Bárka-körkérdés 18.
Válaszol: Zalán Tibor
költő, író, dramaturg
Mi volt számodra a 2011-es év legnagyobb irodalmi (és/vagy kulturális) élménye?
Nem tudok ilyen kérdésre válaszolni! Miért lenne egyik élmény nagyobb a másiknál? Minden élmény, a maga érvényességi pillanatában, a legnagyobb és az egyetlenegy. Azért megpróbálok visszagondolni egy-két dologra, nem nagysági élményszempontból, ami megmaradt bennem. Színházban dolgozó embernek nehéz elvonatkoztatnia attól, amin éppen dolgozott. Úgy emlékszem, élmény volt látni a Nórát az Ibsenben, Merő Béla rendezésében. Már csak azért is izgalmas és fontos és/vagy kulturális élmény volt számomra, mert a rendezővel három fordítás egybevetésével és kontaminálásával készítettünk egy negyedik variánst, melynek a szövegezésébe beszállt a dramaturg is. Nagyszerű előadásnak tartom. Aztán, fontosnak gondolom vissza a Bizottság-sorozatot a Műcsarnokban, ahol Szőcs Géza költővel léptük fel közös esten, és - tőlem szokatlan módon - novellát olvastam fel (mely, reményeim szerint, hamarosan megjelenik az ÉS-ben). Élmény volt a Napút Zalán-Prágai-száma, illetve az Életünk Zalán-száma. Úgy tűnik, el lennék szállva magamtól? Most azt hiheted, csak magammal voltam elfoglalva az elmúlt évben. Pedig ez nagyon nincs így. Magammal a legkevésbé. Én ezt úgy érteném inkább, nem tudtam kifelé élni 2011-ben. Ami velem történt, az történt meg számomra a világban. Nem mentem sehova, nem jártam színházakba, irodalmi estekre, felolvasásokra, koncertekre, nem olvastam újságokat, nem ragadtam a tévé elé. Nem kerestem élményeket, törődtem belül, s még szerencse, hogy nem törtem össze teljesen.
Mit olvastál az idei Bárka-számokban a legszívesebben, mire emlékszel vissza a leginkább?
Erre a kérdésre tudnék válaszolni, csak éppen nem válaszolok! Miért emelném ki ezt vagy azt, ezt az írást vagy amazt? Miért sértsek meg bárkit is azzal, hogy szívesebben olvasom mások írásait az övénél. Ez a mentalitás a kritikusok sajátja, meg a pártíróké, akik egyre többen lesznek manapság, vagy mindig is ilyen sokan voltak, csak vagy én nem vettem ezt észre, vagy nem voltak ennyire agresszívek és hangosak, mint mostanra... Fontosabb, hogy olvasom a Bárkát, és örömöm van az olvasásában. Olyan lap, amilyet én is mindig szerettem volna szerkeszteni (szerkesztettem is egy ilyennek a versrovatát majd egy évtizedig, Kortársnak hívták, illetve társszerkesztettem egy hasonló másikat, Szivárvány elnevezés volt a homlokán, és Chicagóban-Budapesten szerkesztődött), amelyben egymás mellett szerepelnek azok, akik az utcán köszönés nélkül mennek el a másik mellett, más kormányok regnálása alatt tüntetnek vagy kapnak kitüntetéseket, amelyben nem számít, hogy ki hova tartozik, kit hova sorolnak, vagy ki hova dörgöli oda magát. Egyetlen dolog számít, hogy jó legyen a szöveg. A Bárkában, talán ezért is, mindig jó szövegek jelennek meg, néha nagyon fontosak is. Amikor átalakult azzá, ami most, egy jeles(en link) kritikus azt mondta, nem érti, hogy miért kell életre generálni egy újabb folyóiratot annyira vidéken, mint Békéscsaba. Halálra van ítélve. Nos, a Bárka csattanós választ adott az ilyen szirénhangokra. Az pedig, ahogyan az online-változatát megcsináltátok és működtetitek a lapnak, nem csak úttörő vállalkozás, hanem remek, mozgékony forma is. Mintha azt jelentenétek be vele és általa, hogy a vidék-főváros szembeállítás a világháló korában nemcsak idejétmúlt és kártékony, de valójában tarthatatlan is. Na, ez azért még nem dicséret volt.
A saját pályád, művészeted szempontjából mi(k) volt(ak) az elmúlt év legfontosabb eseménye(i), történése(i)? Szakmai szempontból hogyan tudsz visszatekinteni, hogyan zárod az évet?
Jól zártam ezt az évet, de nagyon megszenvedtem vele, magammal. Rendkívül sokat dolgoztam, sokat és szinte folyamatosan írtam. Megírtam a Fáradt kadenciák ciklus tizennégy darabját, melyek általában a folyóiratok élén jelentek és jelennek meg, örömömre. Hozzákezdtem az és néhány haiku című ciklus megírásához, melynek tucatnyi darabjával készültem már el. Írtam új drámát a Debreceni Csokonai Színháznak, a Stúdió K-nak, több bemutatóm is volt, Dunaújvárosban, Szabadkán, Újvidéken, Békéscsabán, Szombathelyen... Megjelent egy válogatott kötetem Szétgondolt jelen címmel az AB-ART Kiadónál. Az említett két folyóirat-különszám. Huzella Péterrel pedig egy közös lemezünk, A konszolidáció nemzedéke címmel. Soknak tűnik ez. Elfáradtam év végére, nagyon.
Mit vársz a 2012-es évtől általában és a személyes életed, pályád alakulása szempontjából (lesz-e új köteted például)
Inkább kíváncsisággal, mint várakozással megyek neki 2012-nek, általában nincs is véleményem róla, viszonyom hozzá, elvárásom feléje. Személyes életem nem osztom meg a nyilvánossággal, annak ellenére, hogy sokan azt gondolják, belelátnak, belém látnak a verseimen, szövegeimen keresztül, ám ez biztosan állítom, hogy hülyeség. Tehát ez ügyben sem tudok sok okosat mondani. Ami biztosnak tűnik a pályán: két új verseskötet, a Fáradt kadenciák és A holdtól megvakult kutya. Két színházi bemutató: a Kóbor csillag Debrecenben, a Szamár a templom tetején a Stúdió K-ban. Folytatni akarom végre a Papírváros című regényciklusomat, így reményeim szerint kevesebb verset írok, ami azt jelenti, kevesebbet szenvedek, mert a versírás - sokakkal szemben - nekem szenvedés, nem önkifejezés, sokkal inkább önlefejezés. Nagy és sok halakat akarok fogni Elek főszerkesztővel és Gáll Ádám festővel, vagy magányosan a Rábán, vagy a Himfai parkerdőben. És pótolni valahogy, amit elfelejtettem 2011-ben: sokat nevetni, legalább egy kicsit élvezni azt, amit úgy hívnak, ha jól emlékszem, hogy élet.
