Krusovszky Dénes
Ne gyere ki az állomásra
Azt szeretem, ha mindenki csöndben van, elfoglalja magát, zenét hallgat, olvas vagy csak bámul ki az ablakon. Akármit csinálhatnak, de ne szólítsanak meg, ne kérdezzenek semmit és unalmas életük érdektelen részleteit se akarják közölni velem. Én sem fogom traktálni őket saját életem szürke epizódjaival. De az a baj, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal, ha kívül kerülnek a rutinjaikon. Azonnal pánikba esnek, mert nem mozdulhatnak, a fülkébe vannak zárva, vagy legalábbis a vagonba, és ahogy elindulunk, már Zuglónál látom, hogy izegnek-mozognak, topognak a lábukkal, húzgálják a hasukon a hiúságból a kelleténél egyel kisebb inget, blúzt, emelgetik a combjukat, ami a hőségben máris rátapadt az undorító, öreg, műbőr üléshuzatra, meglazítják a pertlit, de nem veszik le a cipőt, nem, azt majd csak Cegléd után. És ha már mindent elrendeztek, rád néznek és beszélni kezdenek.
Pedig úgy szeretném nyugodtan nézni a vasút környékét, ezt a csodálatosan lepusztult tájat, ami néha, egy-egy pillanatra képes még felidézni az egykori csodát, a közlekedés forradalmát, a kitáruló világot, a szárnyat növesztett kereket, de ma, itt, inkább már csak karikatúrája mindennek, amit látunk. Hajlamos is lennék ezt a romlást természetesnek venni, ha nem tudnám, hogy máshol ma is ugyanolyan büszke, ugyanolyan ragyogó pályaudvarok állnak, mint száz éve. Az utazás templomai, amikhez képest a legnagyszerűbb repülőterek is csak száműzöttek a pusztában.
Lassan, nyiszorogva araszolunk kifelé a pályaudvarról, tűz a nap és ebben a hirtelen, tavaszi kánikulában a felhúzott ablakon át is érezni lehet a párolgó olajfoltok, izzadó betontömbök és átforrósodott vasak nehéz szagát. Beomlott csarnokok között haladunk, kívül belül összefújkálva mind, az egyik szerelőműhely lehetett, a másik raktár, a harmadikról meg már a kutya nem mondaná meg micsoda. És mindenhol szemét, a sínek mellet végig, és távolabb is, olyan helyeken, amiről nem is érted, hogy jutottak oda, és miért éppen ott szórták le azt a sok műanyag palackot meg zacskót. A csarnokok belsejében, ha a nap fénye épp bevilágít, itt-ott koszos szivacsokat, halomba hordott rongyokat, felismerhetetlen színű pokrócokat látni. A közeli terek és utcák hajléktalanjai húzódhatnak be a vasúti romok közé éjszakánként, nyugodtabb álmot remélve.
Rám néz az öregember, kicsit harákol, hogy felhívja magára a figyelmet, közben egy megfakult vászonzsebkendővel törölgeti a homlokát. Nem bírok nem oda nézni, hibázom. A fiamhoz utazom, mondja az öreg, de mivel nem érkezik válasz, kisvártatva magától folytatja. Azt ígérte, hogy kijön elém az unokám, de akkor is, félek. Ezt miért akarja vajon megosztani velem, egy érdektelen, csendes idegennel, ezen gondolkodom és addig is, egyenesen a szemébe nézek, de úgy, hogy közben ügyelek rá, egyetlen arcizmom se ránduljon. Így hallgatunk egy darabig, de nem adja fel; az a baj, kezd neki újra, hogy mindig is túl sokat dolgoztam, semmi mással nem foglalkoztam fiatalabb koromban, csak a munka volt, de nem magam miatt, és ezt nem értette a fiam, én a családért robotoltam. Bizonyára, préselem ki a fogaim között, majd elfordítom a tekintetem és a lakótelepet kezdem figyelni, ami mellett elhaladunk.
Állítólag a vasúti utazás élménye, az elsuhanó ablakokon keresztül megfigyelhető látvány, és a másik oldalról, kintről nézve a vonatablakok suhanásának varázslatos, mégis logikus eseménysora közvetlenül járult hozzá a mozgókép feltalálásához, a filmszalag eszméjéhez. Elképzelem magunkat, ahogy kockánként megsokszorozódunk, egy celluloid tekercsen közlekedünk és utazásunk minden pillanatában hátrahagyjuk önmagunk egy kimerevített, élettelen képmását.
De ekkor az öreg, mintha véletlen lenne, meglöki finoman térdével a térdem és ahogy felnézek, nem vár, már mondja is. Tudja, azt hiszem, a fiam ezt szándékosan csinálja, ellenem találta ki. Mármint azt, hogy nem ő jön ki az állomásra elém, hanem az unokám, az egyik fiúunokám a kettőből, a fiatalabb. Csakhogy én soha nem találkoztam az unokáimmal, nem fogom felismerni őt, mint ahogy ő sem engem. A fiam egyszer egy nagy borítékban visszaküldte az összes családi képet, ami csak nála volt, az anyja halála után. Szóval az unokáim se láthattak még. Mi lesz, ha vissza kell fordulnom? Vagy ha nincs már vonat vissza, hol fogok aludni, milyen zugban, miféle padon? És ahogy ezt mondja, majdnem elsírja magát.
Bárcsak mindenki csöndben utazna, nem kellene egymás életét ezekre a rövid pillanatokra összezavarni felesleges történetekkel. Ebből az öregből meg már különösen elegem van, veszem a csomagom, és mintha leszállni készülődnék, átmegyek egy másik fülkébe. Ő persze nem érti, hogy miért hagyom ott és miért nem mondok neki semmit, azon kívül az egyszerű, félig el is harapott sajnálomon kívül, amit a fülkeajtón kívülről, kissé visszahajolva nyögök ki végül. Sajnálom, mondom ki újra, de már csak magamnak, magamban. Aztán, a két vagon közötti átjáróban, ahol a vonat kerekeinek kattogása szinte fülsüketítően hangos, előveszem a telefonom és elkezdek egy üzenetet írni. Az öcsémnek címzem, néhány szó az egész: „Akármit mond is apa, ne gyere ki az állomásra semmiképp."
