Bíró-Balogh Tamás
Névmutató
Betű Botond sok könyvvel találkozott életében, de csak keveset olvasott. Névmutatókat készített, tanulmánykötetekhez, monográfiákhoz, kézikönyvekhez. A névmutató-készítést mindig saját kezűleg, két fázisban végezte: először még a szerzői kéziratból gyűjtötte ki a neveket, majd azok ábécérendbe állított oszlopa mellé írta be, immár a nyomdai levonatból a megfelelő oldalszámokat. Nem egyszerű munka. Aki csak vezetéknévvel szerepel a könyvben, azt be kell azonosítani, a névmutatóba csak egész névvel lehet felvenni. (Nem mindig sikerül.) Aki csak álnévvel, ott szükséges a feloldás, és a teljes névre utalás. Ahol névegyezés van - Révai József több kötetben is több személy -, ott el kell különíteni a két (vagy több) külön személyhez tartozó oldalszámokat, a nevek mellé megkeresni és zárójelbe odaírni a születési és halálozási évszámot. A névmutató készítése ráadásul értelmezői munka is, mert rejtett nevek is vannak, amikor maga a név egyáltalán nem jelenik meg a szövegben, de egyértelmű, hogy kiről van szó; ilyenkor szögletes zárójelben adta meg az oldalszámot. Ezt saját találmányának tartja, legalábbis máshol nem látta.
Szórakozásra, kikapcsolódásra alig jutott ideje mellette.
Legutóbb egy vaskos regényt olvasott. Az eleje nagyon jól megírt rész volt, behúzta azonnal. De aztán ellaposodott, elszürkült, unalmassá, monotonná, ismétlődővé, egyhangúvá, gépiessé vált. Oldal oldalt úgy követett, nem volt eltérés köztük. Leellenőrizte, hogy véletlenül talán egy rosszul kötött példányt kapott, melyben többször, egymás után ugyanaz az oldal szerepel, de az oldalszám nőtt köztük. Aztán a regény egyszer csak eltűnt az ágya melletti éjjeliszekrényről, olvasatlan véggel.
Vannak könyvek, amelyeket nem lehet végigolvasni. Olvasó tervez, aztán rajta kívül álló erők végeznek. Nagyobb hatalmak döntenek a könyvek sorsáról is. Ezeknek - úgy látszik - az a sorsuk, hogy olvasatlanul heverjenek. Valami átok lebeg rajtuk, mint azokon a tornyokon és várakon, melyeket valaha a középkorban építeni kezdtek jámbor hívők, vitéz harcosok, de az ördög megbabonázta vállalkozásukat, s a tornyok, a várak azóta mint romok merednek az égre, csonka falakkal, örökké befejezetlenül.
Valójában Botond időközben egy másik regény olvasásába kezdett. Lap lap után egyre jobban érdekelte ez a könyv. Minden egyes szót, mondatot megízlelt, még a betűket is, külön-külön. Mint egy kisgyerek, szeretett volna a történet részévé válni. És megijedt attól, hogy vége lesz, mert akkor mit fog ő csinálni.
Lement a boltba. Remegett a lába, de szerencsére nem kellett messzire mennie. Vett egy üveg áfonyaszörpöt. A sűrű, cukros, sötét lé ólmosan mozdult, ahogy forgatta a palackot. A kosarába tette, beállt a pénztár előtti sorba.
Eszébe jutott, hogy jó pár évvel ezelőtt egy barátja, akinek kölcsönadott egy könyvet - Dosztojevszkijtől A félkegyelműt -, egyszer elment a boltba, vitte magával az orosz regényt, hogy ha hosszú lesz a sor, akkor is olvassa, és hazafelé a kormányon lógatott bevásárlószatyor nekikoccant a bicikli első villájának, a szatyor jó volt, nem lukas, a barát pedig csak hetekkel később került a szeme elé, alig merte bevallani, hogy A félkegyelmű odalett, áfonyaszörp áztatta át, csak otthon vette észre.
Botond hazaérve ágyba vitte a regényt, és beleöntötte az egész üveg szirupot. Pár perc múlva kiment a konyhába, megivott pár sört, hozzá kevéske pálinkát. Mindegyik üveghez egy kevéskét.
A dolgozószoba szőnyegére dőlt le. Nem mert a könyv mellé feküdni. Nem tudott elaludni. Nem tudja, aludt-e. Felkelt. Megmosdott. A mosdókagyló fölötti tükröt valaki, valamikor összetörte. Egy korty vízzel lenyelt egy Algopyrint.
Másnap elment egy könyvkötőhöz. Az nem értette, mit akar azzal. Nézte, forgatta a szétázott, ragacsos könyvet, kezet mosott utána. De a megrendelő kérése szent, jöjjön vissza egy hét múlva, addigra beköt egy üres lapot a végére.
Botond egy hétig nem csinált semmit.
Utána megpróbálta kisilabizálni a sötét lapokon a még sötétebb betűket. Névmutatót készített a regényhez. És ahogy a városi legenda tartja, miszerint a lexikonkészítők mindig írnak egy fiktív szócikket - szegény Mohamed Balfas is sokáig kitalált személyként létezett a Világirodalmi Lexikonban, míg ki nem derült, hogy valóban költő volt, Indonéziában -, ő is beleírt egy nevet. A sajátját.
