Gróh Gáspár, Tóth Erzsébet, Ágh István
Szarka Károly
Játékok az idővel és a halállal
Tóth Erzsébet és Ágh István könyvbemutatója, Írószövetség, 2015. május 27.
Fázós májusi délután, lassan megtelő széksorok az Írószövetségben. Dupla könyvbemutatót tartanak, két verseskötetét: Tóth Erzsébet könyve, A szálló por, a hulló csillagok, és Ágh Istváné, a Válasz hazulról a Nap Kiadó gondozásában jelent meg. A bemutatót Sebestyén Ilona, a kiadó főszerkesztője vezeti fel, majd két színművész, Kakasy Dóra és Papp Zoltán olvas fel néhány verset, illetve Gróh Gáspár beszélget a szerzőkkel.
A korábban tárcakötetet (2013-ban ott voltunk a Hidegbéke bemutatóján) is megjelentető Tóth Erzsébet új verseskötetéről a publicisztika műfaja jut eszébe a moderátornak, szerinte A szálló por, a hulló csillagok versei olyanok, mintha közéleti témájú tárcák lennének, lírai nyelven megírva. Kicsit merészebb hasonlattal élve pedig zsoltárok, az élet különböző árvácskáiról szóló, velük szolidaritást vállaló szövegek.
Kakasy Dóra
Tóth Erzsébet elmondja, hogy a mindennapjainkra jellemző hajsza és az emberi méltóság sérülése nagyon zavarja. A politikai közbeszédet meghatározó fecsegés helyett újfent a líra tömörségével kíván megszólalni, de a közéleti kérdések mellett egészen hétköznapi problémák is foglalkoztatják. Olyanok például, mint a szépségkultusz, az öltözködés vagy a sminkelés, amelyek ritkán témái a verseknek.
Ágh István kötetével kapcsolatban Gróh Gáspár a mélységet és az érzelmességet emeli ki: a Válasz hazulról versei többek között a hazaszeretetről, a hűségről és a barátságról szólnak. Őt is zavarja néhány dolog, ilyen például a hazugság vagy a barátságok felbomlása. Vagy az idő múlása: lírájában sok évtized tapasztalata összegződik, és a költőt hallgatva megállapítható, hogy sok keserűség is. Az időt ellenségnek nevezi, a születést pedig csodának.
Az idő múlása és a keserűség ott bujkál mindkét kötetben, Tóth Erzsébet ennek kapcsán megemlíti, hogy neki is több halott barátja van, mint ahány élő, de próbál nem panaszkodni: halottainkat sokszor csak magunk miatt gyászoljuk, és különben is velünk maradnak, ha emlékezünk rájuk. Kosztolányit idézi: „akarsz-e játszani halált”, és ő úgy érzi, játszik a halállal a verseiben.
És játszik az idővel is: úgy tud például szerelmes verset írni, hogy éppen nem szerelmes, hiszen abba az életkorba ért, amikor már minden megtörtént vele, és már csak emlékeznie kell – többek között a szerelemre. Ebben az életkorban szinte már minden csak emlék, teszi még hozzá, de azért igyekszik megtartani az érdeklődését, nem kivonulni saját életéből, nem válni teljes egészében külső szemlélőjévé.
Papp Zoltán
Az asztalnál ülők talán hosszabban is beszélnének még az időről, ha Sebestyén Ilona nem szakítaná félbe őket, éppen az idő múlására hívva fel a figyelmet. Az ő személyében jelenik most meg az idő, jegyzi meg mosolyokat fakasztva Gróh Gáspár, aki azért felidézi még, hogy Nagy László és Ágh István mélyen vallásos édesanyja egyszer azt mondta idősebbik fiáról, hogy szép verseket írt ugyan, de nem mindig élt istennek tetsző életet…
Ágh István erre – mintegy megvédve bátyját – egy másik, nem kevésbé jeles magyar költő, Ady Endre istenes verseire és hittel szembeni kételyeire emlékeztet, és azzal zárja le a beszélgetést, hogy boldogok, akik számára a dolgok egyértelműek.
