Darvasi Ferenc
„Nem úgy működik a világ, mint ahogy a 19. századi regényekben"
Beszélgetés Háy Jánossal (részlet)
Az Egymáshoz tartozók című kötetedben novellák, olvasmányélmények, úti beszámolók, filozofikusabb hangvételű szövegek egyaránt szerepelnek. Milyen megfontolás alapján kerültek egy könyvbe ezek a látszólag egymástól eléggé távoli, széttartó darabok?
A gyerek című regényben annyira erős volt a fájdalomfaktor, hogy úgy gondoltam, valami ennél vidámabbal kéne előállni, olyan könyvvel, amiben több az élethez való pozitív hozzáállás. Ennek a gondolkodásnak lett aztán az „eredménye" az Egymáshoz tartozók. Az írások nagy része már megvolt, csak nem szerepeltek kötetben. Korábban írtam egy egész novellaciklust a gyerekeim kapcsán. Játékos, kedves, némelykor kedveskedő novellákat. Mindig kísértett, hogy mi lenne, ha egy ilyen kötetet állítanék össze. De úgy éreztem, ez hamis képet nyújtana rólam és arról, ahogyan a világot érzékelem. Mintha az én családomban mindenki mindig aranyos, vicces és állati jó fej lenne. Ekkor találtam ki a kötet négyes szerkezetét, hogy afféle összegzésként - az életem s úgy általában az élet minden fontos részét érintem. Így lett az első ciklus az a mikrokörnyezet és -társadalom, amiben a hétköznapjaink telnek: a család. A második a munka köré szerveződik, ami nekem értelemszerűen az irodalom.
Bár véletlenül keveredtem a színházak közelébe. (Egyébként éppen Békéscsabán írtam először társulatnak, két előadás dalszövegeit még a '90-es években. Először a Só című mesejátékhoz, majd a Csipkerózsikához.) A darabjaimmal sok olyan helyre elkerültem, ahová nélkülük sosem jutottam volna el. Egyik-másik útról született napló, beszámoló. Ezek kerültek az Út ciklusba. Az érdekelt, hogy miképpen mozgunk a minket közvetlen körülvevő világon kívül, mit érzékelünk belőle, mennyire vagyunk képesek megváltoztatni a szemléleti pozíciónkat. Az idő tematika került az utolsó fejezetbe, mert azt gondolom, az idő, az időhöz való viszonyunk az, ami az életünket, az életkedvünket, a belső életakaratunkat alapvetően meghatározza. Ahogy kavarodunk befelé az életbe, majd kifelé onnan, ez a viszonyulás változik. Fiatalon az idő perspektivikus, teret kínál, még bármi megtörténhet. Huszonévesen az idő általi behatároltságot agyilag ugyan felfogjuk, de a szívünkben nem éljük meg. Egy huszonévest, még akkor is, ha életuntsággal nagyképűsködik, valójában szétvet az életakarat. Aztán, ahogy morzsolódnak az évek, miként a grillcsirke is megfordul a nyárson, pördülünk az időtengelyen. Az idő nyíló tere szépen komótosan megváltozik, s egyre inkább láthatóvá és átélhetővé válik az idő fedele. Először csak azt érezzük, hogy van zárja ennek a fölöttünk csukódó boltozatnak, majd azt is, hogy éppen a zár felé tartunk, és nincs menekvés, mint egy szar bogár, szétlapulunk. Bármennyire is jó kedélyűek és optimisták vagyunk, mégiscsak ott van a fejünkben - amióta tudjuk, hogy az életünk véges -, hogy az időhöz örökösen viszonyulnunk kell.
Ennek, de más köteteidnek is eléggé vicces és egyben populáris fülszövege van. Ezeket te írod?
A fülszöveg a könyv ajánlója. A saját könyveim fülszövegeit általában én szoktam írni, egyébként minden olyan könyveknek is, amit én szerkesztek. A saját köteteimhez igyekszem nekem tetsző szöveget írni. Olyat, ami a játékosságon túl tartalmilag is szinkronban van a könyvekkel. Nem könnyű műfaj. Ezt az 5-10 sornyi szöveget néha bonyolultabb összedobni, mint egy novellát. Gondolkodsz rajta vagy két hetet, hogy tartalmilag rendben legyen, ne hazudjon, stilisztikailag érdekes legyen, de ne hivalkodjon, vagy, szóval hogy mindenben passzoljon a kötethez. A fülszövegnek általában olvasmányosnak kell lennie, de úgy, hogy a leendő olvasó a lehető legtöbbet tudjon meg a műről, hogy felhívja a könyvre a figyelmet, felesleges túlzások nélkül, szóval, hogy ne csapja be az esetleges vásárlót. Amikor tanultam a szerkesztést, a főnököm Sík Csaba volt, egy legendás, nagyon kemény szerkesztő. Együttdolgozásunk végén kórházban is kötöttem ki. Annyira meg akarta tanítani a szakmát, hogy a végén belesebesedett a gyomrom. Ha bevittem egy fülszöveget hozzá, általában annyit mondott: ebben nincs benne a könyv lényege, aztán összegyűrte és a földre dobta a papírt. Ezt elég sokszor eljátszotta velem, úgyhogy nem tobzódott bennem az önbizalom, de végül megtanultam szerkeszteni is meg fület írni is.
A fülszövegek mellett a borítókat is te készíted a könyveidhez...
Nem volt ebben tudatosság, bár utólag akár úgy is tűnhet. Amúgy általában nincs bennem semmi távlati tudatosság, soha nem voltam módszeres, az életét megtervező alkat, bár retrospektíve a megtervezett és a nem megtervezett életek is kirajzolnak egy logikát. Szóval véletlenül alakult így, hogy ezek a kötetek ekképp néznek ki. Az egyik könyvem fülszövegében az állt: „főszereplő a szeretet". A címlapján egy konstruktivista szobor volt, ami teljesen egyértelműen egy gouillotinra hasonlított. Ez után döntöttem el, ha lehetőségem lesz, én festem meg a borítóim. Ugyan nem tudok festeni, és nem vagyok képzőművész, de ez nem csak hátrány. Nem kötnek elvárások, művészeti divatok, azt festek, amit képes vagyok, meg, amihez kedvem van. Amúgy a képzőművészet olyan állapotban van, hogy egy kicsit még én is labdába tudok rúgni. Először a Dzsigerdilennél tehettem ezt meg. Egyáltalán nem volt kockázatmentes vállalkozás. A borító meg is buktatta a könyvet. A törökök bevonulását festettem meg, Feszty Árpád ópusztaszeri körképe nyomán. Csak a törökök nem Verecke híres útján érkeztek, hanem az égből. Tanultam fizikát, ennek alapján képzeltem úgy, hogy ha ők lefelé jönnek, a levegő fölfelé megy; a törökök lovainak a lábait ezért fölfújja a szél. Ezt a mesés, ám tudományosan is igazolható pillanatot próbáltam ábrázolni. Nem mindenkinél esett le a tantusz, hogy mit lát, ráadásul a figurák sem voltak túl realisztikusak. Egy kisgyerek például megkérdezte az anyukáját a könyvet nézve, hogy milyen állat van a borítón... A borító miatt senki nem vette komolyan a regényt. Fura mesekönyvnek, nem kortárs magyar prózának hitték. A kimondhatatlan cím csak a ráadás. Emlékszem, megkérdeztem Tandori Dezsőt, szerinte jó-e ez a cím. Hú, baromi jó, mondta, benne van a zsiger meg a Bob Dylan is. Szerintem is jó cím, bár sokszor tapasztalom, hogy egy-egy riportban kerüli a riporter, nehogy belebicsaklódjon a nyelve.
Másik, közelmúltban megjelent prózaköteted A gyerek. Ez, számomra úgy tűnik, egy tipikusnak nevezhető sorsot mesél el. Sok a címszereplőhöz hasonló férfi rohangál ma Magyarország utcáin. A tipikus szót itt természetesen nem negatív értelemben mondom, mert egy író teljesen szándékosan is formálhat meg ekképp egy-egy alakot. Tudatosan írtad ilyenre ezt a figurát? Egyáltalán te tipikusnak tartod őt?
Az összes élet tipikus. Ha felvázoljuk egy novella vagy regény magvát, akkor azt bizonyos távolságból nézve standard történetnek látjuk. Akár egy női vagy egy férfi sorsot nézünk, öt-hat variációból választhatunk. Az az érdekes, hogy a standardtól hogyan lehet elmozdulni. Vegyük például azt, hogy az ember elválik. Rengetegen elválnak. Távolról nézve azt mondhatjuk, na, ez a házasság is felbomlott, nem nagy dolog - csak akkor az, ha te vagy az érintett. Amikor egy sorsot fel akarsz vázolni, az a kérdés, hogy képes vagy-e a tipikus mögé azokat az egyedi jegyeket odarakni, amitől átélhetővé válik az általad ábrázolt sors. És nem teheted teljesen egyedivé, mert akkor privát érvényessége lesz csupán, és csak a saját magad számára nyílik meg. Hogy miként kell ezt csinálni? Minek köszönhető, ha egy hős nem lesz vázlatos, karikatúraszerű? Hogyan kerülhető el a típussá válás? A termelési regényekben például olyan standardok vannak, amiben nincsen semmi személyesség. Hogy mennyi tipikus és mennyi egyedi kell egy szövegbe, azt a jóisten se tudja. Igazából semmit nem tudunk arról, ami a műalkotásban igazán lényeges. Beszélni róla lehet, de lemérni képtelenség, mi a sok és mi a kevés valamiből.
Miért ezt a sorsot választottam? Nem tudom... Esztétika szakot végeztem. Úgyhogy bátran ki merem jelenteni: egyetlen esztétikai elv sem alkalmazható a gyakorlatban. Csak egy dolog irányadó, hogy mi zajlik bennem, milyen az énem és a világ aktuális viszonya. Ha képes vagyok erre koncentrálni, akkor az kirajzolja, miről és hogyan fogok írni. Nincsenek előre legyártott elveim, technikáim és módszereim. Negyvenöt évesen fogtam hozzá A gyerekhez. Eljutottam abba a korba, amikor már rálátok a saját kortársaimra. Kompakt életutak vannak mellettem. Ezt a könyvet nem írhattam volna meg harmincöt évesen, mert akkor más pozícióból néztem a világot. Hogy miért ennyire pesszimista a könyv? Nem tudom. Azt sem, hogy ez pesszimizmus-e. Ez történt bennem akkor. Amikor az élet feléhez érkezünk, nyilvánvalóan van bennünk ijedelem, hogy mi a franc fog történni ezután. Hiszen fiatalon energikusabb mindenki, akkor történnek meg az emberrel a legegyértelműbb életállítások: család, gyerekek, munka. Darwini szempontból már végeztünk. Miről fog szólni az élet ezután? A világnak azon a részén élünk, ahol az életkor meghosszabbodott. Nem kell attól tartanunk, hogy ötven évesen az összes fogunk kihull (bár nekem tegnap épp az egyik félbetört), és különben is, műfoggal pótoljuk. Nem romlunk le teljesen. Ott van előttünk az a rengeteg idő, amiről fogalmunk sincs, miért és hogyan kell eltölteni. Hogyan tudunk majd úgy élni, hogy örüljünk az életnek, és hogy ne kárára legyünk a másik embernek, ne az élettel szembeni destrukció, rosszkedv és rosszindulat uralja le a személyiségünket és a környezetünket. Nagyjából az életút felénél bennem azért megrezgett a léc, most hogyan tovább. És ez a rezgés máig nem múlt el egyébként, valószínűleg nem annyira könnyű ezen túltenni magunkat. Valószínűleg ez az életérzékelés nyomta rá a bélyegét a regényre.
Egy ember életében szerinted mennyire következik egyik dolog a másikból?Azért kérdezem ezt, mert A gyerekben gyakorlatilag egy komplett életutat végigmesélsz. Ráadásul úgy tűnik, a címszereplőnek az egyikből eléggé logikusan következik a másik tette, és így tovább. Ez felveti azt a kérdést, mit is gondolsz a személyiségről, személyiségfejlődésről...
Az európai ember általában úgy gondolkodik, hogy az a-ból b-be vezető utat az ok-okozat logikájával le tudjuk írni. Ha elszívsz mától kezdve két doboz Kossuthot, akkor borítékolom neked, hogy öt év múlva tüdőrákban meghalsz. De ha nem halsz meg, akkor mi van? Rendszerben gondolkodunk. A világot úgy képzeljük el, hogy az valahonnan valahová tart. Ez a keresztény kultúrából eleve adódik, sőt már az ószövetségiből. Ki a Messiást várja, ki a megváltót; de van egy ilyen teleológiai rendszer. Elindulunk valahonnan, és elérkezünk a megváltásig. Ugyanerre épít a felvilágosodás, csak az anyagot emeli a centrumba: ha javulnak az életkörülményeink, egyre jobb életünk lesz. (Ez sem megvetendő, csak egy másik sík.) Én meg azt gondolom, hogy valójában a világ nem így működik. Nem biztos, hogy a dologból b dolog lesz. A-ból következhet b, c, d, e és f is. Egyáltalán nem lehet borítékolni azt, hogy ha te önromboló életet élsz, akkor tuti, elpusztulsz, mondjuk ötvenöt éves korodban. Nem biztos, hogy ha te áldozatkész apa vagy, akkor rendezett élete lesz a gyerekeidnek. Nem úgy működik a világ, mint ahogy a 19. századi regényekben, például az Anna Kareninában. Ott már, amikor Anna megjelenik azon az estélyen, ahol Vronszkijjal találkozik, sejtető, hogy ennek vonat lesz a vége. Csak retrospektíve tűnnek logikusnak a dolgok. Az, hogy én gyerekkoromban írtam, csak azért érdekes, mert most író vagyok. Ha nem lennék az, senkit nem érdekelne, hogy én írtam korábban. Hol így történik valami, hol úgy, nincsenek mindenre vonatkozó objektív törvényszerűségek, ezért a regényekben is hagyni kell bizonytalansági relációt. És ilyen módon az én szövegbeni gondolkodásom a kvantumfizikához elég közel áll, de abba inkább ne menjünk bele, mert rögtön kiderül, hogy gőzöm sincs, mi a kvantumfizika...
Nem csak A gyerek világa pesszimista, de a drámáké is az... Közhely, hogy sokkal nehezebb a boldogságról írni. Szerinted egyáltalán lehet a boldogságról, pozitív élettörténetekről írni úgy, hogy az ne legyen giccses, negédes?
Én akkor írok az emberről, amikor meg tudom fogni a sorsát. Amikor valakinek nagyon jól megy, megközelíthetetlenné válik. Ha viszont picit megbomlik az élete, mindjárt őszintébb és szerényebb lesz. Valójában akkor tudunk a másikhoz érvényesen szólni, ha látjuk benne is az esendőséget. Amikor írok, olyan helyzetekben próbálok sorsokat megragadni, amikor a személyiség belső történetét láttatni lehet - és ez sokszor az a pillanat, amikor az ember nem a diadalútját járja. De ettől még nem biztos, hogy pesszimista egy mű. Számomra az a pesszimizmus, amikor valaki azt akarja elhitetni, hogy minden rendben van a világban. Ha lebeszéled arról az embert, hogy gondolkodjon önmagán, vagy önmaga és a világ viszonyán, akkor vagy pesszimista, mert az alapvető, önmagára irányuló reflexióját akarod kioltani. Ebből a szempontból az én könyveim mélységesen optimisták, még ha a bennük szereplő alakok adott esetben nehéz sorshelyzetekben is vannak. Azért optimisták, mert gondolkodásra szólítanak föl. Arra, hogy figyelj magadra. Számomra a legfontosabb, hogy az ember szembenézzen vagy inkább találkozzon önmagával. Amennyire lehet lássa át, hogy mi történik vele, és lássa, mit javíthatna az életén. Nem hiszem, hogy kibújhatunk a bőrünkből. Én csak olyan tudok lenni, amilyen vagyok. Abban azonban mélységesen hiszek, hogy egy -tól -ig közt ingázik mindenki; a saját adottságai felső és alsó szintjén is működhet. Ha gondolkodunk, ha figyelünk magunkra és másokra, elevenen és cselekvően vagyunk benne a világban, akkor közelíthetünk a bennünk rejlő személyiség lehetőségeinek felső határához.
A boldogságról pedig... Szeretem az utolsó ítélet középkori ábrázolásait. A korabeli festők - akiknek a szakralitás az anyanyelvet jelentette - sem tudtak mit kezdeni a mennyországgal, pedig ők gigantikus művészek voltak, például Giotto. A poklot nézni ezeken a képeken maga a gyönyörűség, de a mennyországot ábrázoló festményeken csak bárgyú angyalok vigyorognak; mintha rögtön lebutulna, aki átlépi a mennyország kapuját. Lehet, hogy rejlik ebben némi igazság, és a boldogságot egyszerűen képtelenség ábrázolni. De nincs is olyan, hogy boldog sors. Csak boldog és boldogtalan sors, hol ez, hol az. Akkor vagyunk igazán emberek, ha rezonálni tudunk mindkét érzésre. Ha jól pulzál egy irodalmi mű, akkor a fájdalmak és örömök egyként benne vannak - és nem feltétlenül a főhős történetén keresztül. Ha meghallgatjuk Mozart vagy Verdi Requiemjét, hiába van benne a halálról szó, a zene olyan intenzív, hogy a témától elvonatkoztatva vagyunk képesek megélni az örömöt. Dosztojevszkijt olvasni lenyűgöző, pusztán az, hogy olvashatjuk. Ilyen szempontból teljesen lényegtelen, hogy a történetei mennyire kegyetlenek.
(...)
A beszélgetés teljes verziója a 2011/1-es Bárkában olvasható.
