Ilia Mihály
A vers az, amit mondani kell
Ez a velős meghatározás a versről Kányádi Sándor kedvenc szólása, többször idézi, és mindig megjegyzi, hogy iskolás gyermekektől hallotta, amikor a vers mibenlétéről beszélgetett velük. Ha nem is igaz a történet, amit Kányádi elmond, körít e nagyon találó szólás mellé, jól van kitalálva – gondolhatják mindazok, akik olvassák a költő által többször is megidézett történetet. Ámbár én ott voltam a hetvenes évek elején Régenben azon az irodalmi esten, ahol Kányádi Sándor, Farkas Árpád, az Igaz Szó némely szerkesztője és írója lépett föl, és ez a mondat elhangzott. Az irodalmi találkozó szervezője az a Haltrichné dr. Osváth Sára tanárnő volt, akinek az erdélyi magyar költészet Áprilytól Kányádiig nagyon sok olvasóját köszönheti. Egyszer talán a tanítványai megírják emlékeiket erről a sugárzó intellektusú, nagy inspiráló tanárnőről, aki az irodalmat, képzőművészetet a napi kenyérrel egyenlő szükségletévé tudta tenni a tanítványai számára. Az iskolája udvarán a fák tövében és a virágok bokrai alatt kis táblácskákon ott voltak a magyar költők versidézetei fákról, virágokról és a tanítványai ezek közt sétáltak, egyetlen tábla nem volt összefirkálva, megcsonkítva. Áprily, Jékely Zoltán, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor levelei jelentettek támogatást Osváth Sárának szép és nemes munkájához.
„A vers az, amit mondani kell” – de néha nem lehet mondani. Így március táján eszünkbe jut, hogy a Nemzeti dal mondásának milyen történeti akadályai voltak, hatalom, cenzúra, irodalompolitika borzongott e vers hallatán. Petőfi versének előadástörténete egyben előadótörténeti dokumentum is, gondoljunk csak Sinkovits Imre és Nagy Attila 56-os versmondásaira.
Más versek idézése, elmondásuk története is hasonlít a Petőfi-verséhez. A szegedi Nemzeti Emlékcsarnokban Arany és Madách szobrának szomszédságában ott van Petőfi Sándor egészalakos szobra is Horvay János gyönge munkája, amelynek tartóköve jócskán le van kopva, koptatva, mintha gyakorta tisztították volna súrolókefével. Én tudom, hogy miért kopott ez talpkő. 1989 előtt minden március 15. tájékán ezen a kövön, mikor ceruzával, mikor meg tintával ez volt olvasható: „lopnak a bőség kosarából… Talpra Petőfi, sírodat rázom”. Utassy József: Zúg Március című versének sorait szorgos kezek (a környező egyetemi kollégiumok diákjainak munkája volt ez) rendre fölírták Petőfi szobrának talpazatára, más kezek viszont rendre lesikálták a föliratot, ezért olyan hiányos a műkő még most is. Ismertem diákjaimat, akik ezt a verset és mondandóját így terjesztették, de nem ismertem azokat a szürke ruhás, bosszús embereket, akik buzgón sikálták a Petőfi szobor talpazatát. Ha időnként el is tűnt a verssor onnét, a lelkekből talán nem tűnt el.
A hetvenes évek elején március 15-én a szegedi Kossuth-szobor környékén a buzgó megfigyelők elvettek egy verset egy egyetemistától, aki el akarta ott mondani. A vers címe ez volt: Fehéregyháza, 1849. Csak most, utóbb látom a rólam szóló jelentésekben, hogy keresni kezdték a szerzőt, illetve a megjelenés helyét, még az egyetemen is kérdezősködtek a szerv emberei. Pedig közel volt hozzájuk a lelőhely, amit soha nem hagytak figyelmen kívül, hiszen számos darabjáról szakszerű politikai följegyzéseket készítettek. A Tiszatáj című folyóirat közölte, a szerző pedig Farkas Árpád, verse meg Petőfit idézte. A vers megjelent FÁ erdélyi kötetében is. Úgy látszik, a magyar belügyesek buzgóbbak akartak lenni a román szaktársaiknál.
Kapcsolódó:
Ilia Mihály írásai a Bárkaonline-on
— Fölvillanásunk egy kis olasz tükörben
— Hatvanéves a Tiszatáj
—"Háromszéki anekdotika"
— Akik elmentek
