Kiss László
Félidő
(vébé-emlékfutamok)
„Végre itt az Olimpia:
kézilabda, vízilabda -
egyik kutya, a másik eb.
De most fontosabb az EB."
2008 kora nyarán
(Németvárosi Attila)
„A történelem ismétli önmagát."
(Mindenki)
„nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba"
(Epheszoszi Hérakleitosz)
Az igazat megvallva
Az van, az igazat megvallva, hogy épp Pali barátunkról akartunk írni, aki, akár az ideges csatár a tizenhatos mélyén, kettőt ütött egy csapásra a kettőezer-tízes nyár elején, mert egyfelől új életet kezdett, mi több, új élet, új korszak köszöntött: rá (romantika), másfelől vásárolt egy tévét, valójában azonban hármat ütött, hiszen azzal a lendülettel egy kanapéra is szert tett, lévén, vébé van, ráadásul Dél-Afrikában. Róla akartunk írni, és leütni (!) készültünk az első billentyűt („A"), amikor az ismétlés kendőzetlenül mutatta föl a kíméletlen valóságot (realizmus): szabályos volt az angolok továbbiakban soha nem létező második gólja. („Van nem szabályos gól is?" [Pali].)
Az első érzés a bosszúságé. A második is. Majd így tovább. Nem tudnánk megnevezni az összeget, amiért az angoloknak szurkolnánk (a németeknek nem lehet, mióta nincs Matthäus meg Brehme, mióta nincs ezerkilencszázkilencven) - nincs tétje a méregnek. Ám naivan szólva: tényleg van olyan, hogy nem létezik, ami de? Tényleg szemet hunytunk afölött, egyszer s mindenkorra, miképp ejtették ki a majdnem egészen távoli Keleten az olaszokat és a spanyolokat? Anno. Hogy az alapvonalon túlra került labda lehet benn is?
Azt hittük, a szünetben az angolok mestere, Capello leharapja, lerágja, lenyírja a játékvezető haját a fejéről. De legalábbis szóvá teszi a bakit: fegyelmezett fuck off-ok, szemüvegben.
Ám nem történt semmi. Jobban mondva, nem történik semmi. Következmények nélküli az egész. Az ország, amelyben. Afrika, ahol. Az egész orrfacsaró cucc, ami.
Jó focista nem veszít
Kezdődik a vébé, Totti fölrúgta Balotellit. Ilyenek ezek az olaszok, végre meccs van, erre hajba kapnak. Kupadöntő - a római farkasok minden frusztrált nyűgje a pályán, az ellenfél fölényes és áttörhetetlen zsoldos garnitúra, nevéhez méltón nemzetközi squadra.
A mozdulat máskülönben tanári. Totyog a nagynevű Francesco a hancúrozó titán nyomában, aztán beéri. Kezdődik a vébé - az első edzőtábori lecke: a kiöregedőben lévő professzor elmagyarázza a tanítványnak, hogy így nem szabad. Repül a zseniális - de bunkó! - szerecsen fiú a pápista levegőben, aztán zutty.
Tehetségesnek lenni nehéz.
Maradona, például, kézzel fejelt gólt a múltkor, ezerkilencszáznyolcvanhatban. Boldognak látszik: később elviszi a Nápoly. Lesz idő, hogy újságírókra lődöz, és úgy fest, akár egy szétheroinozott kanári. Most az argentinokat készíti Dél-Afrikára. Menedzser, szemlélete legújabbkori.
A gesztus máskülönben - lődözni - kisszerű és szánalmas, akár a csatár öröme, ha gólt szerez.
Isten keze, mondják a nevezetes gól után.
Ugyan, inkább egy szélhámosé, jelenti ki Robson, az angolok akkori menedzsere. (Egy seggfejé, erre gondolhatott valójában.)
Robson higgadt és elegáns, valódi úriember. Később elviszi a rák. Káromkodni volna kedvünk, mondjuk, leszegett fővel.
Veszteni szar, vö. cím.
Na, de kinek szurkolsz?
Megfigyeltük, valahányszor vébéhelyzet van, mindig oda lyukadunk ki, hogy ezerkilencszáznyolcvanhat és ezerkilencszázkilencven. Bemondják, hogy világbajnokság, kiadványok látják meg a nyár első havában többnyire pokolba kívánt napvilágot, minden adott - aztán kiderül, hogy semmi sem az. Hogy az első vuvuzela-zümmögésre Mexikóban járunk, a nyugatabbra élő németek a padlóról állnak fel a döntőben, talán még látják az eredményjelzőn a kettő-kettőt, de a harmadikat is berámolja a kíméletlen argentin elitalakulat. Hogy négy évvel később a római fináléban a mindent eldöntő büntető közben vakuk vívnak (közvetíti a tévé), Beckenbauer csapata él a revans lehetőségével, és Maradona sír. (Lehet, megsejtette, hogy a vicces kedvű napilap hamarosan sarkadi születéssel vádolja meg, s hogy édesanyja a mai napig ott lakik?)
Ezek vannak, ez a kettő - sehol a későbbi amerikai vagy távol-keleti focihónap, legfeljebb az említés szintjén, ami annyit tesz: nem, sehol. Mint amikor rosszul van megírva a lemez, vagy karcos, összefogdosott, stílusosabb terminussal: sérült, és elakad a dal, ami szól, ugrál és kattog, és tapodtat se arrébb. Mint a lerúgott csatár a gyepen, fekszik a képzavaros emlék a huszonkét év előtti krétaporos zöldben, és nincs tovább.
Másfelől olyan ez, akár egy rossz emlékű korszak: színt kell vallani. Mondjad meg, kinek szurkolsz.
Muszáj-Herkules.
Von Haus aus úgy gondoljuk, mindig így gondoljuk, az NSZK nyeri.
