Tárca
Antal Balázs
Álomnapló
Névnapja után néhány nappal egy keddből a szerdába átvezető éjen nyomasztó álom kerített hatalmába egyik legjobb barátomról, akit éppen alig valamivel több, mint egy hónapja láttam, de már nagyon régen beszélgettük ki magunkat utoljára rendesen vagy bárhogy, leszámítva a többé-kevésbé rendszeres cseteléseket általában a hajnali órákban. Azonnal tudtam, hogy jobb lenne leírnom, megírnom neki és elküldenem, valamiért mégis vártam egy napot. Most csütörtök van, és én már sok mindenre nem is emlékszem.
Valahol idegen országban voltam, szokásomtól eltérően úgy emlékszem Nyugat-Európában. Nem tudom, mivel kezdődött az álom. Egyből a második telefonra emlékszem mindössze, amit meg kellett előzzön az első. A barátom apja hívott. Ez most egy fontos mondat. És amikor hívott, akkor jutott eszembe csak, hogy megfeledkeztem előző telefonjáról. Mert külföldön voltam. Azért keresett, mert a családi ünnepről, névnap, születésnap, nem tudom, a barátom felállt és távozott, és azóta se látták, se nem hallottak róla. Engem az előző telefonjában arra kért, hogy hívjak fel mindenkit, akiről tudok, aki csak szóba jöhet, nem látták-e. És most meg azért hív, hogy megtudtam-e bármit.
Már az első hebegő-habogó mondatomból tudta, hogy nem hívtam senkit. Ezért konkrétan rákérdezett, hogy kivel beszéltem. Nem számonkérő volt, hanem rettentő bánatos. És csalódott. És talán mérges. Arról hadováltam, hogy a telefonom nemrég elveszett, és a közös barátaink legtöbbjének a száma az új mobilban nincs meg. Ami igaz. És hogy most külföldön vagyok és nem is tudom előkeríteni. És csak pár embert tudtam hívni, akik nem tudtak semmit. És ez már nem volt igaz. Ráadásul teljesen nyilvánvaló volt, hogy hazudtam, mert olyanokra hivatkoztam, akik velük egy helyen élnek. De nem is várta meg, úgy emlékszem. Valamit mondott még, azt hiszem, egyetlen szót csak. Akkor fontos volt nagyon, de már nem tudom, mi volt az. És letette.
A pillanat tört része alatt kipattant üvöltő csalódás meg ott maradt velem az álomban, és egyes egyedül voltam, hogy kezdjek valamit vele.
Szokás szerint legelébb kibúvót kerestem. A barátom hülye. Egy fasz, ezt biztosan így mondhattam. Mindig a legváratlanabb pillanatban szakad ki valami belőle. Rátör, mint a mámor, aztán majd elmúlik neki. Ezt tudhatnák. Mint ahogy én tudom. Mit tehetnék én innen. És így tovább. De nem szabadultam meg magamtól mégsem.
Addig-addig, míg ki nem lódultam az álomból alvás és ébrenlét félig már tudatos, ismeretlen, néma mezsgyéjére, mint aki mindjárt megébred. Ott találkoztam saját magammal és megbeszéltük, hogy ez csak álom. A barátom apját nem ismerhettem meg, amíg élt. Soha nem találkoztam vele. Nem tudta a telefonszámom. Az édesanyja, aki viszont ismer, még ő sem hiszem, hogy tudná. És nem hiszem, hogy én jutnék eszébe hasonló alkalommal, ha volna. Vagy már csak a legvégső esetek felé tartva, mert egymástól messze élünk. De még itt is ellenkeztem magammal, mert épp ezért tudtam, hogy ha álmomban mégiscsak eszükbe jutottam, akkor ott is csak a legvégső eset felé tartottak már. Én meg nem tettem semmit.
Végül visszaaludtam. És folytatódott az álmom.
Hazafelé tartottam akkor, vonattal, valahonnan, éjszaka, vaksötétben. Közben át kellett szállnom. Ma, csütörtökön, mostanság, mikor már nem nagyon megyek sehová, gyakori utazós, átszállós álmaim összemosódnak. Abban még biztos lennék, hogy ebben az utazásban a barátom benne volt valahogy. Azt hiszem úgy, hogy korábban együtt utaztunk, és az ő fejében voltak meg biztosan az átszállások. Nélküle nem éreztem biztonságban magam. De valahogy valahova eljutottam. Oda, ahova akartam: hozzájuk. Abban a városban azt hiszem, ők együtt sohasem éltek olyasmi kertes, nagy családi házban, amely valami forgalmas útra nyílik. A család még mindig úgy ült magába roskadva együtt, mintha nem álltak volna fel attól az ebédtől, amelyről a barátom elment. Szerettem volna beszélni velük, de nem ment. Ott keringtem egy darabig közöttük. Még a kertben is jártam. Mérhetetlen bánatba szakadtan ültek, és rám meg haragudtak. És nem is mondhattam, hogy nem joggal. Csak a lehajtott fejekre emlékszem, de semmi valódi vonásra a valóságos családból. Nem örültek nekem, én meg nem tudtam mondani semmit. Végül kiléptem az utcára a házból.
És akkor megláttam, hogy ott jön szemben. Rögvest átkel az úton és itt lesz, itthon. Jött zsebre tett kézzel, a kapucniját a fejébe húzva, kabátban, kicsit meggörnyedve, táskával a hátán, de mint aki csak kenyérért szaladt ki, úgy jön. Az egyetlen valóságos alak és arc az álom elmosódott tartományában. Árnyékos szemgödör, borosta, szarkalábak. Akkor már tudtam, hogy igazam volt, és ettől felszabadultam, mint aki jóvátett mindent, mert mondjuk elment érte valami távoli kétes helyre és a két karjában tartva hozta vissza onnan. De legalábbis mintha a jó hír hozója lennék, ha már az övé nem is. Utólag összerakva úgy fest, érte egy percig sem aggódtam közben. Ilyenre nem emlékszem. Arra se, hogy biztosan tudtam volna, előkerül, bár valahogy mégis. Csak az nyomasztott, hogy rólam most mit gondolnak. Mit fognak mondani maguknak meg neki. Hogy számolok el ezzel. És vajon ki előtt?
Én mentem át az úton őelébe. Itt vagy, te fasz, valami ilyesmit mondtam nevetve, vigyorogva. A többire nem emlékszem.
Három körül ébredtem, mint minden nap. Munkába kellett mennem, vizsgázóim voltak, de előtte még valamit kellett volna írnom, amit végül nem írtam meg aznap sem. Míg a szobából kifelé tartottam a sötétben, hogy majd tovább, a házból is kimenjek az éjszakába, utoljára még visszalüktetett belém az álom, mielőtt órákra megfeledkeztem volna róla.
Az dobolt bennem egy hosszú-hosszú percig, hogy Úristen, most én mit csináljak?
Valahol idegen országban voltam, szokásomtól eltérően úgy emlékszem Nyugat-Európában. Nem tudom, mivel kezdődött az álom. Egyből a második telefonra emlékszem mindössze, amit meg kellett előzzön az első. A barátom apja hívott. Ez most egy fontos mondat. És amikor hívott, akkor jutott eszembe csak, hogy megfeledkeztem előző telefonjáról. Mert külföldön voltam. Azért keresett, mert a családi ünnepről, névnap, születésnap, nem tudom, a barátom felállt és távozott, és azóta se látták, se nem hallottak róla. Engem az előző telefonjában arra kért, hogy hívjak fel mindenkit, akiről tudok, aki csak szóba jöhet, nem látták-e. És most meg azért hív, hogy megtudtam-e bármit.
Már az első hebegő-habogó mondatomból tudta, hogy nem hívtam senkit. Ezért konkrétan rákérdezett, hogy kivel beszéltem. Nem számonkérő volt, hanem rettentő bánatos. És csalódott. És talán mérges. Arról hadováltam, hogy a telefonom nemrég elveszett, és a közös barátaink legtöbbjének a száma az új mobilban nincs meg. Ami igaz. És hogy most külföldön vagyok és nem is tudom előkeríteni. És csak pár embert tudtam hívni, akik nem tudtak semmit. És ez már nem volt igaz. Ráadásul teljesen nyilvánvaló volt, hogy hazudtam, mert olyanokra hivatkoztam, akik velük egy helyen élnek. De nem is várta meg, úgy emlékszem. Valamit mondott még, azt hiszem, egyetlen szót csak. Akkor fontos volt nagyon, de már nem tudom, mi volt az. És letette.
A pillanat tört része alatt kipattant üvöltő csalódás meg ott maradt velem az álomban, és egyes egyedül voltam, hogy kezdjek valamit vele.
Szokás szerint legelébb kibúvót kerestem. A barátom hülye. Egy fasz, ezt biztosan így mondhattam. Mindig a legváratlanabb pillanatban szakad ki valami belőle. Rátör, mint a mámor, aztán majd elmúlik neki. Ezt tudhatnák. Mint ahogy én tudom. Mit tehetnék én innen. És így tovább. De nem szabadultam meg magamtól mégsem.
Addig-addig, míg ki nem lódultam az álomból alvás és ébrenlét félig már tudatos, ismeretlen, néma mezsgyéjére, mint aki mindjárt megébred. Ott találkoztam saját magammal és megbeszéltük, hogy ez csak álom. A barátom apját nem ismerhettem meg, amíg élt. Soha nem találkoztam vele. Nem tudta a telefonszámom. Az édesanyja, aki viszont ismer, még ő sem hiszem, hogy tudná. És nem hiszem, hogy én jutnék eszébe hasonló alkalommal, ha volna. Vagy már csak a legvégső esetek felé tartva, mert egymástól messze élünk. De még itt is ellenkeztem magammal, mert épp ezért tudtam, hogy ha álmomban mégiscsak eszükbe jutottam, akkor ott is csak a legvégső eset felé tartottak már. Én meg nem tettem semmit.
Végül visszaaludtam. És folytatódott az álmom.
Hazafelé tartottam akkor, vonattal, valahonnan, éjszaka, vaksötétben. Közben át kellett szállnom. Ma, csütörtökön, mostanság, mikor már nem nagyon megyek sehová, gyakori utazós, átszállós álmaim összemosódnak. Abban még biztos lennék, hogy ebben az utazásban a barátom benne volt valahogy. Azt hiszem úgy, hogy korábban együtt utaztunk, és az ő fejében voltak meg biztosan az átszállások. Nélküle nem éreztem biztonságban magam. De valahogy valahova eljutottam. Oda, ahova akartam: hozzájuk. Abban a városban azt hiszem, ők együtt sohasem éltek olyasmi kertes, nagy családi házban, amely valami forgalmas útra nyílik. A család még mindig úgy ült magába roskadva együtt, mintha nem álltak volna fel attól az ebédtől, amelyről a barátom elment. Szerettem volna beszélni velük, de nem ment. Ott keringtem egy darabig közöttük. Még a kertben is jártam. Mérhetetlen bánatba szakadtan ültek, és rám meg haragudtak. És nem is mondhattam, hogy nem joggal. Csak a lehajtott fejekre emlékszem, de semmi valódi vonásra a valóságos családból. Nem örültek nekem, én meg nem tudtam mondani semmit. Végül kiléptem az utcára a házból.
És akkor megláttam, hogy ott jön szemben. Rögvest átkel az úton és itt lesz, itthon. Jött zsebre tett kézzel, a kapucniját a fejébe húzva, kabátban, kicsit meggörnyedve, táskával a hátán, de mint aki csak kenyérért szaladt ki, úgy jön. Az egyetlen valóságos alak és arc az álom elmosódott tartományában. Árnyékos szemgödör, borosta, szarkalábak. Akkor már tudtam, hogy igazam volt, és ettől felszabadultam, mint aki jóvátett mindent, mert mondjuk elment érte valami távoli kétes helyre és a két karjában tartva hozta vissza onnan. De legalábbis mintha a jó hír hozója lennék, ha már az övé nem is. Utólag összerakva úgy fest, érte egy percig sem aggódtam közben. Ilyenre nem emlékszem. Arra se, hogy biztosan tudtam volna, előkerül, bár valahogy mégis. Csak az nyomasztott, hogy rólam most mit gondolnak. Mit fognak mondani maguknak meg neki. Hogy számolok el ezzel. És vajon ki előtt?
Én mentem át az úton őelébe. Itt vagy, te fasz, valami ilyesmit mondtam nevetve, vigyorogva. A többire nem emlékszem.
Három körül ébredtem, mint minden nap. Munkába kellett mennem, vizsgázóim voltak, de előtte még valamit kellett volna írnom, amit végül nem írtam meg aznap sem. Míg a szobából kifelé tartottam a sötétben, hogy majd tovább, a házból is kimenjek az éjszakába, utoljára még visszalüktetett belém az álom, mielőtt órákra megfeledkeztem volna róla.
Az dobolt bennem egy hosszú-hosszú percig, hogy Úristen, most én mit csináljak?
2012. február 19.
