Azt a szokásomat már diákkoromtól megtartottam, hogy ha nem magyar szerző regényét olvasom, a magyar utalásokat, neveket, eseményeket, helyszíneket kijegyzem a könyv hátsó lapjára, még akkor is ideírom, ha csak a tokaji bort említi a szerző. Az elmúlt években megszaporodtak ezek a följegyzések, sok olyan író műve jelent meg magyar fordításban, akinek valamilyen családi, származási kapcsolódása volt a magyarokhoz, 56-os emigrálók gyermekei, nagyon kicsi korukban kerültek más nyelv környezetébe és azon a nyelven írták meg műveiket. Pablo Urbanyitól (Argentína–Kanada) Catherine Hoffmanig (Ausztrália) ez a névsor nagyon gazdag, a magyar irodalomtudomány nem foglakozik velük, kuriozitásként föl-föltűnnek magyarra fordított műveikkel, de az irodalmi köztudatba nem kerülnek bele, a szakmai méltatásuk nem történik meg. Pedig valamiképpen a magyar irodalom részeinek kellene tekintenünk őket. Néha még az elfelejtett nyelv is fölbukkan az idegen szövegben, akárcsak egy szleng, keresztnév, vagy éppenséggel egy káromkodás erejéig. Az ilyen művekben a magyar utalások természetesek. De vannak szerzők, akiknek utazási vagy olvasmányélményük ad buzdítást az irántunk való érdeklődésre és kisebb nagyobb intenzitással írják bele regényeikbe a rólunk való véleményüket.

A napokban Pál József italianista professzortól kaptam meg ajándékba Dante Marianacci Tiszavirágzás című regényét (Lukácsi Margit fordította magyarra, a Noran kiadónál jelent meg). A mű hőse, Giorgio, depressziójából menekülni igyekezvén visszatér gyerekkora földjére, egy olasz vidéki faluba, és fölgöngyölíti emlékeit. Minthogy a főhős széles körű humán és természettudományos műveltségű valaki, a regény szerzője tobzódik ennek a tudásnak a bemutatásában, idézésében. Persze ez az műveltséganyag nem lóg ki a műből, az ábrázolás igen finom lélektani anyagává tudja tenni.

A magyar olvasó számára azonban számos más mozzanat is érdekessé teheti Marianacci regényét. A mű Petőfi A Tisza című versének szakaszával kezdődik („Mint az őrült, ki letépte láncát….”), mintegy mottóját adva műnek, ami elég nagy meglepetés egy olasz szerző regényétől. De azután a könyv olvasása közben ez a csodálkozásunk (és persze a magyar büszkélkedésünk is) jócskán hízik, hiszen több mozzanat is miránk utal. Liszt Ferenc nevének föltűnését természetesnek vesszük. Leopold Bloom (Virág úr) is előlép a Joyce regényéből, sőt a Joyce-kör nemzetközi nacionáléjának a fölsorolásában ott vannak a magyarok is, akikkel a főhős e tárgyban érintkezik. Még azt is közös élménynek vesszük, amikor D’Annunzio A tűz című regénye megemlítődik, ugyanis az 1900-ban Lyka Károly fordításában megjelent regény és a szerzője is teljesen belefonódott a 20. századi magyar irodalomba, ennek a szerzőnek hatása és botrányainak híre erősen foglalkozatta a Nyugat korai íróit.

Mintha közös élményről beszélne Marianacci. A szép, szinte költői leírás az anya mosakodásáról, a gyerektekintet finom lélektani ábrázolása ugyan megfogja az olvasót, de a magyar olvasó hirtelen arra gondol, hogy milyen ismerős az a jelenet, amikor az anya diólevelet tesz a hajmosó vizébe, hiszen a mi gyerekkorunkban is ezzel szépítették a magyar lányok a hajukat. Ez ugyan nem magyar utalás, de olyan párhuzamos élmény, ami Marianacci regényét szinte odahúzza a szívünkhöz. (A tekéző falusi emberek világa ezt csak erősíti.) Egy titokzatos szobrot, ősleletet capestranói szoborként emleget a szerző, mintegy gyerekkori leitmotív tér vissza írásában ez az emlék. De egyszer aztán egy másik capestranóit is megemlít, akit mi Kapisztrán Jánosként ismerünk, akit szentként is tisztelnek, és a magyar történelemben a törökellenes harcok egyik hőse volt. Mi ennek a capestranóinak a szobrát látjuk naponta a szögedi Pantheonban. (Vajon a szerző, aki járt Szegeden, látta-e ezt a szobrot?) Jellegzetes intellektuális szórakozást ír le az író, amikor a főhős a Pallazi-szótárt olvasgatja és rálel képzeletbeli utazása közben Székesfehérvárra, mely közel van Budapesthez és a Balatonhoz. (Túl a magyar helyrajzi utaláson, mi itt érezzük egy Krúdy-Szindbád mozzanat megbújását, amikor Krúdy hőse vasúti menetrend olvasása közben csinál képzeletbeli utazást. (A tizenhetedik és a tizennyolcadik fejezet ezeknek a szétszórt magyar utalásoknak a tömény megjelenítése.)

A tiszavirág előbb mint természettudományos, a világban már csak a Tiszán létező jelenség említődik, majd a főhős életének beteljesedő szerelmi jelenetébe fonódik bele. A szegedi leírás helyrajzilag pontos, szálloda, épületek vannak a leírásban, melyre nem csak a szegedi olvasó nyugtázhat a ráismeréssel. (Magam annak az épületnek a fölbukkanását fogadtam örömmel, melynek homlokzatán ott van az építési dátum római számokkal, hiszen ide jártam én nyolc évig gimnáziumba, ezt az épületet is látja a szerző a szállodából. Mellékes dolog, mondhatná bárki, mi köze van ennek a műhöz? Belátom, semmi. De az olvasói befogadást nagyon tudja inspirálni, ha ilyen tárgyi közös élmény van a szövegben.)

A tizennyolcadik fejezetben Giorgio a regény főhőse már a budapesti Olasz Kulturális Intézet Bródy Sándor (az egykori Sándor) utcai épületében van mint vezető, várja az olasz és a magyar köztársági elnök (Göncz Árpád) és felesége látogatását. A szerző tudja, hogy ez a palota valamikor a magyar parlamentnek adott helyet (mennyi Mikszáth-írásnak volt ez inspiráló helye, ezt is biztosan tudja az író!). Ennek az olasz intézetnek nem is olyan régen Giorgio Pressburger író volt az igazgatója; az olasz-magyar író regényeit már jól ismerheti a magyar olvasó is. Véletlen-e, hogy Marianacci regényében éppen Giorgio nevű a főhős, aki regényalakként ezt az intézetet vezeti? Az a gyanúm, hogy ez szándékos írói játék.

A regény egy idézettel ér véget, a főhős egy „híres drámai költemény” tizenegyedik színét olvassa, Ádám és Lucifer párbeszédét, néhány sort le is ír a műből. A regény Petőfi Sándorral kezdődött és Madách Imrével zárul.

Marianacci regényét meg lehet kedvelni erős intellektuális világáért is, jó lendülettel megírt sztorijáért, nagy műveltséganyagot görgető anyagáért is. De a magyar olvasó biztosan különös örömöt találhat benne a ránk való utalásaiért, azért, hogy egy olasz író tud rólunk, beszél rólunk, s tán azt is érezhetjük belőle, hogy szeret minket. Egy kis nép nem hanyagolhatja el azok figyelmét, akik szeretik. (Ez Ignotus 1908-ban írt híres írásának szabad idézése itt.)