Tárca




 
Sopotnik Zoltán

 

Nagyapa és Lassú Báró



A Fahéjas Kert valójában egy erdő, nem is erdő, földrész, kontinens, bolygó. Ha jobban belegondolok: csillagrendszer. És ha még a szemem is összeráncolom, úgy erőltetem az agyam, valójában a világmindenség. Bár nem hasonlít egyikre sem, inkább egy hatalmas, szomorú születésnapi tortára, aminek a tetejéről leették a marcipán űrhajót. De ez maradjon köztünk.

A Fahéjas Kert két legfontosabb bácsija a Nagyapa és a Lassú Báró, de tényleg nem mondtam semmit, jó?

Nagyapa gondozza a Fahéjas Kertet, afféle csősz, bár nem hasonlít csőszre, sőt mezei bakterre sem. Egészen biztosan úgy néz ki, mint egy mosolygós gyerekdoktor. Vagy a szomszéd vízvezeték-szerelő bácsi, az a nagybajuszos. Esetleg az éneklő szemű költő a hatodikról. Nem láttam nála vidámabb öreget a világon. Ráadásul úgy pipázik, olyan komótosan, akár egy igazi rendőrnyomozó, de kizárt, hogy lenne pisztolya. Csak füstölgő mosolya, és meg kell, mondjam, az is éppen elég.

Például, ha le kell teremteni a Hecc macskákat, akik fenekestül felforgatják a Fahéjas Kertet, ha cirmos kedvük úgy kívánja. És bizony sokszor kívánja. Ezek a gaz macskafélék állandóan tréfákat eszelnek ki, hogy bosszantsák a köröttük élőket, legyenek azok emberek, állatok, tündérek, vagy bármi mások. Nagy tehetségű nyávogók, az már biztos. Süllyedtek már el hajók miattuk, hajoltak már el autópályák, és egyszer a tűzoltóság is kigyulladt, mert éppen arra játszottak. De Nagyapa egy nézéssel ráncba tudja szedni őket, senki nem tudja, hogyan csinálja.

Azt beszélik, Nagyapa réges-régen még az ódivatú háborúban tábornok volt: fiatal, nyalka katona. Minden csatát megnyert, de soha egy csepp vért ki nem ontottak katonái. És mikor a császár megkérdezte, mivel jutalmazhatná meg a szolgálataiért, Nagyapa csak egy bögre habos kávét kért.

De fahéj legyen a tetején, dörmögte vidáman.

Miután leszerelt azért megkapta ajándékba a Kertet, innen számítjuk a Fahéjas időszámítást.

Az csak mese, szokta mondani, mikor ez szóba kerül, némi huncut fénnyel a szemében.

Szemenszedett mese.


Nagyapa barátja a Lassú Báró. Hűha, ő csak igazán a titokzatos valaki. Vérbeli nemes. Olyan magas, hogy csak a csiptetős szemüvegének csillogását látod, ha beszélsz vele. Mondjuk, van, amikor meg teljesen normális magasságú. Mondom én, hogy hűha, nagyon furcsa fickó. Máskor nádszálvékony, vörös hajú, de mondták már kopaszodó köpcösnek is. Érthetetlen. Állítólag együtt harcolt a Nagyapával, onnan a mágikus ismeretség.

A Báró hatalmas kastélyban lakik, gyaníthatóan legalább kétszáz szolgálója van, plusz a Déli szél, ami akkor fúj, amikor csak a Báró megkéri rá. Mintha állandóan mozogna az a kastély, mintha élne. Legalább ötvenhat környékbeli birkapásztor esküdött meg rá a Bozót csárdában a múlt pénteken. Minden hajnalban máshol áll.

Csak a szemük káprázik, möszijők, szokta volt zúgni Lassú Báró, ha erről a dologról beszélnek vele. Egy kastély nem mozog, möszijő, és a szikla sem kúszik arrébb, amire építve vala. Mégis, hogy képzelik?

De a szeme alján, neki is ott a huncutság, mikor ezeket mondja ugyanúgy, mint Nagyapának. Ott csillog a kétely, bizony.

Lassú Báró olyan művelt, hogy még a nagylelkű csillagászok is meghajolnak előtte, ha néha napján betéved a Csillagvizsgálóba, hogy megkérdezze, fedeztek-e fel valami új csillagot, amivel lehetne kezdeni valamit. Mert ő már nagyon szeretne kezdeni valamit egy új csillaggal: kicsit babusgatni, ha kell esetleg lereszelni belőle, elvarázsolni, megsétáltatni, ilyenek.

Möszilyők, tépjenek le nekem egy délutánt a Tejútból, könyörgöm, mondogatja, miközben zavartan gyémánt zsebórájára pillant, vagy zúzmara színű zakója ujját igazgatja. Ebből a zakóból lehet neki olyan ezer, másban még nem látta ember fia, sőt még a tündérek sem emlékeznek rá, hogy látták volna, mondjuk kockás hátú zsakett mellényben, vagy pálmafás-elefántos ingben, nem.

És a zsebóra, igen, az sem egy hétköznapi óra, gondolhatja mindenki.

Egyidős az idővel, szokott tréfálkozni a Báró, családi örökség, súgja cinkosan. Ott ragyog a közepén a nemzedéki L betű. Egyszerre bájos és félelmetes.

Hogy mért hívják a Bárót Lassú Bárónak, csak Nagyapa tudja. De iszonyatosan nagy titok lehet, ezt a szemein átsuhanó felhőkből olvastam ki még a múltkor. Legalább olyan nagy titok, mint a szeretet.
Legalább olyan.

 


2012. február 11.
Kopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcáiElek Tibor tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Boda Ábel: OperettrománcMindák Dániel: Csokitorta
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Grecsó Krisztián: Középkorú szerelmesversBecsy András: FelhőszakadásPál Dániel Levente verseiBálint Tamás: Máj hagymalekvárral
Kiss László: Az olvasásOberczián Géza: EgyedülKovács Dominik – Kovács Viktor: Lesz majd mindenKontra Ferenc: A dalmaták fehéren születnek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png