Pollágh Péter
Egy régi, pimasz nyár
Egy kisebb költő felsőteste, akkora volt a dinnye, amit, hamm, bekaptam. Semmi bajom a zöldekkel, a sárkányokat is bírom. A színekkel olyan könnyű lepacsizni, nem várnak túl sokat az embertől, mégis hálásak, ha kell. A végén majd fektessen két vállra a fehér, ezt kívánom.
De semmi szentimenti, gondoltam, s diszkréten megkorbácsoltam rózsaszín testemet, aztán átfáradtam a hallba, hogy tegyek valamit ma is. Hadd látom, úgymond mennyit ér a walesi tartomány, mondtam, s felvettem súlyos kettős mércéimet, a súlyzókat.
Ma nem kezdett ki senki velem, pedig imádok visszautasítani. Fáradt vagyok, nézem a hajam, nem borotválhatom le, mert akkor látszana az agyam. Inkább kimegyek az indóházhoz, várom jobbik felem; innen nem mennek vonatok, kolbászolok a mocsokban, szemezek pár aljas arcú rohadékkal, de legalább van rajtam napszemüveg. Aztán végre elbolondít a hangosbemondó: kislány elvesztette, hát keresi apukáját, aki lát egy apukát kislány nélkül, jelentkezzen a recepciónál. Mikkamakka, gyere haza.
Kánikulai koktélokra nem volt idő. Ki kellett találnom egy mondatkát valami banális és ártalmatlan könyvre, amit egy körúti mugli írt: újabb középszerű, udvarias kötet, melyről megjelenik majd egy halom tiszteletteljes recenzió, aztán tökéletesen elfelejtik. Végül sikerült találnom egy csinos és semmitmondó mondatot: "Azt hiszem, évek óta nem került kezembe ennyire elszántan önnönmagáról szóló alkotás". Aztán gyorsan elolvastam egy elbeszélést, amelyet az egyik házidiákom írt. Kérdőjeleket rajzoltam a margóra, szavakat karikáztam be, mondatokat húztam alá, kitettem az idézőjeleket, kijavítottam a nyelvtani hibákat. Úgy éreztem, kiegyensúlyozott döntéseket hoztam.
Leszállt az est. Az összes szárnyával. Megnyitottam hát az ablakokat, hogy bejöhessen Huzat papa. Be is jött. Kivágta hűtőm ajtaját, és átölelt egy jégkockát, hozzányomta forró homlokát. Én meg magyaráztam neki, sirokkós, lassú hangon, hogy tolatnék vissza. Egy akármilyen Barkasszal. 79-be. (Melyikbe is?) Akárhova. Pont oda. Misa medvéért, Latinovits-képű Szindbádért, nagyapáért, a 6-os kartonokért, a második magyar hadseregért. A család dunaszerdahelyi kastélyáért, az elsodort falukért, az egész elárult, halfarkú országért. Kakas-nyalókáért, Pilinszky garbójáért, Cseh Tamás fehér babáiért, Bólya Péter verebéért, ami nem ugrál, hanem lépeget. Az egész elveszett Régiségért. El innen, azok közül, akik ha két napig maszatolnak egy könyvön, már Osvát Ernők, akik Gerébbé válnak, már el is felejtettem: miért. (Mért haltál meg indián? - Semmiért.) Akárhova, csak innen, az önmegvalósító törtetők, a trendi jópofik és mindent jobban tudó gőgös gúnárok közül el.
