eS Kiss Judit
Hat János
Éles hang, pityegés, bevillan az arca, vagy inkább csak a szeme, ahogy rám néz, lenyomom az órát. Gondolkodom, milyen nap van, menni kell, vagy még alhatok. Amikor hét óránál többet alszom, fáj a derekam, sokáig nem múlik. Kinyitom a szekrényt, először csak állok előtte, átgondolom, milyen felső, szoknya vagy nadrág legyen, a fehérnemű is fontos, a kiegészítők, hajcsat, sál, szemüveg, anyagok, minták. Megnézem magam a tükörben az ő szemével, mit fog gondolni rólam, amikor ma először meglát. Van olyan nap, hogy csak egyszer találkozunk, de néha többször is összefutunk. Minden találkozáskor megjegyzem, éppen mi tetszik benne a legjobban.
Biciklivel megyünk az óvodába, a nadrágom szárára a konyhafiókból keresek két azonos színű gumit, nem találok, kiveszek egy pirosat és egy zöldet. A táska pántját szorosabbra húzom, keresztbe teszem a vállamon és a súlyt a hátamra igazítom. Jancsika is készülődik, előhozta a garázsból a kis biciklijét, simléderes sapkában várja az indulást, süt a nap, neki nem kell gumi, melegítőben kényelemesen tud tekerni. Nemrég kapta ezt a bringát, a másikat ellopták. Most nézem, egy mérettel nagyobb kellett volna, meglepődöm, hogy ez a fiú megint nőtt egy kicsit. Nagyon gyorsan és sokat kell pedáloznia, nem tud úgy haladni, ahogy szeretne, majd szeptemberben kap a szülinapjára egy másikat. Az óvoda udvarán leparkolunk, számzáras a lakat. Anya, ha nem tudjuk megjegyezni a három számot, kérdezi, akkor többet nem tudjuk kinyitni, ott marad örökre. Még átveszi a benti cipőt, puszit ad, de várjam meg, hogy kezet mos, megvárom, átöleli a nyakam, boldog szülinapot, súgja, kapok még egy puszit.
Kifelé menet szembe jön az apuka. Itt minden férfit apukának és minden nőt anyukának szólítanak az óvónők. A lánya egy csoportba jár a fiammal. Mosolyog, köszön, valamit beszélgetünk. Motorral hozza a gyereket, én miért nem jövök azzal, szerinte ilyen rövidtávon nem veszélyes. Tegnap megkérdezte, rossz kedvem van-e, nem tudom, miből gondolta, figyel, észreveszi. Ma nem vagyok morcos, jól indultunk, nem kellett veszekedni, biztos ez látszik rajtam. Megnézem a faliújságot, a jövő héten lesz egy tanításmentes nap, a 'nem kérem az ügyeletet' oszlopba beírom a fiam nevét és aláírom. Egy sorral feljebb látom, az apukát Cziffra Jánosnak hívják, nem illik hozzá ez a név, egyáltalán nem cifrán, csak egyszerűen kedves. Tekerek a HÉV-megállóhoz, a kerékpártárolónál vacakolok a lakattal, elhalad mellettem az úton, dudál egy rövidet és integet, visszaintek.
Negyven perc a menetidő, a harmadik megállónál sokan szállnak fel, már a peronon kiszúrom a srácot, fekete trikóban, bőrlánc a nyakában, fekete haj, sötétbarna szem. Velem szemben ül le, mellé a haverja. Vizsgákról beszélnek, kinek mennyi van hátra, mi lesz a nyáron. A trikós fiú magántanuló, tíz éves kora óta, a versenytánc mellett nem tudott bejárni órákra. Aztán jöttek a színházi fellépések, végigjárta a ranglétrát, először bekerült a karba, utána mellék-, aztán főszerep, de abbahagyta, mert nem fizették ki, pedig várt néhány hónapot. A barátja bólogat, ja, nem semmi, ő ezt a csípőmozgást nem tudná megtanulni. A barna szemű szerint mindent meg lehet tanulni, amit megtanítanak az embernek. Már bejárta ezzel a világot, Moszkva, Párizs, London, de most már csak egyéniben indul, eldöntötte, erre koncentrál, ezt nyomja. Így mondja, nyomom. A színházban elért mindent, és arra is rájött, hogy inkább kompetitív táncos, lételeme a versenyzés. A haverja forgatja a fejét, le kell, szálljon, elköszön, na csá johnny. Szerintem nem ez a rendes neve, csak azt jelenti, haver. A trikós egyedül marad, beteszi a fülhallgatót és néha, alig észrevehetően, de nagyon határozottan megmozdul a csípője.
Az iskolában Jánossal a felújítás költségeit elemezzük, táblázatokban összesítette, a számokból színes grafikont is készített. Az asztalnál ülök, ő mellettem áll, a székemre támaszkodik, együtt nézzük a monitort. Ma megint túl közel hajolt, nagyon jól tudja, melyik ponton van túl közel. Lemértem a tenyeremmel a távolságot, ha kifeszítem, a hüvelyk- és a kisujjam között majdnem pontosan húsz centiméter. Két arc közötti távolságnak ez már túl közel van. Ha szembe fordulna velem, akkor biztosan tudnám, hogy nem véletlenül hagy ennyi helyet, de nem fordul meg, merőlegesen marad az arca az enyémhez képest, úgy mosolyog.
Az internetről töltöttem le egy videót, két fiú, a zongorista mindig is rocksztár szeretett volna lenni, a dobos pedig végre több figyelmet kap, a zenekarban, ahol zenél, csak egy a négy jóképű srác közül. Halkan kezd a zongora, bekapcsolódik a dob, a szám alatt többször felerősödnek és lehalkulnak. A lassabb részeknél a dobos forgatja a dobverőt az ujjai között, a gyorsabb részeknél megfeszül a karja, kicsit nyitva a szája. Munkából hazafelé ezt a zenét hallgatom. Láttam őket egy óriásplakáton is, önálló koncertet adnak. A doboson fekete napszemüveg, nem látni a szemét, pedig az a legfontosabb. A kép alatt a neve, John. Ez jobban illik egy rocksztárhoz, mint az, hogy János.
Még néhány megálló és leszállok, kikapcsolom a zenét, csöng a telefonom, a kijelzőn Aajani, a férjem. Mikor érkezem már, még öt perc, mondom. Azért Aajani, hogy ő legyen az első a névsorban, ne kelljen keresgélni. A ház előtt várnak, ő és a motoros srác egy fekete Suzuki motorral, a férjem szerint 650-es, és GS is, nem mindegy. Bemutatkozom a tulajnak, megköszönöm előre, hogy elvállalta, szívesen megteszi a születésnaposnak, mondja. Ezt kértem, egy óra motorozás, mindegy merre. Rám adnak egy motoros kabátot, kesztyűt, hokis lábszárvédőt és egy bukósisakot, indulhatunk. Felülök, kapok néhány instrukciót, a tankra támaszkodjak, ez fékezésnél fontos, ne dőljek semerre, a térdemmel szorítsam a combját. A táv kicsit több mint húsz kilométer, az útvonaltervező szerint huszonnégy perc a menetidő. A bukó plexije lecsukva, mégis alig bírok pislogni száznegyvennél, utána már nem látom az órát. Az előzés egy balra és rögtön egy jobbra döntésből áll. A srác bemutatkozott az elején, de nem figyeltem, nem tudnám a nevét kiabálni, ha félnék.
Este leülök az íróasztalhoz, előveszek egy cetlit, mindennap más színűt, a hétfő ciklámen. Gesztus, mozdulat, összenézés, összeérés, bármi, ami ma fontos volt, felírom. Ha tudom az illető nevét, azt is melléírom. Ma mind a hat János volt. Ha egy név szerepel a színes papíron, akkor felkerül egy összesítő táblázatba és kap egy strigulát. A színes lapokat és a táblázatot fekete rajzszöggel feltűzöm az asztalom fölötti parafatáblára. Lefekvés előtt megállok a tábla előtt egy pillanatra, végigolvasom a jegyzeteket és mosolygok.
