Dragomán György
A tengeristen
Balázs Imre Barna képei közé
A tengeristen lassan ébred.
Lassan de annál haragosabban.
Minél közelebb kerül az ébrenléthez és az öntudatra ébredéshez, annál jobban nő a haragja.
Amikor már tudja magáról, hogy ő tengeristen, azt is tudja magáról, hogy felébresztették. Ezt tudja és a haragot tudja, nem is tudja, hanem egy a haraggal.
A tengeristen vízből van és sóból, sóból van és korálból, korálból van és iszapból, iszapból van és homokból, homokból van és lávából, lávából van és bazaltból, bazaltból van és jégből, jégből van és gőzből, gőzből van és haragból.
A tengeristen haragja kék, a tengeristen haragja átlátszó, a tengeristen haragja zöld, fekete, narancsszínű, lila, vérvörös.
Sötétkéken és feketén és mélyzölden és vérvörösen áramlik át rajta a harag, hullámozva dagad és apad a teste a méregtől.
Tudja jól, hogy csakis a hold ébreszthette fel.
Tudja jól, mit fog a holddal tenni, felhullámzik az égig, fel a égen túlig, letépi onnan a holdat, letépi és darabokra töri, bosszút áll végre.
A tengeristen törött kagylók, hasadt korallok hangján bőgi az ég felé a haragját, hullámozva görögnek a csápjai a felhők függönye felé.
Szét fogja hasítani a felhőket, visszaveszi magába mind az égen úszó áruló vizet, aztán leszedi az égről a holdat.
A tengeristen megrázza magát, kitátja mind a szájait, beszívja magába mind a felhőket, vörösen és sárgán sírnak, ahogy szalagokra harapja az összeset.
Az ég sötét, az ég üres, nyoma sincs rajta a holdnak.
A tengeristen még haragosabb, haragja megárad, gomolyogva, kavarogva tör az ég felé, úgy keresi a holdat, zúgó haraggal követeli, hogy bújjon elő, hogy mutassa magát.
A tengeristen zúgva szigeteket tép és szakít ki a testéből, letördeli róluk a fákat, lehántja a sziklákról a földet, szétmorzsolja a sziklákat, magába nyeli a köveket, megeszi mind a földet.
Így tépi szét, így vágja szét, így töri össze.
Aztán egyszer csak ott van az égen a hold. Nagyobb mint valaha, messzebb van mint valaha. Elérhetetlenül messze van, válaszra se méltatja a tengeristent. Ki se neveti, rá se néz, egyáltalán nem vesz róla tudomást.
Itt vagyok Hold, zúgja a tengeristen, felébresztettél, hát itt vagyok, leszedlek az égről, magamba olvasztom a fényed, megeszem a hideg húsodat.
A tengeristen a hold felé hajít egy szigetet, minden ereje benne van a dobásban, nem is sziget az, hanem egy gyökerestől kitépett kialudt vulkán, a fagyott lávakamra körül súlyos fekete bazaltindák, irdatlan fekete ököl repül át feketén a fekete égen, akkora, hogy egy pillanatra eltakarja a holdat, száll feljebb feljebb, a tengeristen ujjongva felüvölt, el fogja találni, ketté fogja törni, leszámol vele.
A roppant fekete vulkánököl egyre feljebb és feljebb száll, és a hold nem vesz róla tudomást, nem is látja, nem is tudja hogy van, a egyre kisebb lesz, már csak egy kő, már csak egy kavics, már csak egy porszem, megáll fent a sötét égen, onnan mérhetetlenül messze van még a hold, nem fogja elérni, zuhanni kezd, a tengeristen beleszédül, akkora ütéssel zuhan vissza a testébe.
A hold fehér, a hold kék, a hold vörös, a hold fekete, eltűnik az égről, vagy csak a tengeristen nem látja, ott van az, ott kell lennie, mindig ott volt,mindig ott lesz, erre gondol, nem erre akar gondolni,hanem a haragra, de hiába beleszédül lassan a szunnyadásba.
A tengeristen lassan elalszik.
A tengeristen vízből van és sóból, sóból van és korálból, korálból van és iszapból, iszapból van és homokból, homokból van és lávából, lávából van és bazaltból, bazaltból van és jégből, jégből van és gőzből, gőzből van és álomból.
A tengeristen álma kék, a tengeristen álma átlátszó, a tengeristen álma zöld, fekete, narancsszínű, lila, vérvörös, fehér.
Alszik.
Alszik.
Alszik.
A kiállítást megnyitom.
Megjelent a Bárka 2016/3-as számában.
