Ilia Mihály
„Háromszéki anekdotika”
ez egy frissen megjelent könyvnek a címe, szerzője Tömöry Péter színi rendező, író, dramaturg, aki ma Veszprémben él. De a könyv nagyobbik része arról a világról szól, melynek kezdeteinél ott volt a szerző is, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör című lap 1968-as indulása, pontosabban annak az író-újságíró gárdának a föllépése, mely a kolozsvári egyetemről a még nagyon új diplomával egy székely-földi város életében irodalmat teremtett, újságot írt. Föllépésük sem a romániai magyar irodalomban, sem pedig a magyarországi irodalmi életben nem maradt nyomtalanul, ez utóbbi majdnem hihetetlen, de igaz. Ennek a szentgyörgyi csoportnak olyan írói formálódtak a napilapnál, mint Farkas Árpád, Csiki László, Vári Attila, Magyari Lajos, Czegő Zoltán, de már korán melléjük számítható lett a fiatalabb korosztályba tartozó Bogdán László, és nem a hatásuk nélkül indult onnét Markó Béla sem. Mint minden irodalmi indulásnak, ennek is később kialakultak a legendái, melyek korjellemzők lettek, az egyéni útról meg a korszak kisebbségi életéről, a nagy politikai szorításokról adnak képet, igazat és jellemzőt, néha vidámat még a szomorúságban is.
Ezeknek a történeteknek darabjait már olvashattuk a maguk sajátos szem-szögéből más szerzőknél is, például Csiki Lászlónál nagyobb áttételekkel a prózában, Bogdán Lászlónál regényben és versben, Vári Attila elbeszéléseiben, Sylvester Lajos és Dali Sándor publicisztikájában.
Ez utóbbi kettő mint szerkesztő, illetve Sylvester mint színházigazgató a Szentgyörgyre került fiatalok mentorai voltak. A fiatal irodalmi csoportot a jellegzetes szé-kelyföldi város különös tehetségű, néha különc, de nagyon művelt értelmiségi alakjai vették körül, ők voltak az első olvasók, a hely szellemének megértetői, az erdélyi magyar vidék hagyományainak megtanítói, a botladozó civil életben gyakorta a mecénási segítők is. Szinte minden emlékidéző írásban ott van Dr. Darkó Zsigmond neve (akit persze csak Darkó Zsigának hívtak), aki nyelv-tudásával, színházi tájékozottságával, irodalmi olvasottságával és nagyvonalú patronusi szerepével a magyar irodalom nagy befogadója és inspirálója volt.
(Nem csak azért szerette a színházat, mert színésznők voltak benne, de azért is.) Dr.Komáromi Mihály nőgyógyász orvos, aki alig volt idősebb ennél a Szent-györgyre települt nemzedéknél, aki a keserves nemzetiségi életnek korrigálását úgy vélte megoldani, hogy a móriczi vigadós magyart játszotta, miközben szép könyvtára, hihetetlen versmemorizáló hajlama (és előadókészsége) kiragadta a fiatal irodalmárokat a napi robot egyhangúságából. (Magam úgy tudom, hogy Komá-romi Mihály is regényalakként mozog Bálint Tibor prózájában.) De a kovásznai Szurkos István doktor, a kézdivásárhelyi jeles céhtörténész, múzeumigazgató, Incze László, a remek színésznő és színigazgató Dukász Anna és még sokan mások, színészek, ta-nárok, képzőművészek álltak ennek az irodalmi kis csoportnak az inspirálói között. És ott volt ősla-kosként Veress Dániel, aki színházi dramaturg volt (börtönviselt, ami inkább pedigrének számított), nagy könyvtárával, állandóan izgatott olvasási buzgalmával jó példa lehetett a fiatalok előtt. Veress különben nem méltatott a szakma részéről, pedig a Wesselényi Miklósról, Mikes Kelemenről, Kemény Zsigmondról, az erdélyi emlékirat-irodalomról, Németh Lászlóról szóló tanulmányaival jelentős munkát végzett. (Ez utóbbival való levelezést már halála után jelentették meg. Hatalmas levelezés maradt utána, magam kb. 300 levelet váltottam vele, minden levele külön tanulmány volt.) És persze ezt az irodalmi gárdát a politika erőszakszervezete révén inzultálta is. Ennek a világnak egy különös figurája volt a helyi szeku főnöke, bizonyos Hankes elvtárs, aki ugyancsak színházkedvelő volt és furcsa módon olvasott ember, aki nagyon jó beszélt magyarul (a legenda szerint csángó családból származott),ott ült gyakorta az írók kedves éttermében-kocsmájában a Sugásban, és hallgatta meg figyelte a rábízott nyájat. Páskándi Géza drámájának mozzanata volt ez eleven valóságban, írói kitalálás nélkül.
Amikor Tömöry könyvét a napokban elolvastam, a magam emlékei is föltolultak bennem erről a világról. A legenda megszépíti a fájdalmas történeteket is. Tömöry könyve csak a címében anekdotika, a régi történeteket egybevonja a mostani élete történéseivel, bár amaz a fiatalsága ideje volt, nem látszik nagyon vidámnak. Alakok, történetek bukkannak elő könyvében, korszakot idéz a kelet-európai múltból, amelyet mi is éltünk, de amelyről éppen az elzártság idején kevés élménye volt a hazai olvasónak. Érdemes ismerkedni vele.
Ilia Mihály: Akik elmentek
