Farkas Wellmann Éva
Váradi lapok és szerzők estje
Komplex váradi kultúraképet kaphatott minden olyan irodalombarát, aki úgy döntött, hogy október nyolcadikán, este hattól a gyulai Mogyoróssy János Városi Könyvtár olvasótermében részt vesz a nagyváradi folyóiratok estjén. Három meghívottal, három újsággal – de számtalan publicisztikai, kulturális érdekességgel, szemponttal és véleménnyel is megismerkedhetett a közönség. „Hivatalosan” Kinde Annamária a Váradot, Szűcs László az Erdélyi Riportot és Rais W. István a Bihari Naplót képviselte, azonban számos átfedés is mutatkozott a lapismertetések során.
Olyan irodalmi találkozóról volt szó, immár nem először, amelyet a könyvtár a Boróka Magyar–Székely Kulturális Egyesülettel közösen szervezett. Így a rendezvénynek két házigazdája is köszöntötte a vendégeket: Dézsi János könyvtárigazgató és Bokor Ildikó, az egyesület elnöke. Rövid bemutatójuk után az est tulajdonképpeni vezetője, Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus vette át a szót, s terelgette a beszélgetést előbb szélesebb, majd egyre egyedibb, szűkebb medrekbe. Hiszen, noha épp csak a határ túloldaláról jöttek a lapok képviselői, a történelmi-politikai különbségek okán éppen elég sok figyelemre méltó sajátosságról számolhattak be. Hogy a személyes árnyalatokat itt még ne is említsük.
Kérdezőjük először látszati-lényegi különbözőségekre volt kíváncsi: innen ugyanis úgy tűnik, hogy Nagyváradon igen pezsgő a kulturális élet, de vajon hogyan látják azok, akik művelik, illetve irányítják ezt? Szűcs László, a Várad, illetve az Erdélyi Riport főszerkesztője elemzően közelített a kérdéshez. A több mint kétszázezer lakosú Nagyváradon körülbelül hatvanezer magyarral kell számolni, akiknek a történetük úgy alakult, hogy hosszú ideig nem volt megfelelő intézményes hátterük a kultúrához. Mára elmondható, hogy saját színházuk, bábszínházuk, táncegyüttesük, sőt, egyetemük is van – és megállni látszik a tragikus méretű elvándorlás is. Természetesen a három lap jelenléte is meghatározó a város kulturális életében. Mégsem érthető például az ott tanuló egyetemisták stabil távolmaradása a folyóiratműhelyek rendezvényeiről.
Bokor Ildikó, Elek Tibor, Rais W. István
Rais W. István, mint mondta, leginkább annak örül, hogy sikerült megszólítaniuk a fiatalabb közönséget és a középkorúakat. Főként, hogy a gazdasági viszonyokat nézve, alapvetően szűkülőben van a „piac”. Főként az évekkel, évtizedekkel korábbi helyzethez képest, amikor egyfelől olcsóbb volt az előállítás, másfelől a reklámok is jóval nagyobb jelentőséggel bírtak. A Bihari Napló főszerkesztője szomorúan jegyezte meg azt is, hogy a vegyes házasságból születő gyermekek nem kapcsolódnak annyira a magyar kultúrához – persze, kevés kivétel azért akad. Saját lapjáról mégis kedvező adatokat sorolhatott: a Bihari Napló auditált újság, átlagos példányszáma tizenöt-tizenhatezer, amely nagyobb az országos napilapénál. Tulajdonosa magyarországi, a tartalmat illetően nincsenek megkötéseik – ennek számos előnye is van, viszont mindhárom politikai párttól érkeznek a kritikák.
Rais W. István a Bihari Naplóról
A Várad alapvetően más, kimondottan irodalmi jellegű, és havonta megjelenő folyóirat. Erről főként Kinde Annamária, a versrovat vezetője beszélt, elmondta, hogy – hasonlóan a Naplóhoz – immár tízévesek, s hogy a kezdetben magán kiadású lapot immár a megyei önkormányzat működteti. A név, mint Szűcs hozzátette, kompromisszum (sok ötlet közül választották annak idején), a városra utaló volta miatt egszerre kinyit és bezár.
Egészen más típusú folyóirat az Erdélyi Riport: klasszikus képes hírmagazin, melyben általában két politikai jellegű anyag lát napvilágot, de emellett műfaji sokszínűség jellemzi. Például néha még verset is közöl. Országos terjesztésű hetilap, s ez a fajta szórás Szűcs szerint meglehetősen nehéz. Megjelentetője a Kós Károly Akadémia Alapítvány, de emellett pályáznak is. A főszerkesztő ezúttal az Etnosz című mellékletet emelte ki, amelynek komoly vállalásai közt az is szerepel, hogy bemutassa az országban élő tizenhét elismert kisebbséget. A hetilap internetes felülete is nagyon látogatott ma már. De talán épp ezért pesszimista Szűcs: „megszületett már az a generáció, aki nem fog nyomtatott lapokat olvasni”, és ha ma már Amerikában nem tanítanak kézírást, mi várható lassan itt is? Mi lesz a sorsa a nyomtatott folyóiratnak, mint műalkotásnak és azoknak a képzőművészeti alkotásoknak, amelyek benne megjelennek?
Ha konkrétan nem is hangzottak el válaszok ezekre a kérdésekre, az élő irodalom jelenléte mégis pozitív, előremutató volt. Az est utolsó harmadában ugyanis Elek Tibor arra kérte a költőket, hogy saját irodalmi tevékenységükről valljanak, olvassanak fel verseikből.
Kinde Annamária Hóbanévad című kötetéből olvasott fel egy Szűcs Lászlónak ajánlott verset, valamint a December-dalt, amely 1989-es hangulatot idézett meg.
Kinde Annamária
Még szívesen hallgattuk volna tovább is, de a szerző inkább átadta a szót kollégájának, barátjának. Szűcsnek még csupán a második lírai kötete (Bolondok a parton) jelent meg; ez az információ sokakat meglepett, de nem csoda, hiszen a szerző napi rendszerességgel ír publicisztikát, és vezércikket is szinte hetente. Ő is nosztalgikusan kezdett a felolvasásnak (Feketetó, Arcképvázlat), aztán derűsebb versekkel folytatta (Hát nem mindegy?, Csendélet, Advent). Második kötetéért Kinde Annamáriának mondott köszönetet.
Szűcs László
A rögtönzött könyvbemutatók így mégis a derűt, az irodalom szeretetét hagyták konklúzióként. Ezek minden bizonnyal maradandóbbak a dilemmáknál.
