Balogh Robert
Hárompercesek[1]
C. E. jeligére
Hommage à Örkény
Struccrántotta, strucckolbász...
„Strucc füstölt kolbász eladó. Irányár: 2500 Ft/kg"
A normális ember először meghökken, hogy strucc. Az állatkertben, a sivatagi filmben, ne adj ég, szafarin még hagyján, de bizony ebben a kis országban is élnek struccok. Másként viselkednek, mint a tyúkok. Szeretnek rohangálni, de a kezemből esznek, megismernek. Jó állat a strucc. Amikor csibe, egész helyes forma, nyargal fel s alá a szobában. De nem is erről van szó. Itt ez a benga nagy tyúk, le lehetett adni a gazdasági válságig a húsát, a bőrét, a tollait... Egészben vitték a franciák egy darabig, a tojás is szépen fogyott, az kelendőbb volt kezdetben, egy nyolcfős családnak elég egy, aztán mindenkinek jut rántotta, csak fúró is legyen otthon, mert feltörni nem lehet. De mondok valamit, kipróbáltuk milyen az íze. Mármint, amikor a franciák nem vitték a kihízott vágóstruccot! Nehezen ment a kivégzés, mert a tyúknak még kitekerem a nyakát, kicsit félrenézek, azt reccsen, vagy a lábam közé veszem, és átvágom a torkát, kivéreztetve finomabb a leves, és hát a jó kis sült struccvér! De az az igazi legény, egyedül el tud bánni egy élő struccal. Na, szóltam két komámnak: - Jösztök ide lefogni a benga struccot!
Ledöntöttük, fejére húztunk egy sipkát, úgy nem rugdosott annyira, az egyik komának lilult az oldala így is, agyon is rúg egy ilyen, ha bedühödik, mindig ugyanolyan ruhába kell bemenni hozzájuk. Lefogtuk, ledöntöttük a tönkre, aztán, sutty neki a baltával. Hát nem elszaladt pár méterre így is. Mindenünk csupa véres lett, mint az egyszeri böllérnek. Na, a másodikhoz már szereztem egy sokkolót a piacon. Fogtuk az áramcsapta 120 kilós struccot, aztán úgy nyakaztunk. Utána ki kell tépni a tollat, forrázni, megnyúzni, belezni. A combokból sonka, a többiből jóféle kolbász lett. A nagypapa nem volt hajlandó segíteni, ő nem adja a stifolder receptjét egy túlméretezett tyúkhoz. Nekiálltam magam. Mit mondjak, ízlett. Egészen lágy ízű, a húsa elomlik a szájban, próbáltunk strucchurkát is, az nem az igazi, a strucc kolbásznak még elmegy, de egy kis zsír kell bele, mert túl száraz lenne. Viszont így füstölve! A komák hozzám járnak kuncsorogni, ha elfogyott a strucckolbi. Jó is a struccrántotta füstölt strucckolbásszal, fájintos böjti étel, friss parasztkenyérrel, primőr paradicsommal, zsenge újhagymával. Erre jött az ötlet, eladásra is próbálni kellene. Mi legyen a márkanév? Madárbélben madárétel? Strucc, hogy fuss! Wellness strucc-rúdli! Füstölt struccal nem tudtam szlogent kitalálni. Hivatkozunk a koleszterinmentes strucchúsra, el is adogatunk lassan, de bizalmatlanok a népek. A faluban már csak így hívnak, Struccos Gyurka. Csak mióta vágjuk a struccokat, már nem olyan kezesek. A barátságot feláldoztam a strucckolbászért.
Here-bere fogadom
„Heremag, eladó!"
Nem tudom, Istenem, mi volt előbb, a here, vagy a heremag? Elébb adtál az embernek herét, vagy elébben teremtetted a heremagot? Én erre rá nem jöhetek, pediglen minden évben hányom a heremagot sűrű halomba, herélek, szoktam volt mondani, egész életemben herélek, nem szűkölködöm. Mert mi mást tegyen az ember fia, ha már az apja is csak herés volt, s az is jól megélt a here-beréből. Meg hát szép ám az a here! Mikor kicsi, óvja az ember a széltől, s ha Isten is lágy esőkkel gondol rá az égből, a napsugár is finoman cirógatja, babusgatja, szépen serken szárba, s mielébb virágba szökken. Mi' szép is a herevirág! Ha nem csak holmi herés sutyerák lennék, hanemha poeta doctus, ahogy Kovács tanár úr mondotta az ismétlőiskolában, akkor csak a heréről írnék verseket, csupa rendes, egyszerű tiszta lánynak, hadd ismerjék meg a herét. Mert milyen csoda is az, ha áll az ember a heréi között, aztán csak úgy dönögnek körbe a szorgos méhek. Mi szép, mi szép, betelni nem tudok én ennek látásával, s dicsérem az Urat, hogy megteremté a herét, csak azt árulná el egy sugalmazó angyala, hogy mi volt elébb, a heremag, vagy maga a here!?
Én nem tudom a városi népek, mit élveznek ottan a sűrűségben? A nagy nyüzsögést talán, ahogy mennek az autók, dudálnak, eresztik bűzös füstjüket, bezzeg a herén csak hangya mászik, finomka lábaival illeti a herémnek szárát, s ha katicabogár száll reá, vagy tücsök cicerészik rajt, gyöngén meghajlik alatta a herevirág. De hát, hogy mást ne mondjak: a hereméz! Na, kérem, annál csodálatosabb ízű méz nincsen is a földön, talán még az égben sincsen párja. Addig győzködtem a méhészt, jöjjön már egy hétre legeltetni a heréimhez, aztán, ami abból lesz, adja csak nekem. Elnyalintom. Nem többet, mint egy kanállal! Naponta, télen-nyáron. Minden reggel abból benyelek, s ha becsukom a szemem, látom köröttem a heréket, és ahogy dönögnek a méhek. No, ha beérik a here, fogom a kaszát, és suhintás suhintás után vágom, mint Ítélet Napján a Halálnak Angyala az Emberek mezején a rendet, egyetlen végső csókkal legázolom az életet. És milyen csoda, hogy egy kis magból, a herének magjából feltámad a here, s újrakezdődik az élete. Hát, ezt kínálom én tinéktek, heremagot, vegyétek barátaim a heremagot, néktek gyűjtöttem zsákba, vegyétek-vigyétek, vegyétek! Csak tessék, tessék! Nem drága ez a kincs tinéktek, én tudom: „Heremag, eladó!"
Savanyúvízi készület
„Régi szódásüvegeket, alkatrészeket is vásárolna gyűjtő!"
Gyűjtöm a szódásüvegeket. El-eljárok öreg szódásözvegyekhez. Kiválogatom a régi üvegeket. De nem ezekről az üvegekről van szó. Nemsokára harminc leszek. El is múlok már ezen a nyáron. Harminc. Ha valaki harmincéves korában lesz miniszter, az fiatal miniszter. De én még állásban sem voltam soha. Fel se venném magam sehová. Én sem tudom, hogy is állok ezzel. Gyűjtöm ezeket a szódásüvegeket. Miért? Tízévesen kaptam nagyapámtól egy szép szódásüveget. Apám kiröhögött, mit akarok ezzel a szar üveggel, aztán odavágta a falhoz. Na, ha ezért gyűjtöttem össze több mint 150-féle szódásüveget, akkor ennek mély okai vannak. Vagy csak utánzom a barátaimat? Egyik bélyeget gyűjt, a másik autódudákat, én sem akarok kilógni. Vagy éppen ki akarok lógni? Harminc leszek. Ez egy nagyon csúnya dolog. El-elrémüldöztem már tavaly is. Már nem is élek rendesen, csak számolom, hogy három hónap, kettő hónap, egy hónap, három hét, kettő, egy. És bumm. Szerencsére vannak más gondok is. Soha nincs pénzem, csak ha eladok valamit. Ez az igazi baj. A szüleim könyvtárát már kiárultam, a porcelánokat is félig, az értékesebb bútorokat. A garázsban ott áll ez a százötven--valahány üres szódásüveg. Letörlöm őket minden héten. Van szarvasbőr, az ezüstöt már eladtam, de erre is jó. Apparatus acidularis, avagy „savanyúvízi készület", hirdette majd 200 éve Jedlik Ányos szódagépe, szódavízzel enyhítette a kolerások szenvedéseit! Jó kis spritzert inni ki akar? Nem tisztelem a születésnapomat. Minek ünnep annak, akinek nincsen rá pénze. Készülök már az ítéletnapra. Aztán már nem számítok magam előtt embernek. Feleségem nincsen, gyerekem sincsen, nem találtam fel semmit, már nem is fogok, azt hiszem. Vannak ezek a szódásballonok. Csupa szikvízrelikvia! Ha elérem a kétszáz darabos gyűjteményt, akkor nagyon boldog leszek. Remélem! Soha nem hittem volna, hogy megérem a harmincat. A harmincéves ember komoly, erős, okos, érett. Én meg még kölyöknek érzem magam. Szeretem a francia vermutot, ez talán valami felnőttes dolog. De ezek a szódák! A szomszédnő azt mondta, hogy megkomolyodtam az utóbbi időben! Csendesedem, komolyodom? Csak színészet. Mégsem ugrálhatok rövidnadrágban és kiabálhatok bele a világba, hogy szex, drog és rock and roll. Én egy gyűjtő vagyok. Gyűjtöm a szódásballonokat, szifonok, fejek, szegecsek és tömítőgyűrűk! Amíg a halál... Szóval régi üvegeket, de még alkatrészeket is vásárolna gyűjtő.
[1] Részletek a 2012-es Ünnepi Könyvhétre, a Noran Könyvesház gondozásában megjelenő könyvből
