Tárca
Vranik Krisztián
Gally + Love
Kényszerírás. Íráskényszer. Milyen nagyszerű is ilyen kis apró játékokat játszani a szavakkal, még ilyen félamatőröket is mosolyra késztet. Az első tudattalan játékom is ilyen volt, az iskolában történt, amikor először olvastam fel nyilvánosan szöveget (azóta inkább papír nélkül beszélek). Kis rókás, esetleg fókás félperces lehetett, amikor önbizalommal telt első szereplésem egy kis feladathoz ért, azaz szembetaláltam magam a gally szóval. Akárhogy is nézem, most is inkább egy külvárosi, belfasti srác vezetékneve jut eszembe róla, mintsem a letört száraz faág, újpesten, a bezárt Kolibri vendéglő mellett. Ennek megfelelően (helyesen) gallinak ejtettem. Először. Rewind. Másodszor (nevetgélés a teremben, tanárnő kéri újra, még nagyobb nevetés). Harmadszor (Hahotázás). Rákosi-címer alatt ülő pedagógus besegít: „gajj" (sic!). Nem tudtam, ez ebben a kontextusban mit jelenthet, így hát pironkodva haladtam tovább, gyorsan le is állítottak... A nagyszünetben tovább elmélkedtem, mit ronthattam el. Később a gally szót félmosollyal írtam le mindig (ahogy most is) életem fojamán(sic!).
Szóval ilyenek ezek a szavak. Ilyen jelentéktelen kis főneveket is ilyen jelentőségteljessé tehet a minden. Így van ez a szerelemmel is. Azaz a szóval. Simán hátat fordítottam neki, annyira kopottnak hallottam egy ideig. Viccet csináltam belőle, akár Woody, ironizáltam vele, és a mai napig nem vagyok hajlandó olyan filmet megnézni (főleg franciát), amelyben szerepel az említett kis névszó. Aztán olyan 12 év elteltével kimondtam egyedül az esős utcán, aztán édesanyámnak sírva, a telefonba, egy üres legénylakás közepén, mégpedig úgy, hogy utána nem bírtam elviselni olyan embert a közelemben, aki ezt elbagatellizálja. Így nevettetem ki másokkal, majd magammal önnönmagamat, és hasonlóképpen öklendeztem valódi lényemet a felszínre e két kis szó segítségével. Most, hosszú idő után, kimondtam újra, tegnapelőtt, a kanapén fekve, mikor a feleségem a 8 napos kislányomat a mellkasomra tette.
Azt mondta, ezt egy hormon csinálja. Mondtam neki, hülye materialista. Meg voltam győződve, hogy én vagyok az kettőnk közül.
Szóval ilyenek ezek a szavak. Ilyen jelentéktelen kis főneveket is ilyen jelentőségteljessé tehet a minden. Így van ez a szerelemmel is. Azaz a szóval. Simán hátat fordítottam neki, annyira kopottnak hallottam egy ideig. Viccet csináltam belőle, akár Woody, ironizáltam vele, és a mai napig nem vagyok hajlandó olyan filmet megnézni (főleg franciát), amelyben szerepel az említett kis névszó. Aztán olyan 12 év elteltével kimondtam egyedül az esős utcán, aztán édesanyámnak sírva, a telefonba, egy üres legénylakás közepén, mégpedig úgy, hogy utána nem bírtam elviselni olyan embert a közelemben, aki ezt elbagatellizálja. Így nevettetem ki másokkal, majd magammal önnönmagamat, és hasonlóképpen öklendeztem valódi lényemet a felszínre e két kis szó segítségével. Most, hosszú idő után, kimondtam újra, tegnapelőtt, a kanapén fekve, mikor a feleségem a 8 napos kislányomat a mellkasomra tette.
Azt mondta, ezt egy hormon csinálja. Mondtam neki, hülye materialista. Meg voltam győződve, hogy én vagyok az kettőnk közül.
Zebraugrás
Állok a zebránál, 75 kockával forog a film, piros a lámpa, füleim zúgnak, hidegszag. Startra kész vagyok, várok a pisztolylövésre és a zöldre, már leguggoltam, egyik lábam alattam, másik hátul. Robban a csőben a por, közeliben, akár a sportfilmeken, én pedig rángó arccal teszem az első nagy lépést az első és második zebra közötti betonfelületre. A másodiknál már felegyenesedem, érzem, ahogy a szőröm irreálisan nő a mellkasomon, homo sapiensszé változom, már száz kocka/sec-kel forog a kamera, és a Bajcsyt átszelő zebra közepénél tartok. Még egyet lépek, aztán már üvöltve ugrok, növekedési hormonok fröccsennek szét az ereimben, az idő szétesik, megáll, évtizedek telhetnek el bennem. A második emelet egyik párkányáról rugaszkodom a tetőre fel, lábfejem épphogy befér az ablakon. Reped minden, a CGI-t (digitális filmtrükk) is elő kell vennie már a rendezőknek. Ugye ez így makettekkel nem mehetett már tovább? Bokáig a parlamentben ballal, majd a hármashatárhegyi repülőtér jobbal. Győr-Berlin-United Kingdom, az utóbbi nem bírja már lendületemet és gulliveri súlyomat, kicsinynek tetsző szigetként. Jelzésértékűen utoljára Kínára lépek, majd elrugaszkodom, de úgy döntök, még nem olvadok, nem a nap felé ugrom. Mars-Szaturnusz-Jupiter stb. irányba megyek. A testem növekedését tudatom képtelen követni, nem látom, csak a játékszert, az univerzumot magát, ezt a kísérleti labort, ezt az érthetetlen káoszt, ezt a tökéletes rendszert, az időtlent, a kutatások halálát és újra értelmét nyerését. Elkerülhetetlenül közeledem egy fekete lyuk felé. Otthon vagyok.
A lámpa zöldre vált, átsétálok a zebrán, bemegyek az Ankiba.
A lámpa zöldre vált, átsétálok a zebrán, bemegyek az Ankiba.
A szerzőről a fotót Hernád Géza készítette (© Goethe Intézet)
2011. december 17.
