Tárca

 

 

 

 

Zsidó Ferenc


Eggyé válás



Hegyek között, völgyek között zaka-zaka...

Úton lenni jó. Nem kell Kerouacnak lennem ahhoz, hogy ezt megállapítsam. Az ember halad, ugye, lát, felfedez, az ismeretlen varázsa stb. A lelkes utazó hajlamos azt gondolni, hogy a megújuló tájban ő maga is megújul. Ez sosemvolt örömmel tölti el.  Néha azonban - a körülmények miatt - úton lenni mégsem annyira jó. Ezt kimondani sincs szükség Kerouacra. Például akkor nem jó, ha.

A vonat döcög, a velem szemben ülő hölgy olyan, mint. Hasonlatgyilkos. Ahogy ránézek, csiklandós gondolatom támad. Nevetnem kell. Lapockáim összekoccannak. Hiába, lelkes vagyok, és persze testes is, így majdnem ember. Nagyon fel tud hevíteni egy-egy megtartó gondolat. A lapockáim összekoccannak, eggyé válás lesz a vége. Női alakot öltött bennem a vágy. Hiszem a tökéletlent. Hiszem a nem voltat. Szárnyam rontom-bontom. Elszakadok mindentől, mindenkitől. Magamtól is. Nem akarok dönteni, nem akarom magam megfelezni, mert alfa és ómega nem csak a görög ábécében van.

Mialatt a vonat kattogó sebessége efféle gondolatokat ráz ki testemből (!), egyszerre azon veszem észre magam, válaszolnom kéne, hogy miért nem válaszolok. A nemében pompás hölgy arcán gyöngyözik a jóindulatú kíváncsiság, ettől bennem az egyensúly tömeggyorsulássá változik. Amikor már kint vagyok a fülkéből, felszusszanok. Még hogy nevettem? Csak az örök feminitás dualizmusának alapjaival babráltam. Bánatomra, ami kétségbeesés. Csak illó örömöt tudtam produkálni. Ami maradt, az több mint üresség. Lapockáim mozdulatlanok, így nem lesz eggyé válás. Még feledés sem. Akkor pedig az utazásnak is lőttek. Az, hogy a masinéria tovább zakatol velem, immár nem lényeges, akár nem kívánt érzékcsalódás is lehetne. Hisz annak elfogadása is hit kérdése, hogy a vonat valójában vonat.

Odabent a hölgy közben levonja a következtetést - és a tartózkodás függönyét. Megpróbálhatnék az ő agyával gondolkodni, hisz lényem tele pátiával, kisütve, hogy bárdolatlan fickó vagyok, aki még az utazás alapelveivel sincs tisztában. Egyébről ezúttal jobb nem ejteni szót. Merthogy jólneveltség, úri gesztusok? Merthogy mivé leszünk nélkülük? Merthogy mi lesz így a világgal?

Illene valami érdekeset tenni, hogy legyen elviselhető az elviselhetetlen. Hogy helyzetemen valamicskét javítsak, igyekszem megfeledkezni a hölgyről. És ez máris kreatív gondolkodást jelent. Arcom földerül, éteri fény hull rá. Ha reccsenő a vészfék, a vonat fogcsikorgatva belátja... Nem kifizetődő. A kalauzok pokróc emberek. Túrós puliszkán nevelkedtek. Én nem, hiába kért anyám. Elfeledtem teljesíteni kérését. Rossz kölök voltam. Ő már akkor megérezte, előre látta... Feledékenységem végzetes. A hibát immáron nem lehet jóvátenni.  Pedig milyen relatív minden!  Drága jó ismerősöm egyszer úgy nyilatkozott, a feledékenység a szerelem melegágya. Nem részletezte, olyan alapon-e, hogy elfelejted: nem szereted a másikat, s akkor minden rendben. Tényleg, milyen egyszerű... Jó lenne elvégezni egy feledékenység-tanfolyamot. Nem csak a szerelem okán, hanem azért is, mert akkor elfeledhetnénk mindazt a gyalázatot, mit ránk kentek a századok, s Petőfi optimizmusa ide vagy oda, nem sikerült lemosni. És nem csak a gyalázattal van gond... És nem is csak Petőfivel!

Robog a vonat. Elvisz, kivisz. Rám fér. Állítólag mindent meg lehet tanulni. A feledést is. És érdemes. Hm. Igen, a tanulás mindenek előtt. Vagyis után. Végső lehetőségként. Jus ultimae noctis. A vágyott abszurdum esélyeként. Hisz egyébre se vágyunk, mint valami különösre. Valami extra-másra. Amiért lelkesedhetnénk, amire azt mondhatnánk: ah! Ami kimozdít a hétköznapok egyhangúságából. Amiért képesek vagyunk bármi megtenni. S még egyebet is! (Egyik ismerősöm például megtanult fenyőgallyat rágni. Azt mondta, lehet, hogy egyelőre nem tűnik túl hasznosnak, de legalább könnyű, és csak egy kicsit keserű. Nem úgy, mint az emlékezés. Amint fenyőgallyat küldtem születésnapjára, nem örült.)

Hát nem hülyeség?! A fene sem érti ezt a világot. Vagy én vagyok túl naiv, vagy a világ, de ez aztán biztos. Igaz, az én voksom inkább a kettő közé esik. Hisz minden osztható. Maradéktalan. Némely esetekben maradéktalanul, máskor van maradék. És akkor van a legtöbb baj. (Ezek szerint mi mindannyian maradékok vagyunk. Kivétel a tiszteletnek.)

Caplat a vonat. Odabent a hölgy magányosan turbékol. Kint, a folyosón én tollászkodom. A folyamatos mozgás idővel leráz mindent. Elmaradozik a fülkeajtó, az üléssor, az ablak. Tollászkodom, turbékol. Felejtünk, ha nehezen is; a dolgok rázódnak, elhullnak. Semmi nem marad. Csak mi, turbékolva, tollászkodva: az osztatlan egy.

 


 

2011. október 29.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png