legféltettebb témát engedi közszemlére. A Notesz Laci című kép sok csabai kedvence, már a közösségi hálón is rengeteg pozitív visszajelzést kapott.

Megyeri-Horváth Gábor azonban nem pusztán festői mivoltában mutatkozik meg, hanem életművének egy másik jelentős, ám ritkán látható vonulatával is.

Gesztusértékű, hogy első festőosztályával, nyolc alig-felnőtt, de kétségtelenül rendkívül tehetséges diákjával együtt mutatja meg képeit. Belelátunk így közös munkájukba, és örömmel nyugtázhatjuk, hogy tanítványai is (ő nem szereti ezt a szót!) hozzá hasonló alázattal, a régiek iránti tisztelettel fordulnak választott hivatásuk felé. Szinte ott ülünk a festőórákon, ahol néha elemezzük a legnagyobbak műveit, néha egy-egy részletnél időzünk, megérteni igyekszünk időbeliségüket, máskor pedig, mindezek után, szabadon engedhetjük képzeletünket, és önálló ötleteinket valósítjuk meg. Megértjük azt is, hogy a másolás nemcsak tanítja a mesterséget, hanem – ha megfelelő pontossággal és érzékkel műveljük – szakmát is kaphatunk a kezünkbe, például restaurátorok lehetünk.  

 

Domokos Zoltán Fabritius-, illetve Cabanel-másolatai arról győznek meg, hogy az ifjú festő a legapróbb mesterségbeli titkokra is kíváncsi; önálló műve pedig, a Nő turbánnal, lélegzetelállító szépségű alkotás. Simon Dóra sem jelentéktelen művek utánzásával kezdi a pályát: Michelangelo Utolsó ítélet-freskómásolatával lepi meg a közönséget.

 

Freskó-másolat

Önálló állatos akvarelljeinek színvilágát egészen biztosan sokan magukkal viszik majd. Tóth Ticiána Klimt-másolata, a Judit-fej körülbelül két hónapig készült (ahogyan sok más itteni munka), és fantasztikus érzékenységgel eleveníti meg a bibliai témát.

Saját alkotásában, az Alice esetében a festett és varrott elemek egyedi módon képezik meg az alakot. Szikora Fanni Csernus Tibor-másolatai pedig a kondorosi születésű művész rendhagyó munkásságát juttatják eszünkbe, aki ily módon tanítva máig is élő lehet.

Polynár Anna saját macskáját festette meg, nagyítva, rendkívül izgalmas színvilágú háttérrel, különös életteliséggel. De figyelemre méltóak Bonnart- és Rippl-Rónai-másolatai is. Márki Nilla alkotásait egy egészen komplex élmény miatt jegyezzük meg: a Nő nyaklánccal és a Táncos is olyan harmóniát alkot keretével, hogy amazt is a mű részének kell tekintenünk. Színekben és szürkében is többszólamú gondolatokat indít el.

 

Táncos

 

Török Ádám Carl Loth- és Sebastiano Ricci-másolatokat mutat, de nem elégszik meg a puszta tükrözéssel: parafrazál – a graffitis környezetbe helyezett klasszikus műben a korok találkozása, ütközése is tetten érhető.

Tóth Péter Őskora valamiképpen ötvözi az eddig mondottakat: a hagyomány mintáiból építkezve önálló műalkotást hoz létre, ráadásul éppen a művészetek eredetére kérdez rá. Érdemes hosszan vizsgálni ezt a művet, több titkos réteget is felfedhet.

 

Festők – tegnap, ma és egészen biztosan: holnapután is. Mert nyitottak a tradíció mélyrétegeire, de a lázadás dinamikájára is. Nyitva vannak ezek a képek, várják értő befogadóikat. És nyitva áll most már a kiállítás is egészében, mester és tanítványok egységében.

 

Békéscsaba, 2017. május 4.
Csabagyöngye Kulturális Központ

Fotók: Rácz Katalin