1935. július 14-én a Délmagyarország című szegedi napilapban megjelent egy riport, melynek ez a címe: Nyári vasárnap délután – Tápén. Szerzője: V.-i J.-a.,Vásárhelyi Júlia (1891-1966)  újságíró, író, aki Juhász Gyula baráti köréhez tartozott, olyannyira, hogy Juhász 1915-ben Szonett Júliához címmel verset írt hozzá. (Ha már a Bárka online-ba írok, megjegyzem, hogy VJ Tavasz a tengeren című regénye Békéscsabán jelent meg 1929-ben, más kötetei is vannak.) Hadd idézzek ebből a nem túl közismert Juhász-versből, a tréfálkozó költői hang nem gyakori nála:

 E verset írta egy frissen borotvált
Alanyi költő, hogy ezerkilencszáz
És tizenöt volt. Váltót nem prolongált,

De sokat költött, főleg verset. Egy gyász
Volt élete. Szerette őt az egyház,
De ő inkább szerette a borókát.

   VJ azok közé a szegedi újságírók, írók közé tartozott, akik különös figyelemmel tekintettek a város szomszédjában élő falura, sokszor írtak róla. A riport faluképpel kezdődik, utalás van benne Nyilasy Sándor festőművészre, aki az előző évben halt meg, a falu festőjeként is elhíresült. A riport második fele interjú egy kislibákat legeltető fiatalasszonnyal, aki a kisfiát tartja a karján. Ebből idézek, alább olvasható, hogy nem ok nélkül:

„Fiatal asszony kislibákat legeltet. Karján édes kisbaba.

   Az anyaszív – gondoljuk – Tápén is anyaszív. Itt talán nem is lesz túl nehéz a beszéd lakatját megtalálni.

– Milyen gyönyörű baba – kezdjük, fiúcska vagy kisleány? – folytatjuk ezzel a nagyon új kedveskedéssel.

   A szép fiatalasszony szeme felcsillan: – Gyerök ez ez lelköm – feleli boldogan és bíztatni kezdi a kicsit – Mihályka, fordítsd már a fejed a néni felé… A gyermek  egy pillanatra huncutkodva felénk tekint, de aztán elkapja aranyos kis főkötős fejét és elrejti a finom fehér nyak hímzéseiben. De mi akkor már vígan beszélgetünk…A kicsi alig félesztendős, kis életéről már mindent tudunk, amikor másfelé próbálkozunk.

Ismerte-e lelkem a Nyilasy festőurat?

Az asszonyka ránkveti a szemét.

   Már hogyne ismertem volna kérem. Sokat volt a művész úr – így mondja – közöttünk. Hívott engem is modellnek, mentem volna is szívesen, de hát tetszik tudni – és itt szégyenlősen lezárja a két gyönyörűkék ablakot – nem akartam, hogy kihíreszteljenek, mert az azzal jár. Nem szeretem, ha beszélnek rólam… Azt tartják itt, az a jó asszony, akiről semmit sem tudnak. Csak ezért nem mentem… Jaj de sok képet is festett  a művész úr itt, de nagy kár érte.

   Később a tápéi „színművészetre” terelődik a szó, a kitűnő Boga doktor „HősSárkány Dániel”-jére. Sokan játszottak abban. A mi fiatalasszonyunk húga is. Választékos kifejezésekkel szól erről, de nem „uraskodva”, a maga népi stílusában, de mindig találó szavakkal fejezve ki a gondolatot. Itt a festőművészről és a színjátszásról úgy beszélnek, akár a földművelésről vagy a gyékényfonásról.

– És ha betegek – fordítjuk megint másfelé az érdeklődésünket, elmennek-e mindjárt a doktor úrhoz vagy várnak előbb egy kicsit – amint szokták, hátha meggyógyul a baj magától is? Mihályka fiatal mamája mosolyog. – Dehogy kérem. Ha valami bajunk van, mindjárt elmegyünk a doktor úrhoz. Nem várunk mi… Nagyon szeretjük. – És napközi otthon vagy olyan intézmény, ahol foglalkoznak a gyermekekkel – indítjuk el az újabb kérdést – olyan intézmény nincs? – Az nincs kérem, feleli a kicsi asszony, pedig nagyon jó lenne…

   Ezt egyéb tapasztalatainkkal összegezve megállapítjuk, hogy az új magyar pedagógiának, a szociális megsegítésnek és az általános népgondozásnak az intézményes megvalósítások tekintetében, nagy tere vár még lelkes szívű és kellően képzett szociális munkásokra – Tápén.

–  És maga kedves, mivel foglalkozik  házi munkája végeztével?

– Varrok és varrni tanítok – feleli büszkén. Egy szép női felsőruhát elkészítek pengő húszért. És néz úgy ki, mint ez… Rámutat a velünk levő hölgy kitűnő szabású  angol ruhájára.     

   Hát ez már igazán szép. Mert se Tápén, se másutt a világon nincs élet és nincs fejlődés  a kemény emberi önbizalom nélkül. Hála Istennek, Tápéra ebből bőven jutott.”          

   A fiatalasszony, aki a kislibákat legelteti, Ilia Mihályné (Bodó Erzsébet), az édesanyám volt, a „gyerök”, akivel büszkélkedik, én vagyok. A hely az apai nagyapai ház mögötti Tisza töltés, ahol később magam is őrizgettem a kislibákat, Nyilasy Sándor, ahogy később a család elmondta, sokszor ballagott arra festőkészletével, Boga doktort emlegettem az előző írásban is (nem csak népszínműveket írt, hanem ő is festette a tápai házakat, és szövőszéket szerkesztett, hogy a gyékényszövő tápai asszonyok ne fázzanak föl a földön való kuporgásban). Anyám sokáig rakosgatott otthon egy megsárgult újságlapot, amelyen ez az írás volt olvasható. A szétnyitható gyúródeszka közt volt a helye ennek és némely más iratnak is. Amikor egyetemi hallgató koromban a szegedi újságokkal fogalkoztam (a Juhász Gyula-kritikai kiadásba vont be Péter László), megtaláltam ezt az írást a Délmagyarországban, beszélgettem anyámmal róla. Nem büszkélkedett vele, sőt egy kicsit titkolta is előttem, úgy látszik, nem volt jó emléke erről a szereplésünkről. Miért emlegetem föl most ezt az újságcikket? Azért, mert nem szabad azt hinni, hogy a névtelen milliók névtelenül is, hír nélkül tűnnek el a az időben. A véletlen gyakran sodorja őket olyan nyilvánosságra, ahol életük megörökítődik újságban, képben, még irodalmi műben is. Ahogyan a tápai Dávid János és Kónya Örzsi lakodalmáról írott szép beszámolójában Juhász Gyula is megörökítette a két tápai parasztfiatal alakját 1920-ban. 

Kapcsolódó:

Ilia Mihály rovata

— Tápé a világ közepe
— Itt a vége?
— "társadalmi veszélyessége jelentős"
— "A bejutáshoz valókulcsokkal rendelkezünk"
— A vers az, amit mondani kell
— Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben
— Hatvanéves a Tiszatáj
—"Háromszéki anekdotika"
— Akik elmentek

Főlap