Hencze Tamás (1938, Szekszárd) az 1960-as évek közepén színes és szürke gesztusfestészettel kísérletezett, amely a tasizmus hatását tükrözte, majd megtalálta sajátos képtípusait, a vásznakra négyzetháló elrendezésben elmosódó szélű foltokat, oválisokat vitt fel szórópisztollyal, gumihengerrel. Az Iparterv I-II. (1968-69) kiállításain op-art stílushoz közelítő képeivel szerepelt a modern stílusirányokban tájékozódó fiatal kortársak között (Tót Endre, Bak Imre, Nádler István, Keserü Ilona, Konkoly Gyula). A korszak szelleméhez híven megérintette a konceptuális művészet is, szitanyomatokat, land-art vázlatokat készített. A korábbi, fegyelmezetten puritán szín- és formarendszert egyre gazdagabb, tobzódó gesztus-motívumok váltják fel. A 80-as években a hátterek többnyire fehérek, míg a 90-es évekre már az alapfelületek is színesek. A spontaneitás és a ráció festészeti összhangját teremti meg, az ecsetlendület véletlen festékcseppeit kimerevíti, beemeli kalligráfiai rendszerébe, és ezzel transzcendens értelmet biztosít számukra. Mindig vonzotta a fekete-fehér kapcsolata, a festészet határterületének málevicsi értelmezése, a festészet narratív lehetőségeinek tagadása, egy tisztán vizuális érzékelési forma megteremtése. Formái, csakúgy, mint színei redukálódtak, vertikális hengerformák, monokróm színek, és a ritmus váltak kifejezőeszközeivé. A minimalizált szín- és formarend, a repetitív ritmus, amelyet egy-egy képfelületen csak ritkán, de határozottan bont meg, különös, illuzionisztikus tereket hoz létre a vásznak síkján, szinte anyagtalan festészeti teret, amelyet a végtelenül finom tónusátmenetek segítségével teremt meg. A tőle már megszokott hengerlési technikával, finom tónusátmenetekkel készültek a képek végtelen számú variációban. Legújabban fény- és színvilágának feldúsulása gyakorol jótékony hatást képalkotó eljárásaira. 2004-ben Kossuth díjjal tüntették ki.
Hencze Tamás kiállítása
2015.04.23. – 2015.05.29.
Társalgó Galéria
1024 Budapest, Keleti Károly u. 22.
Hencze Tamás és Seregi Tamás
Deák Csillag
Vibrál és csobban
Nézem Hencze Tamás kiállításának meghívóját és keresem a címet. Nincs. Felkészülök a meglepetésre, gesztus, tasizmus, kalligráfia, geometria, talán piramisok jönnek, olvasgatok, nézegetem korábbi munkáit, találgatom, vajon melyik irányba indult a művész.
Vibrál a terem, amikor „becsöppenek” az Art Szalon Galéria nagyteremébe. Vibrál és csobban. Nem csepegtet, hanem szóródik és szigorú rendbe áll, fröccsen, kimerevedik, és néhány elkanászosodott csepp továbbfut, helyét keresi és meg is találja, a mozgalmasság harmóniává szelídül. Ismétlődnek a motívumok, széria bontakozik ki, de nincs két egyforma csobbanás, ahogy nincs két egyforma pillanat az életben sem. Nem játszhatjuk újra életünket, csak próbálunk ismételni, átírni, javítani, újraélni, de újraírni nem lehet. És nem is tabula rasa-val indítunk, mindig az előzőhöz kapcsolódunk, akarva akaratlanul.
Nézem a fekete pöttyöket, pacákat, a lét lenyomatait, kiterjedően, szétesve, szétfolyva, a zuhanástól szétmállva, de mégis egybe tartón, egy szokás küzdelmes jeleként, nem máshol, csak ott, kiválasztottan. Hencze Tamás is kiválasztottan rója sorait, áram ütötte, áram rángatta vonalait és festéknyomait. A káosz jeleit látom, amelyek mégis rendet sugallnak, mert a fehér vasbotok, vas formák szegecsként tartják össze az anyaghiányt, a tér felfakadt sebeit. Lehetnének a képek akár figyelmeztető jelek, mint a transzformátoroknál, vigyázat, magasfeszültség, érintése halálos. Valahogy így van Hencze Tamás is, keresi azokat a gesztusokat, amelyek az ember testébe, lelkébe hatolnak, összefogják, megérintik, eltérítik gondolkodása szokott pályájáról, egy ismeretlen térbe lökik, vonzzák, figyelmeztetik, semmi sem állandó, minden harmónia érzés viszonylagos, és minden káosz harmóniába torkollik egykor.
Rések a világba, betör rajtuk a sötétség, az ismeretlen. Hencze nem fél, szembe mer nézni a halállal, a fenyegető sötét halmazzal, amely foltosodik, szegélyeket rajzol, kapaszkodik a világosságba, mert nem innen megyünk valahova, hanem fordítva. Onnan tör fel az ismeretlen sóhaj, szakad rá a nézőre a látás öröme és kétsége, mi végre ez a sok töredék, folt, fogazat, seb. Hol a feketéből tör elő, hol a kékségből, az égből egy-egy új gesztus, ami formáját keresi, létének igazolását, nem egyszerűen puszta létét, hanem a pecséttel ellátott formáját, hogy minden illúzió ellenére, a térbeli munkálatok elhúzódnak. Betömődnek a rések, amelyeket vasrácsok tartanak, védenek, hogy átszakadjanak. A piros és fekete szokásos harcát, küzdelmét és viadalát látom. Expresszív képek sorakoznak, a mozdulatlanság ellenpontjai.
Zárt egységgé rendeződnek a csobbanások, majd kígyószerű, egyszer lent egyszer fent alakzattá, amelyek nyitottá tárulkoznak. A színek, a monokróm, a Janus arcú felemás színű vásznon ragyognak, a fekete is szurokként csillan, csak zöldet nem látunk. Zöldet nem látunk, nincs klorofil, de napfényt igen, a fénypászmák elmosódott színeikkel is felderítik a képet. Fentről érkezik a fény és felfelé röpíti a képet, mintha egy rakéta kilövő pályán lennénk, ami néha lefele szalad, de ez ne tévesszen meg bennünket. A fénycsóva megfoghatatlan, mintha ezernyi porszem ragyogna, úgy, mint amikor besüt, beszüremlik a szobába a redőnyökön át a fény és látjuk a porszemeket, megfognánk, de kezünk a semmibe markol, csak a hangulat maradandó.
Kölüs Lajos
Fényrácsok, avagy a könyöklő sárga
Mintha az építőiparban lennék, egy felújításon, a feltárásban elmerülve, látszik az épület csonk, a szövet, a szakadás, a hiány, az összetartó elemek, semmit sem tudnunk, bontani kell tovább, vissza- és kibontani, hogy ami rejtett, az láthatóvá legyen. Fényrácsok tartják össze a teret, az anyagot, az építményt, erős kapocs, rendre fehérek, akár a csontok. Jó, a csontok fehérje kissé sárga, nem tiszta fehér, foltos. Itt minden csőhuzal makulátlan fehér. Hol fekve, hol állva, hol egyedül, hol párba látjuk őket. Lendületesek, hivalkodóan azok. Roncsolva is épek, elevenek. Sebek, az anyag folytonosság hiányai, nem az űrben, itt a földön, nem messze tőlünk, talán az otthonunkban.
Trendet rajzol Hencze, akár egy statisztikai átlagot ábrázolna, az egyenest, amely a szóródások diszkrét pontjaiból meghúzható, nincs fejlődés, csak változás van, kiterjedés, a valahová tartás, és nem tudjuk, hogy ez mi, előre vagy hátra, oldalt vagy vissza? A mozgás formák fázisait ragadja meg, a tér, helyesebben a sík felosztását és a színek segítenek, hogy ne a szürkék uralják a világot, hanem a színek, sárgák, kékek, pirosak. Színes világ Hencze Tamás világa. A háttér színe nem perdöntő, de a térelosztásra kihat, megosztják egymást a színek, a pacákat hordják, viszik, engedik érvényesülni, semmi sem korlátozott. Kimondható a kimondhatatlan is. A folytonos robbanás lökéshullámait látjuk, a kiterjedést, a térfoglalást. Ennyiben Hencze művei zombik is, felfalják a teret, amit rendelkezésükre bocsátanak vagy bocsátottak. Van valami radikalizmus a művész következetességében, mire is vállalkozott és azt, hogyan is tudja elfogadtatni nézőivel, belépni a nézők világába, becsalni őket egy diskurzusba, maguktól jöjjenek rá az újabb és újabb megoldásokra, feladatokra.
Jeleket is látunk, szimbólumokat, Hencze saját nyelvének lenyomatait, amelyek később előhívhatók, felidőzhetőek, egyrészt mindenkori aktualitásuk okán, másrészt a személyes kötődések miatt, hogy is történt mindez, miért ez, és nem más. Hogy miért a sárga foltos képek a kedvenceim, nem tudom. A kék is a kedves színem. Bizonyára a szemet megnyugtató jelenségük miatt. Hideg és meleg színek.
Könyöklő sárga, jut eszembe a kép jobboldalát sárga színnel elfoglalt képről. Akár egy emelőkar, az út nehézségei nem számítanak, az út tart akkor is, ha nem járunk rajta, csak egyszer volt valami kötöttségünk. És a párhuzamosan futó szalagok, hiányok, kiegészítik egymást, csapdák, mert nincs mögöttük többlet, csak egymás mellettiség, mellérendelődés, a tér egyfajta értelmezése, nagyfokú szabadsága, anélkül, hogy korlátoznák egymás hatását. A vízszintesből tart a függőleges síkba és térbe. Ez dinamikát kölcsönöz a formának, és visszahat a nézőre is, aki felismeri a vonalak változásában lelki hullámzásait, a hangskálák hossszát, az amplitúdót.
Míg Hantainál a kötés, Henczénél a gumihenger diadalát látjuk, az elfedést, a lefedést, a takarást, a tisztán hagyást. A tónusok sokszínűségét és egyenletességét látjuk, érezzük. A biztonságot, hogy bár egy katasztrófa jelét látjuk, most mindegy, hogy a múltra vonatkozóan vagy a jövőbe látóan értelmezzük, a hegesedés valamikor megtörténik, a folytonossági hiány megszűnik. Vertikális ritmusok és kották, hangszerelni csak a néző tudja. Hencze Tamás segítségére mindenkor számíthatunk. A tisztaság ópiumát szívhatjuk magunkba, hogy létezik egy olyan világ és rendszer, amely emberi gesztusokkal van és lesz tele. És ezt világot nem biztos, hogy a mennyországnak hívják.
